KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

        
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/január
KRÓNIKA
• Schubert Gusztáv: Samuel Fuller

• Szilágyi Ákos: Iván árnyékában Változatok rettentőre
• Csejdy András: Hinta, palinta Az erőszak vége
• Bori Erzsébet: Tiszta sor Az ifjú Wenders
TELEVÍZÓ
• Zachar Balázs: Piac-kép Kereskedelmi televíziók
• Békés Pál: Ha az ember Scolába jár Híradó-világ

• Varga Balázs: Megszállottan Sorsfilmezés
• Kornis Mihály: Felfelé a lejtőn Töredékek a hatvanas évek filmművészetéről
• Csejdy András: Epe és lép Hatvanas évek
• Hirsch Tibor: Örök élet, sok kis halállal A kosztüm lehull
• Déri Zsolt: Klipsz: szemrevaló fülbevalók Popvideók
• Fáy Miklós: Igazságot Georges Delerue-nek! Filmzene
• Nyírő András: Házi dj Internet
KRITIKA
• Báron György: Szerelmese Tamás és Juli
• Bikácsy Gergely: A becsvágyó Filmszakadás
LÁTTUK MÉG
• Csejdy András: Szigorúan bizalmas
• Báron György: Intim kapcsolatok
• Schubert Gusztáv: És a nyolcadik napon
• Nevelős Zoltán: Alul semmi
• Takács Ferenc: Csillagközi invázió
• Ardai Zoltán: Földön egy angyal
• Kovács Kristóf: A gyűjtő
• Csordás Lajos: A holló 2.
• Hungler Tímea: Összeesküvés-elmélet
• Turcsányi Sándor: Tűzhányó
• Tamás Amaryllis: Spawn

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Az erőszak vége

Hinta, palinta

Csejdy András

Minden filmje más, mégis hasonlít. Ez kivétel. Wim Wenders elérkezettnek látta az időt, hogy tükröt tartson az amerikaiak elé. Nem ismernek magukra. Nem is mernek odanézni.

 

Nemrégiben egy dél-magyar kisvárosban elszenesedett kézfejet talált reggel a kertjében egy helyi lakos: a lelet gazdáját előző nap repítették levegőbe pár száz méternyire az illető úr otthonától. A világ hírügynökségeinek bűnügyi blokkját hetek óta vezeti egy magyar származású pokolfajzat, aki talán Pándy, talán pap, egészen biztosan pszichopata, vérfertőző és sorozatgyilkos. A közelmúltban két kiskorú kamaszlány vízzel teli kólásüveggel leütött egy Szúnyog becenévre hallgató taxist, divatos, prosztópuccos, technopatás lábukkal halálra rugdosták a huszonkilenc éves férfit, avart kapartak rá, és nekivágtak a fővárosba vezető gyorsforgalmi útnak, hogy hasznosítsák a személygépkocsit.

Bibó István, századunk Deák Ference szerint demokrata az, aki nem fél. Bibónak igaza volt az imitt elviselhetetlen, amott szörnyen kellemes totalitárius államberendezkedés viszonyait illetően – hogy a történelmünk meghaladja a civil kurázsira építő szabadságfelfogást, beláthatatlan volt.

Fekszik egy fekete kurva Jarmusch Törvénytől sújtva című filmjében, mellette John Lurie, mindjárt letartóztatják, úgy emlékszem, a lány lakkozza a körmét, és közben elmondja, hogy az anyja mindig azt hajtogatta, Amerika olvasztótégely, csak, teszi hozzá a csábos, flegmatikus ringyó, azt felejtette el vele közölni, hogy amikor forrni kezd az anyag, mindig a salak kerül a felszínre.

Igaz, az áldozatoknak édes mindegy, miért és kinek a kezéből húzzák a legrövidebbet, mégis cinikus relativizmus volna összemosni a brutalitás megnyilvánulási formáit. Más és rosszabb és méltatlanabb az élet ott, ahol hivatalos ideológia jegyében hatalmi szervek és testületek gyakorolják felettünk az erőszakot, megint más, amikor háborúban, parancsban rögzítve követik el rajtunk, és más a jelentése akkor, ha alanyi jogon, büntetőjogi felelősségük tudatában erőszakosak a polgárok.

Ma az nem fél, aki hülye. A fentebb említett hazai példák nem a szenzációhajhász bulvársajtó kreálmányai, nem korhatáros filmek szinopszisaiból merített, mondvacsinált, agyament képtelenségek, hanem köznapi tapasztalat, esszük, nem esszük, ez is a mindennapi kenyér – a valóság öntevékeny és szervezett zsoldosai kezükben trotillal, súlyos tárggyal vagy csontfűrésszel teszik, amit a természetük diktál, és lassan nincs olyan apokaliptikus vízió, nem létezik annyira fals, torz és beteges fantáziaszülemény, amelyet ne überelnének az elmebajos tények.

Wim Wendersszel én elfogult vagyok, oda-vissza elfogult. Oda azért, mert pont jókor, fogékony, mindenre nyitott tinédzser éveim végén találkoztam vele, a faszékes Kinizsi moziban játszották Az amerikai barátot, talán ugyanott ment A dolgok állása is, a Párizs, Texast máshol láttam, máshol a Dashiel Hammettről készített stílusgyakorlatát, a Nicholas Raynek állított, megrázó mozgókép-szoborral a Toldiban szembesültem, a korai remekeket pedig a tévé retrospektív válogatásából ismertem meg, az Alice...-t, az Az idő sodrábant, valamint a Handke-adaptációt, A kapus félelmé…-t. Az első Berlin-filmet még értettem és éppen hogy szerettem, A világ végéig című kudarc után viszont úgy döntöttem, megspórolom magamnak a csalódást, nem adom meg neki az esélyt, hogy apróra összerombolja a bennem róla élő képet. A Lisszaboni történetnél megint elcsábultam, talán a város miatt, de hiába fedeztem fel ebben a munkájában a kátyúból való kikecmergés első jeleit, tudtam, soha többet nem akarok karba tett kezű, szenvelgő, német értelmiségieket látni a vásznon. Mondom, elfogult vagyok Wendersszel, és igen, előfeltevéssel, kétkedve ültem be Az erőszak végére, mert nem hittem, hogy a művészfilmvilág első számú európai kedvence hozzá tud tenni bármit is ahhoz a kérdéshez, amely mindannyiunkat izgat és érint.

Nagy hülye vagyok. Egyrészt azért, mert nem félek, nincsen rá időm, hiába nem tudom elképzelni se, hogy milyen világban kell majd leélnie az életét a lányomnak. Másrészt pedig azért, mert ha valakinek, Wendersnek bizalmat kell szavazni, újra és megint. Most például az egyik legégetőbb és legkorszerűbb problémát választotta témájának, érvényes fogást talált az anyagán, és olyan hangot ütött meg, amely teljesen váratlan, szokatlan az életműben.

Miről is beszélek?

Arról, hogy huszonöt aktív évnek kellett eltelnie, mire kiderült, hogy ennek a kiszámítható rendezőnek van humora. Azt mondom, hogy ez a kútmély, intellektuális művész képes ironizálni nagyszabású vállalkozásán. Nem állítok kevesebbet, mint hogy Az erőszak vége az oeuvre legmulatságosabb darabja. És hogy Wenders egyszerre csinál viccet saját magából, élcelődik az Egyesült Államok filmgyártásának vállalható, Lynch/Tarantino/Coen testvérek…meghatározta vonulatán, és kurziválja a kasszarengő hollywoodi szakmunkákat. Olyan többfedelű, sokfenekű filmet készített, amely másért lesz fontos a tekintélytisztelő elfogultaknak, másért a profi sztáralakításokért moziba járó sokadalomnak, és másért azoknak, akik elhiszik, hogy agyonelemzett alkotásai után Wenders valami egészen új dolgot kísérel meg.

Kezdjük az elején: „Határozd meg az erőszakot!”, kér meg bennünket egy bársonyos női hang, egy statisztalányé, akit kötélen pörögve látunk az „Erőszak magja” című film forgatásán. Az erőszak vége kétórás, Los Angelesben játszódó film. L. A. a földkerekség egyik legveszélyesebb városa, a lépésben haladó turistabuszok ablakából idegenvezetett ország-világjárók fotózzák a Beverly Hills-i hírességek csodapalotáit, ahonnan egy nagyobb ugrásra, a katasztrófa sújtotta övezetekben élő fiatal feketék túlélési esélye kisebb, mint az apjuké volt Vietnamban. Az USA legeslegújabbkori történelmében ez a kaliforniai gigapolisz a legjelentősebb lázadások színhelye, és időnek előtte itt végzi be földi pályafutását a legtöbb csillag, híresség, médiadárling. Nem véletlenül él és él vissza gyakorta ezzel a tematikával Hollywood, érthető, miért pont itt ragadtatta el magát Oliver Stone, amikor a Született gyilkosokkal kultikus filmet szeretett volna készíteni a tárgykörben – a téma, mint River Phoenix, az utcán hever, fel kell csak emelni a sebarna csomagolópapírt. Ehhez képest Wenders, aki környezet- és helyismeretből bárkinél jelesre vizsgázna, egyetlen erőszakos, véres jelenetet sem forgatott bele címadó dolgozatába, amin legalábbis el kell gondolkodnunk. Kozmetikázott zúzódásokat és sebeket látni ugyan, de amikor például dumdum golyóval szétlövik két komikus kocabérgyilkos fejét, arról roncsolt, zizegős műholdfelvételről értesül a néző, a rokkerkocsmában kiprovokált verekedés eredménye pedig szintén a sminkesek keze munkáját dicséri.

Erőszakról, félelemről, indulatról szólnak a monológok és párbeszédek, erről tart kiselőadást egy kizárólag hippiművészek számára rendezett repülő egyetemi szeánszon a felhős tekintetű szalonrapper, emiatt dolgozik éjt nappallá téve a titkos figyelőrendszert fejlesztő kompjúterzseni tudós, mégse hoz bennünket képbe a rendező. Helyette halljuk, hogy a főszereplő producer gyerekkora óta szorong valami ismeretlen eredetű csapástól, és fenyegetve érzi magát. Halljuk, milyen megpróbáltatásokon ment át egy gyönyörű salvadori fiatalasszony, akinek kislánya kivételével lemészárolták a családját és szíjat hasítottak a hátából.

Wenders tudatosan, elgondolt koncepciója miatt kerüli el az ábrázolást, jelezve: semmi nem úgy van, ahogy látszik, azt se higgyük el, amit a saját fülünkkel hallunk.

Ehhez pedig mindent bevet. Nem verik ki szemünket az elidegenítő effektusok, nem provokatív, nem harsány, nem túlstilizált, amit művel, ha akarom, újabb giccses kudarcnak lehetünk tanúi. Szerintem viszont pont ellenkezőleg: minden hiba akart, a klisék direkt sematikusak, a jelenetek szándékoltan díszletszerűek, a sztori tudatosan banális, az amerikai vizuálfolklór agyonhasznált típusai, a lélektelen, menő gazdagok, a szolidáris, kedves bevándorló szegények, az igazság nyomában loholó, érző zsaru, a kelepcéből kiutat kereső tudós értelmiségi alakja nem véletlenül árnyalatlan, a történetvezetés dilettáns módja, a kellemes tónusú belső narráció, a merevített képre kigépelt időváltás – „Négy héttel később” – egytől-egyig arra szolgálnak, hogy kövessük vele együtt a történetet, mert szeretne nekünk elmesélni valamit, de közben legyünk szívesek észrevenni az ormótlanságokat, tegyük ki az idézőjeleket, mosolyogjunk, igen, tessenek mosolyogni.

Engem pont eltalált az, ahogy elbánt az anyagával. Folyamatosan ébren tartotta a figyelmemet, végig érdekelt a cselekmény kimenetele, fejtegettem a titkot, mintha krimit látnék, igyekeztem összerakni ezt a középiskolás puzzle-t, kifejezetten megnyugodtam, amikor a piros lufis, azúrkék zárópannóban az FBI-hóhérok nem lőtték le a kérlelve hátráló, latin-amerikai anyát, akinek kislánya közben arra tanítja a főhőst, hogy spanyolul a „menny” és az „ég” egyazon szó, de egyetlenegyszer sem feledkeztem el magamról, pedig azt nagyon szeretek.

Mert, ugye, azt nem lehet komolyan venni, Wendersnél biztosan nem, hogy a szövetségi bűnüldöző szerv a kongresszus megkerülésével egy Brazilba illő számítógépes figyelőrendszer kifejlesztésén dolgozik, hogy elejét vegye az erőszaknak. Mint ahogy nem hihető életfordulat, ha egy billiomos, WASP filmproducer inkognitóban otthonra és valódi értékekre lel a kertjét gondozó mexikóiak között. Minden egyes szituáció, a hangsúlyozottan, már-már túlzásba vitt, valószerű elemek, mondjuk, egy szuperszónikus fotel-iroda a feszített víztükrű, körpanorámás medence szélén, vagy ellenkezőleg, az erőltetetten keresett jelmezek, a Guatemalába szamaritánusnak induló, unatkozó feleség elszabott kosztümje és az idealista detektív ötvenes éveket idéző, szűk karimájú kalapja elidegenítően hat és működik ebben a snittre kitalált, perfekt karikatúrában. Ugyanez mondható el némely zseniálisan ügyetlen alakításról, Ry Cooder Párizs, Texasból Oscar-kiosztásba csúszó zenéjéről, Bill Pullmann és Andie MacDowell film noirt kifordító, a kőszínházi előadásokat parodizáló nagyjelenetéről, a látványvilágról, a világításokról, a didaktikusan szentimentális epilóggal bekeretezett narratív struktúráról.

Ebben az egész relativizált parafrázisban egyetlen igazi, emberi arccal találkozni, egy lerobbant, árkolt arcú vénemberével, aki ikon, index és szimbólum, a független filmezés nagyöregje. Volt.

Sam Fuller oltári kupleráj kellős közepén ül a szobájában, a bőrfotelek repedezettek, kedvenc étele a pizza, dallamos jazz-zenét hallgat, és mechanikus az írógépe. Egy eltűnőben lévő Amerika jelenik meg vele a vásznon.

Fuller október 31-én halt meg. Nicholas Ray után eredt.

Kíváncsi vagyok, kit fedez még fel nekünk Wim Wenders.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/01 14-16. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4338