KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/február
MAGYAR MŰHELY
• Lukácsy Sándor: A múltat be kell vallani Tutajosok
• György Péter: A National Geographic verzió Tutajosok
• Bíró Zsuzsa: A színtévesztő Megjegyzés a Wallenberg rejtélyhez
• N. N.: Phőnix utca Wallenberg emlékezete
• Jeles András: Szédült kronológia Jegyzetlapok
• Zsugán István: A bűntett: szenvedélyes műalkotás Beszélgetés Grunwalsky Ferenccel
• Zalán Vince: A talány rendezője Beszélgetés Fehér Györggyel

• Dániel Ferenc: A terror szülőszobája Ördögök
LENGYEL FILM
• Koltai Ágnes: A versailles-i fattyú Azok a lengyel ötvenes évek!
• N. N.: Az „ötvenes évekről” szóló fontosabb játékfilmek
• Kovács István: Végzetes tévedés
VIDEÓ
• N. N.: Szovjet underground
• Sneé Péter: Farkasok birodalma Szovjet underground

• Gelencsér Gábor: Magyar anziksz Az Amerika-kép
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: Dalol a klitorisz Emmanuelle
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Hagyjátok Robinsont!
• Báron György: Az amerikai birodalom hanyatlása
• Zalán Vince: Kettős szerepben
• Bikácsy Gergely: A tizenöt éves lány
• Fáber András: Vénuszcsapda
• Tamás Amaryllis: Sínek a semmibe
• Lajta Gábor: Törvényes maffia

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Fehér Györggyel

A talány rendezője

Zalán Vince

 

Különös alakja filmművészetünknek Fehér György. Húsz évvel ezelőtt, még főiskolás korában forgatott filmje, az Öregek revelációként hatott, a Magyar Dezső rendezte Agitátorok mellett talán ez a dokumentarista stílusú film jellemezte legjobban a kort s „előlegezte” meg egyben (ma már biztosan állítható) az elkövetkezendő évtizedek magyar társadalmának értékpusztító folyamatait. Most, 1989-1990 fordulóján fejezi be első játékfilmjét, – ám jelen volt az elmúlt húsz év magyar filmművészetében a szakma, a nagyközönség és valljuk meg a kritika által előnyben részesített játékfilm nélkül is. Mindenekelőtt talán a Magyar Televízió számára készített Shakespeare, Dosztojevszkij, Moliére öntörvényű, sajátos adaptációi (III. Richárd, Bosszú, Nők iskolája) s tévéopera-rendezések (A bűvös szekrény, Barabbás, Bajazzók) által, amelyek nem egy alkalommal elnyerték a Veszprémi TV Találkozó fődíját, vagy épp prágai, salzburgi fesztiválok díjait.

Új filmje, amelynek címe még a jövő titka, szolid költségvetéssel, a Budapest Filmstúdió és a Magyar Televízió Koprodukciójában készült. A forgatókönyvet Fehér György írta Friedrich Dürrenmatt Egy fényes nappal történt filmnovellája motívumainak felhasználásával. Operatőr: Gurbán Miklós – és: Kende János, Medvigy Gábor, Fehér György. Szereplők: Haumann Péter, Derzsi János, Pogány Judit, Lénárt István, Lázár Kati, Székely B. Miklós.

Mikor találkoztál először a filmed alapjául szolgáló Dürrenmatt-írással?

– Több mint tíz (talán tizenöt) évvel ezelőtt olvastam először, s már egy hét múlva filmet szerettem volna belőle csinálni. De hát gyakran jártam így... Mert például nagyon szeretem Robert Stevenson ifjúsági kalandregényét, A kincses szigetet, a hajókat, a tengert, az elrejtett kincseket, a gonosz féllábú tengerjárót, méghozzá Pécsi Sándor alakjában, aki talán a világ legaranyosabb, csupaszív embere volt. Aki együtt kalózkodik a kalózokkal, és tudja hol van a kincs elrejtve, mindenkit levesz a lábáról, s a végén megszökik a kinccsel.

De sajnos Pécsi Sándor – aki időközben már próbálgatta, hogyan tud felkötött lábbal járni – meghalt. Az igazsághoz tartozik, hogy akkoriban én sem voltam olyan helyzetben, hogy a film forgatását ki tudjam erőszakolni. Ezt a történetet ugyanis filmen kellett volna megcsinálni. A tenger miatt. A televízióban ugyanis, ha azt mondjuk, hogy a tengeren vagyunk, és ezt valaki jól mondja, akkor a tengeren vagyunk. Mindazonáltal, ha Pécsi Sándor nem hal meg, akkor a Dürrenmatt-történet helyett talán ezt a filmet forgatom le, s talán én is jobban szórakoztam volna, meg a nézők is.

Ezután arra gondoltam, hogy megcsinálom az Othellót, Latinovits Zoltánnal. De igen nehéz volt őt meggyőznöm. Ő ugyanis Jágót szerette volna játszani. Egyszerűen nem akart meghallgatni, hogy miért neki kell játszania Othellót. Majd egy esztendőbe telt, míg végre hajlandó volt érveimet elfogadni. De hát akkor ki lesz a Jágó? – kérdezte. Szirtes Ádám – válaszoltam; mire kidobott és még egy félévembe tellett, míg elmagyarázhattam, miért is kell Szirtesnek a Jágót játszania.

Eközben váratlanul megkaptam egy másik jogot, méghozzá Kafka regényének, A pernek a jogát. És akkor ezzel kezdtem el foglalkozni, mert azt gondoltam, hogy az Othellót bármikor megcsinálhatom, A pert viszont nem. Megkaptam rá a pénzt, mindent megkaptam, s már a díszleteket építettük, amikor Latinovits öngyilkos lett.

Ezen múlott, hogy nem forgattad le?

Igen, ezen. Így hát az Othelló másfél éve után megint elúszott két évem.

Úgy tudom, ekkoriban kezdtél el forgatni egy filmet Latinovits Zoltánról.

– Igen, egy emlék-filmbe fogtam, amely később Huszárik Zoltánról készítendő filmemmel lett összekötve. Először ez formális kapcsolatnak tetszett: a két film együtt tett volna ki egy mozi-előadásnyi időt, tehát pusztán forgalmazási okai voltak az összekapcsolásnak. De aztán kiderült, hogy ez a kapcsolat teljes mértékben tartalmi kapcsolat, sőt: elsősorban az. Ez utóbbi film az akkor még létező Társulás Stúdióban indult be, alacsony költségvetéssel, 16 mm-es technikával. A két film között Krúdy Gyula lett „a kapocs”, akit talán a legjobban kedvelek a magyar prózairodalomban, s az igazat megvallva: mindig is szerettem volna egy Krúdy-filmet csinálni. Nos, munka közben jöttem rá, hogy hát itt van az általam oly nagyon áhított film. Ráadásul úgy, hogy nem Krúdy írta. Igaz, bizonyos motívumok átvételét terveztem Huszárik

Zoltán Szindbádjából, de lényegében a magam Krúdy-filmje lett volna. Ám a forgatáskor nehézségeim támadtak. A filmhez ugyanis olyan emberek „szereplése” kellett, akik egyszerűen nem vállalták úgy, ahogyan én szerettem volna. Az ő helyükben talán én sem vállalom. S miután úgy éreztem, hogy tulajdonképpen igazuk van, nem volt semmiféle erkölcsi erőm ahhoz, hogy a végtelenségig erőszakos legyek. Ráadásul a filmforgatással kapcsolatban lábra kelt mende-mondák is megzavarhatták őket. Pillanatok alatt elterjedt például, hogy bementem a Bonctani Intézetbe, azt követelve, hogy Huszárik holttestét hozzák fel, tegyék fel a boncasztalra, mert le akarom fényképezni az agyát. Amiből annyi volt igaz, hogy valóban forgattam az Üllői úton, mivel Sas Vali szobrászművésznő ott készítette el Huszárik halotti maszkját. Ezt felvettem.

Végül is abbamaradtak a felvételek, torzó marad ez a film ?

Igen. Úgy mint egy másik filmem, amely minden valószínűség szerint befejezetlen marad, pedig több felvétel készült belőle, mint a Latinovits-Huszárik filmből együttesen.

Milyen filmről van szó?

– Egy dokumentumfilmről. Molnár Henrik nevezetű ember állt a bíróság előtt, aki az Úttörővasút egyik megállójánál összeszurkált két gyereket. Egyikük meghalt, a másik életben maradt. Bár különösebben soha nem vonzódtam az efféle dolgokhoz, valamiképpen kíváncsi voltam az egészre. A harmadik nap már tudtam, hogy ebből milyen filmet fogok csinálni. A tárgyaláson végig forgattunk. Molnár Henriket halálra ítélték. Forgathattam, még a Legfelsőbb Bíróságon is.

A bíróságon egyébként furcsa érzéseim támadtak. Ott álltam és rácsodálkoztam az igazságszolgáltatásra. Az volt az érzésem, hogy Molnár Henriket meg akarják ölni anélkül, hogy kíváncsiak lennének arra, hogy mindez miért történt meg! Furcsa, különös módon, ahogyan a tárgyalás haladt előre úgy éreztem, hogy állandóan olyan helyzetben vagyok, mint Molnár Henrik! A helyzet pontosan és világosan produkálta nekem azt a József Attila sort, hogy „ölni szeretnék, mint mindannyian!” A Legfelsőbb Bíróságon lezajlott tárgyalás után is kellett volna forgatnom, a siralomházban. Megígérték, hogy oda bemehetek. Kimentünk, de nem engedtek be. Az akkori igazságügyminiszter, Markója úr, azt állította, hogy Molnár Henrik nem akarja a forgatást; humanitárius szempontokra hivatkozott. – Közben Molnár Henriket felakasztották. Tehát a filmet nem lehetett befejezni. Holott egészen biztos, hogy Camus Közönye gyerekmesének, művi kitalációnak tetszhetett volna az elkészült filmhez képest.

Molnár Henrik a tárgyaláson semmire sem tudott válaszolni. Mert olyan kérdések merültek fel, amelyekre nem lehetett válaszolni. Egy számomra ismerős szituáció állt (ismét) elő: semmilyen módon nem lehetett behatolni Molnár Henrik lényébe. (Tegyem hozzá: az igazságszolgáltatás nem is nagyon akart.) S ezzel különös kettős-helyzetbe kerültem. Mert amikor bementem a tárgyalóterembe és ránéztem, bevallom őszintén, nagyon sajnáltam. Ugyanakkor azt is jól tudtam, hogy mindenki kényszerpályán mozog. Mert nyilvánvaló, ha mondjuk egy szövőnő, aki vidékről jött föl, a fővárosba dolgozni, és nincs (már pedig nincs) lehetősége arra, hogy lakást vegyen magának, és éjjel, amikor a műszak után megy hazafelé, az albérleti szobájába, akkor a társadalomnak legalább azt kell vele elhitetnie, hogy nyugodtan átvághat a parkon, mert vigyáznak rá. Valamilyen fokon tehát mindenki kiszolgáltatottnak érezhette magát, miközben ott volt egy kozmikusabb probléma: maga Molnár Henrik. Azaz, hogy az egész hogyan működik. Milyen rugóra jár? Biztos vagyok benne, hogy ebben a filmben, ezekről valamit meg lehetett volna mutatni.

Ezek az előzmények feleslegessé teszik, hogy megkérdezzem, miért is esett választásod a Dürrenmatt-műre, másrészt – gondolom – a gyermeklány gyilkosát keresők története eléggé ismert a hazai olvasóközönség körében. Inkább arra kérlek, hogy próbáld meg jobban megvilágítani: mit kell az „egész működésén” érteni.

Nehezen fog menni, mert ezekről a dolgokról alig tudok mit mondani. Bizonyára sokat nem is igen lehet. Talán egy példát mondanék. Egyszer a Televízió felkérésére majdnem elvállaltam Az emberi test című sorozatot. Azt gondoltam, nyugodtan elvállalhatom, mert érdekel, mert nem értek hozzá, előítéletem nincs. Nyitott vagyok tehát. Az előkészítő munka során eljutottam a Bonctani Intézetbe, ahol egy Jelinek Harry nevű professzor tartott előadást. Ha jól emlékszem, egy májrákban elhunyt ember fehér foltokkal teli máját hozták be demonstrációnak. A professzor felolvasta az elhunyt kórtörténetét és logikai úton levezette, hogy a betegség milyen áttételeken keresztüljutott el a végső stádiumhoz. Előadása közben állandóan hangoztatta – és ez lényeges –: ezer az egyhez, hogy nem úgy zajlottak le a folyamatok, ahogyan ő mondja, de úgy is lezajlódhattak volna. Majd felszólította a teremben lévő orvostanhallgatókat, hogy hozzá hasonlóan, ismertessék saját logikai levezetésüket. Mert ha több ilyen logikai levezetés van, akkor már némileg be lehet határolni a dolgot. Az tetszett a professzor szemléletében, hogy nem arról beszélt, ami van, (mert azt senki sem tudhatta pontosan), hanem arról, ahogyan lehetett volna, ahogyan történhetett volna. Megragadott a professzor által használt feltételezés tiszta logikája, a logikának a szellemessége. (Ezért tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy a logika milyen történetben jelenik meg.) Vagyis nem egészen orvosi problémáról volt szó, jóllehet mindvégig orvosi problémáról beszéltek. S ezért is gondolom, hogy ami előttem lezajlott az filozófiai, sőt esztétikai megközelítése volt a tárgynak. S még egyet: azért is megfogott ez az előadás, mert maga a talány vált nyilvánvalóvá, és hogy milyen hatalmas erő az a talány, amiről szó esett az előadóteremben.

Meg tudnád mondani, hogy számodra mit jelent a talány?

– Nem! Engem rendkívül zavar az a tény, hogy nem tudom magam olyan fokon kifejezni, mint amennyire szeretném. De az igazság az, hogy bizonyos dolgokról nem is szeretnék beszélni, mert a szavak már szinte semmit nem jelentenek.

Új filmed stílusa merészen szemben-áll a közízléssel, a mozi-beidegződésekkel.

– Nem tudom, mi a közízlés, bár van sejtelmem róla. De azt gondolom, hogy ha bárki bármit csinál, akkor végül is saját ízlése (ha van ilyen) és a saját szemlélete vezeti.

Úgy gondolom, hogy a filmnek is van köznyelvi és van „szépirodalmi” változata...

– Ez a film abszolút köznyelvi változat. Teljesen hagyományos, majdnem konzervatív stílusa van. A világ legegyszerűbb történetét meséli el. Semmiféle bonyodalom nincs benne.

Némiképp szeretnék ellentmondani. A mai film kis hányadának, a te filmednek is olyan sajátos nyelvezete van, amelyet én házi használatra bergsoni nyelvezetnek neveztem el. Ennek nem valamiféle mély filozófia a jellemzője, hanem a képsorok megnövekedett időtartama, amely időtartamnövekedés jelentéssé válik. Most én mondok egy példát. A mai (mindenekelőtt nyugati) filmek többségében az emberhalál (pisztollyal, lézerrel) szinte semmit nem jelent. Ez vagy az meghalt és kész. Ezt nevezném köznyelvi változatnak. Ám ha valaki megpróbálja, akárcsak egy emberhalálnak a körülményeit, „logikáját” megmutatni, ahhoz bizony időre, időtartamra van szükség. Következésképp sem gondolkodása, sem stílusa nem lesz köznyelvi.

– De annak kéne lennie...

Nézd, készséggel elismerem, hogy új filmed, úgymond, a köznyelvi képeket, képsorokat használja, de ezeknek a „szavaknak” szerintem épp az időtartam növekedés következtében –jelentősen módosul a köznyelvi jelentésük.

Ehhez nem tudok mit hozzáfűzni. Meggyőződésem szerint egy világos, érthető, sőt csak ilymódon érthető filmről van szó. Sose vezetem félre a nézőt. Ha valami zavar keletkezik, az nem a filmben, hanem a nézőben van. De erről én nem tehetek, másokért nem vállalhatok felelősséget.

Természetesen. Azt hiszem, mindketten egyetértünk abban, amit Kosztolányi Dezső úgy fogalmazott meg, hogy a verset ketten írják.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/02 22-25. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4277