KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/február
MAGYAR MŰHELY
• Lukácsy Sándor: A múltat be kell vallani Tutajosok
• György Péter: A National Geographic verzió Tutajosok
• Bíró Zsuzsa: A színtévesztő Megjegyzés a Wallenberg rejtélyhez
• N. N.: Phőnix utca Wallenberg emlékezete
• Jeles András: Szédült kronológia Jegyzetlapok
• Zsugán István: A bűntett: szenvedélyes műalkotás Beszélgetés Grunwalsky Ferenccel
• Zalán Vince: A talány rendezője Beszélgetés Fehér Györggyel

• Dániel Ferenc: A terror szülőszobája Ördögök
LENGYEL FILM
• Koltai Ágnes: A versailles-i fattyú Azok a lengyel ötvenes évek!
• N. N.: Az „ötvenes évekről” szóló fontosabb játékfilmek
• Kovács István: Végzetes tévedés
VIDEÓ
• N. N.: Szovjet underground
• Sneé Péter: Farkasok birodalma Szovjet underground

• Gelencsér Gábor: Magyar anziksz Az Amerika-kép
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: Dalol a klitorisz Emmanuelle
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Hagyjátok Robinsont!
• Báron György: Az amerikai birodalom hanyatlása
• Zalán Vince: Kettős szerepben
• Bikácsy Gergely: A tizenöt éves lány
• Fáber András: Vénuszcsapda
• Tamás Amaryllis: Sínek a semmibe
• Lajta Gábor: Törvényes maffia

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Grunwalsky Ferenccel

A bűntett: szenvedélyes műalkotás

Zsugán István

Kicsi, de nagyon erős címmel elkészítette – forgatókönyvíró-rendező-operatőri minőségben – új filmjét Grunwalsky Ferenc. Főszereplők: Gáspár Sándor, Csere Ágnes, Bán János. Zene: Péterdy Péter. Produkció: Hunnia Filmstúdió – a Hétfői Műhely – és a ZDF segítségével.

 

A film egy mindenre elszánt, rablógyilkossá váló fiatalember története. Ezúttal is akárcsak előző filmed, a Kritikusok Díjával is kitüntetett Egy teljes nap esetében az újságok úgynevezett „fekete krónikájából” kölcsönözted az ötletet?

Igen. De nem a történet krimivonala érdekelt. A film egy akarat története. Ez a fiatalember megígéri családjának, nővérének, hogy bármi áron megszerzi azt, ami – szerinte – nekik is jár az élet javaiból. S ez önmagában véve reális, Magyarországon ma sokakban feszülő vágy és indulat. Lehet, hogy a többség különböző vállalkozásokkal,   egyebekkel   próbálja ezt a vágyát kielégíteni, de az elszegényedés egyre több emberből vált ki ordas indulatokat. Az elmúlt 25–30 évben elhitették itt az emberekkel, hogy mindenkinek kijár valamiféle szerény jólét és biztonság; most viszont, amikor kevesen látványosan meggazdagodnak, sokan aggasztóan   elszegényednek,   elementáris feszültségek támadnak az utóbbiakban: legszívesebben akár erőszakkal is elvennék másoktól azt, amiből nekik nem jutott.

De hát társadalmi különbségek mindig és mindenütt voltak és vannak, tőlünk nyugatra még látványosabbak a vagyoni ellentétek...

– Persze, mint minden, ez is paradox. Régebben, amíg az átlagember nem utazhatott a világban, kevésbé észlelte saját nyomorát vagy úgynevezett „tisztes” szegénységét. A személyes élmények, tapasztalatok jobban fölszítják a szenvedélyeket. .. Miközben az Egy teljes nap forgatókönyvét írtam, heteken át hallgattam a CB-rádiósok – taxisok és mások – egymás közötti beszélgetéseit; figyeltem, hogyan, milyen stílusban kommunikálnak egymással az emberek. Erről írta (éppen a Filmvilágban) Kornis Mihály, hogy az a „Brékó Magyarország” új nyelve. Öt év telt el azóta, hogy azt a filmet elterveztem, de most is rendszeresen hallgatom a CB-rádióadásokat. Elképesztő, hogy hangvételben, stílusban mennyit durvultak azóta is ezek a párbeszédek: ahogy például a taxisofőrök a diszpécsernővel „társalognak”... Nemrég történt valamelyik éjszaka: az egyik taxisnak állítólag valami balhéja támadt egy utassal. Fél órán belül legalább száz hívás futott be a központba: hova kell rohanni, kit kell agyonverni. A legtöbben csak félig-meddig hallották, hogy egy kollégájukat állítólag megtámadták és csak annyit véltek tudni, hogy egy barna kabátos férfival volt valami affér. Az eset – állítólag – este 10 óra körül történt, de még hajnali háromkor is futott be hívás a központba: „láttam a sarkon egy barna kabátos ürgét, elkapjam?” A diszpécser nem győzte hajtogatni, hogy félreértés volt az egész, régesrég megoldódott az ügy... Persze ez is felemás dolog, hiszen tényleg megkéseltek már taxisofőröket, de ezekből a párbeszédekből valami olyan elementáris szenvedélyek, belső feszültségek sugároznak, hogy beleborzadtam. És nemcsak az államhatalom, vagy a rendőrség ellen feszülnek az indulatok, hanem egymás ellen is. Menj be egy KÖZÉRT-be, vagy állj sorba egy patikában: ha valakinek a lábára lépsz vagy súroltad a könyököddel, elszabadul a pokol. Pedig hát ezek többnyire békés, normális állampolgárok, kisgyerekeiket babusgató, szelíd családapák. De a társadalmi-gazdasági feszültségek jelen vannak az emberek idegeiben. Ennek a mai középnemzedéknek a tagjai nem szoktak, nem szokhattak hozzá, hogy nagy társadalmi változások részesei legyenek. 1956-ban vagy még meg sem születtek, vagy gyerekek voltak; nem tudják, mit és hogyan kell tolerálni a másiktól és milyen feszültséget kell tudni elviselni. Arról talán olvastak vagy hallottak, hogy volt fasizmus, volt gettólázadás Varsóban; hogy voltak kitelepítések meg törvénytelenségek; látták a tévében, hogy Libanonban vagy Angolában lőnek az utcákon, de az mindenkit készületlenül ért, ha most itt Közép-Európában is megjelenik az erőszak. Ha reményeink beválnak, ezen az áron talán most születik a demokrácia, de rettentően bonyolult ez a folyamat és mindenkinek ott remeg a zsigereiben a félelem, hogy esetleg most születik az új-erőszak. (Lásd: az iszonyatos romániai napokat...) Szóval ezt a bonyolult pszichikai folyamatot próbáltam olyan személyes történetbe ágyazni, amely tükrözi a veszélyeket, a fenyegetéseket; méghozzá egy Hemingway-i értelemben vett, leegyszerűsített határhelyzetre tömörített történetben.

  Számomra meglepő, hogy egészen más, gyökeresen eltérő a film képi világa, ábrázolásmódja, mint az Egy teljes napé volt...

– Semmiképp se akartam önmagamat utánozni, ismételni. Mielőtt elkezdtem ezt a filmet, másfél hónapig videó előtt ültem és végignéztem a harmincas-negyvenes évek összes nagy hírű „film noir”-jait. Olyan tisztább, primitívebb képi világ kialakítására törekedtem, amelyben az A betű A betűt jelent; az elemi indulatok primer – ha úgy tetszik: klasszicizáló – stílusban jelentkeznek. Annál is inkább megengedhettem magamnak ezt a „luxust”, mert tudtam, hogy rögtön utána forgatok operatőrként egy másik filmet (Szomjas György Könnyű vér című új munkáját), ahol viszont teljesen „szét kell szednem a képet”; ami tehát a klasszikus esztétikai szóhasználat szerint abszolút „szabálytalan”. De hát én már régen nem tudom, hogy mi a „szabályos” és mi a „szabálytalan”. Számomra a kamera, meg a színész arca – a kettő viszonya – jelenti a filmi világot. Ehhez persze igazi színész is kell. Például olyan karakteres egyéniség, mint Gáspár Sándor...

Hadd idézzek itt egy passzust, amit nemrég olvastam a Filmvilágban, Dreyertől. Azt írta még 1960-ban: „A filmnek nincs más lehetősége a megújulásra, csak a belső megújulás. Az emberek nehezen hagyják magukat letéríteni a járt ösvényről. Hozzászoktak a valóság fényképszerűén hű visszaadásához, szeretik fölismerni, amit már jól ismernek.

Megszületése pillanatától gyors győzelmeket aratott a felvevőgép, mert mechanikus módon, objektíven tudta ábrázolni, amit az emberi szem lát. A mai napig ennek köszönheti erejét a film, de ha műalkotást akarunk létrehozni, mindez hátránnyá válik, melyet le kell küzdenünk. Hagytuk magunkat megbűvölni a fényképtől. Most szembe kerültünk azzal az igénnyel, hogy megszabaduljunk tőle. Arra kell használnunk a kamerát, hogy fölébe kerekedjünk.” Nos, a Mester már harminc évvel ezelőtt megfogalmazta azt az igényt, ami felé homályosan én is tapogatózom, szinte első filmjeim óta. Minduntalan igyekszem kilépni az anyag béklyójából. Valamelyik filmemről írták, hogy „középkorú különutas vagyok a magyar filmgyártásban”. Ez igaz, mert mindig másfélét csinálok, mint előtte: minden filmet úgy kezdek el, mint aki elhatározta, felfedezi magát a filmet, mint műfajt. „Nem tudom” a szakmát; mindig úgy kezdek el forgatni, mintha életemben először látnék kamerát, meg nyersanyagot... Azon túl, hogy hiszek abban; létezik igazság meg hazugság, nagyjából sejtem, hogy ki okos és ki ostoba, ki gazember és ki tisztességes; – igyekszem úgy fotografálni az emberi arcokat, tekinteteket, hogy a vásznon megjelenjen a Szépség mint fogalom, a szó antik-görög értelmében. Minden emberi arc, tekintet számomra egy-egy teljes világ, amiben megpróbálom megkeresni az új és új harmóniát; ami persze nem valami könnyű feladat, hiszen egy teljesen diszharmonikus világban élünk. De a rablógyilkosnak is megvan a maga sajátos belső „igazsága”, logikája... Nyilvánvaló – ha ezt a nevet nem nagyképűség kiejteni –, sokunk utolérhetetlen művészi példaképe: Dosztojevszkij.

– ... és itt visszakanyarodtunk a „bűnügyi film „ műfajához. Legtöbb filmedben kegyetlen, könyörtelenül kivitelezett gyilkosságokat látni a vásznon. Erre vajon nem azért van-e szükség, hogy ennek révén talán sikerül visszacsalogatni a nézőt a moziba? Hiszen naponta látjuk: a villamoson is a bűnügyi krónikánál kezdi olvasni az emberek többsége a délutáni napilapot...

Ezekből a „fekete krónikákból” soha nem az érdekel, ki kit fojtott meg vagy szúrt le és elkapták-e az illetőt. Az emberek többnyire erre kíváncsiak; részint mert mindenkiben élénk a bűn iránti kíváncsiság, az erőszak iránti titkolt vonzódás; és a bosszúvágy. De ezek a „fekete hírek” számomra arról tudósítanak – megint Dosztojevszkijjel szólva –, hogy mi minden lakozik az emberben. Filmjeimben sosincs üldözés, hajsza. Jobban érdekel az elkövető arca, tekintete, gesztusrendszere. Meg az olyan nüanszok, hogy a gyilkos előbb három órán át békésen kvaterkázott az áldozatával; és mit csinált, miután leszúrta. Ha jobban megfigyeled, egy-egy bűntény olyan, akár egy különös, szenvedélyes műalkotás. S az a tény, hogy a bűnözési statisztikánk több, mint harminc százalékkal megugrott, miközben haladunk a demokratikus jogállamiság felé: egyfelől természetes jelenség, másfelől viszont olyasmi, amin el kell gondolkodni.   A  klasszikus  krimikben vagy két rivális banda harcol egymás ellen, vagy a rendőrség a bandák ellen. Nálunk – noha már alakulgat a szervezett bűnözés is – inkább a privát kriminalitás, erőszak dominál. Ez speciálisan magyar „fekete film”: arról ad hírt, ami az emberekben legbelül rejtőzik, mint szenvedélyes „műalkotás”, ezért foglalkoztat annyira.

A magyar kultúrában, irodalomban viszont – ellentétben a francia vagy angolszász hagyományokkal a bűnügyi vagy detektívregény mindig másod-harmadrendű, alantas műfajnak számított. Az „elit kultúra” képviselői közül talán Babits Mihály volt akivétel, aki 1917-ben azt írta: „Ha van ma készülő nagy műfaj, hasonlatos régi korok eposzaihoz: a detektívregény az.” Előbb pedig: „Minden nagy irodalmi műfaj a ponyváról indul el, s gyakran évszázak múlva ér tudósok asztalaira...”

Ezt a tanulmányt épp nem olvastam, de köszönöm az újabb tekintélyérvet. Tény viszont, hogy nálunk ennek a műfajnak nincs igazi irodalmi hátországa, hagyománya. De hogy a néző és a film közötti távolságot önmagában a témaválasztással át lehetne hidalni – abban nem hiszek. A néző és önmaga között keletkezett szakadék az, hogy mit akar látni, mennyit bír elviselni a valódi világból; mekkora a teherbíró képessége, milyen a fantáziája, vagy mennyire merad egyáltalán ideje odafigyelni a dolgok lényegére, illetve mennyire elégszik meg azzal, hogy olyannak higyje a világot, amilyennek az első pillantásra látszik. A tisztánlátás igényétől szisztematikusan el lettek szoktatva az emerek. Akkor talál majd megint egymásra a szórakoztató ipar – és benne a film – igényesebbik fele, meg a közönség, ha az embereknek lesz idejük érdemben elgondolkodni a dolgokról, és újra lesznek saját hőseik és saját ellenségeik. A kamera pedig arra való, hogy figyelmeztessen: sokkal bonyolultabb – vagy sokkal szebb, vagy sokkal rondább – világban élünk, mint amilyennek az első pillantásra látszik.

Többször mondták, írták a filmjeidről, hogy kegyetlenek: némelyik jelenetük egyenesen szadista...

Gyűlölöm az úgynevezett erőszakfilmeket. Ha nálam látsz valami „kemény” jelenetet, annak mindig funkciója van. Hol voltak még nálunk ezek az ostoba karate-filmek, amikor a Vörös rekviem akasztásjelenetét leforgattam? De hát ha egyszer tényleg így zajlik le egy akasztás? Filmjeimben sosincs paradicsomlé-fröcsögés; számomra az emberi arc a fontos: milyen a mimikája annak, aki eljutott egy gyilkosságig, és milyen az áldozatáé. Ez az ábrázolásmód merőben más nézői idegpályákat céloz meg, mint az erőszakfilmeké. Azok sose emberközpontúak; egyszerűen valami formátlan szorongást akarnak kiváltani a nézőből, de nem képesek jelkép-értékűvé tenni az embert.

Általánosabb, de szerintem nagyon aktuális kérdésre áttérve: hogyan vélekedsz a magyar film jelenlegi útkereséséről, válságáról? (Gondolok itt arra, hogy sokunknak úgy tetszik: mintha formailag is, tematikailag is kiszaladt volna a talaj egész filmes nemzedékek talpa alól; sok az önismétlő és egymást ismétlő film; a majdnem korlátlan sajtószabadság pedig sokukat megfosztotta már tartalmi-informatív érdekességüktől...)

– Ezt a diagnózist nem én fogalmaztam, de nagyrészt egyetértek vele. Magyarország történelmét – mondjuk azóta, hogy beléptünk a II. világháborúba, egészen Kádár János haláláig – tekintsük kollektív mitológiának. Annyira keveset tudtunk ugyanis a valóságról, múltunkról, a valódi történésekről, hogy maga az eseményanyag bőségesen tartogatott ismeretlen témákat, sztorikat, elhallgatott igazságokat. Hála Istennek úgy alakult, hogy pillanatnyilag gyakorlatilag nincsenek politikai tabu-témák: aki amit tud, azt elmondhatja. Miután a magyar filmek nagyon sok mindent feltártak történelmünkből, az emberek tabu-élményének többsége már le van filmezve: – annak a görcse vagy szenzáció-értéke, hogy nem szabad beszélni róla, nagyjából feloldódott. Most kellene következnie az emberközpontú kutatásnak: például, hogy mi lett a volt gimnáziumi osztálytársaidból; miről vallanak és mit jelentenek az emberi arcok a sarki presszóban; mitől tör ki váratlanul verekedés a buszmegállóban.. . A filmesek többsége még mindig annak a bűvöletében él, hogy mennyit sikerül múltból elmesélnie. Pedig a mai középgeneráció leélte az élete nagyobbik felét, és még nem sikerült filmen megfogalmaznunk azt, ami történt velünk. Megszoktuk, hogy mindig nagy történelmi keretekben gondolkodjunk; de hát ilyenek a meghatározó irodalmi hagyományaink is. Elengedhetetlenül fontos bevallani végre, mi is történt valójában az Aradi Tizenhármakkal, meg hogyan is volt, amikor az országot földarabolták... De most eljött az a pillanat, amikor már nem lehet filmművészetet – de irodalmat se – művelni addig, amíg el nem jutunk, ha nem is Európába, de önmagunkhoz; amíg rá nem döbbenünk, hogy léteznek emblematikus személyes sorsok. Hogyan alakul nálunk valakinek az élete, a személyes sorsa; milyen ez a nép, ha éppen nem elnyomott: sovány vagy kövér, humoros vagy humortalan, hogyan alszik, hogy szeretkezik, hogy eszik, hogy iszik. Mindez kimaradt a filmekből, mert a legtöbben csak arra koncentráltak, hogy nyíltan kimondják végre, vagy csak utaljanak arra – például –, hogy az ország területe egyharmadára zsugorodott. Ami nyilvánvalóan máig kollektív trauma. De most már oda kellene figyelnünk az individuális létre is. Mihez van jogod, mint egyénnek? kitől kérdezheted meg, mivel foglalkozik? mennyit keres? van-e családja? Egyáltalán: kivel tudsz érdemben beszélgetni? Ennek az autonóm viselkedésformának nálunk alig van hagyománya: íróink vagy forradalmár lángoszlopok voltak, vagy politikusok, és csak nagyon kevesen néztek bele abba a bizonyos dosztojevszkiji „Emberi Kútba”. Csakis itt vélem a közösséghez való visszatalálás útját: majd megszületnek a saját hőseink, típusaink; azok a színészek, ha kell, sztárok, akikben magára ismer, akikkel azonosul ez a közönség. Több generáció is úgy élte le itt az életét, betegségekkel, személyes gondokkal, katartikus egyéni tragédiákkal, hogy ezekről nem esett szó nyilvánosan: nem számított „fontos témának”. Nálunk a kollektív létnek óriási hagyományai vannak, hiszen jórészt paraszti ország voltunk; – most más korszakba kezdünk átlépni. S ez majd a filmeseket is rá fogja döbbenteni, hogy ezer és ezer érdekes kép látható percenként az utcán; hogy fölfedezzék, milyen izgalmas a saját mindennapi környezetünk. És megtanuljuk végre, hogy nekem jogom van másképpen látni a dolgokat, mint ahogy neked is. Ha nálunk két embernek eltér valamiről a véleménye, perceken belül összevesznek, ha éppen össze nem verekednek. A gyilkosságok háromnegyed része családokon belül történik, már ott nem tolerálják a legkisebb eltérést sem. Nekünk kultúránk van, de még sosem éltünk igazi civilizációban. Ami nem egyéb, mint nemzedékek folyamatos életminta-közvetítése a toleranciára. Szerintem minden más ál-esztétikai vita a közönség és a film viszonyáról: hogy az amerikaiak új-hollywoodi profizmusát kellene-e követnünk, avagy kit-mit utánozzunk ?... Amíg az emberek saját képe nem válik tudatossá önmagukról, addig persze hogy tanácstalanok vagyunk mi, filmesek is. De ezt a felismerést előbb-utóbb kikényszeríti belőlünk az élet, mert a művészet mást nem tud tenni, minthogy része az életnek és válaszolni próbál a kihívásaira. Gondold csak végig egyetlen pillanatra, mi minden történt csupán közös barátainkkal-nemzedéktársainkkal, mondjuk Bódy Gábortól Hajnóczy Péterig. Micsoda döbbenetes személyes sorstragédiák – és ki beszélt róluk, ki próbálta őket filmen analizálni, leképezni? Sűrűn csapkodtak itt körülöttünk a villámok – és közben a nagypapa időnként titokban meglengette a padláson az eldugott 48-as vagy 56-os lobogót és összekacsintott velünk, hogy „ugye, mi értjük egymást” –; és ki merte mondani, hogy tényleg elpusztult a II. magyar hadsereg a Donnál, meg volt egy szörnyű kitelepítés, meg volt „malenkij robot” is. Mindezt természetesen ki kellet mondani végre, de most már oda kellene figyelni arra is, hogy legalább két-három nemzedék többé-kevésbé bele is rokkant ebbe. Én az ő „tikkelő” arcukra igyekszem koncentrálni a kamerámmal.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/02 18-21. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4276