KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/augusztus
KRÓNIKA
• Kézdi-Kovács Zsolt: Marcorelles
FESZTIVÁL
• Létay Vera: A hold igen kedvesen süt Cannes
• Kézdi-Kovács Zsolt: Film és szabadság A határok nélküli moziról
MAGYAR MŰHELY
• N. N.: Fénykép a tanítványoknak… Emlékek Balázs Béláról – részletek Tényi István filmjéből

• Bikácsy Gergely: Bíbor onánia Borowczyk Erkölcstelen meséiről
• Koltai Ágnes: Bizarr szentség Dušan Makavejevről
• Makavejev Dušan: Hogyan tiltották be a W. R., Az organizmus misztériuma című filmemet?
• N. N.: Dušan Makavejev filmjei
• Sneé Péter: Vastag hóréteg borít minket Budapesti beszélgetés Dušan Makavejevvel
• Takács Ferenc: Az élet ősze Monty Python avagy a hülyéskedés diadala
KRITIKA
• Dániel Ferenc: Cédával álmodni jó Könnyű vér
• Báron György: Rendőrgyilkosság A halál villamosa
LÁTTUK MÉG
• Kovács András Bálint: A tengeralattjáró
• Zalán Vince: A nagy kékség
• Koltai Ágnes: Bízzál bennem!
• Schubert Gusztáv: Babette lakomája
• Ardai Zoltán: És isten megteremté a nőt
• Tamás Amaryllis: Furfangos gályarabok
• Fáber András: Az operaház fantomja
• Szemadám György: Higgy neki, hisz zsaru

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Budapesti beszélgetés Dušan Makavejevvel

Vastag hóréteg borít minket

Sneé Péter

Dušan Makavejev a hatvanas években fogalom volt hazájában, Jugoszláviában. 1965-ben forgatta első játékfilmjét: nyolc év múlva el kellett hagynia hazáját, mert a W. R., Az organizmus misztériuma című filmjével úgymond megsértette Lenint és a kommunizmus szent eszméjét. 1984-ben ment haza először, 1988-ban otthon forgatta Manifesto című filmjét. Életműbemutatója alkalmából érkezett Budapestre: az alábbi interjú itt készült vele.

 

– A Sweet Movie megtekintése után sürgető szükségét éreztem annak, hogy beszéljek Önnel. Éjjel furcsa álom lepett meg: egy soha nem látott, néma filmjét néztem, s míg azon tanakodtam magamban, miért hallgatnak a szereplők, észrevettem, hogy a férfiak és a nők egyformán öltöztek. Mindannyiukon sötétvörös, fekete selyemblúz ragyog – ilyesfélét ma már csak nagyon öreg cigányasszonyokon látni –, s halványpiros vászoninget viselnek fölötte. Arra ébredtem, meg kell kérdeznem a rendezőtől, mit jelent ez?

Nagyon érzéki és igen különös álom ez. Majdnem azonos két színt említett! Igen különös. Nem tudom megfejteni persze, elvégre nem vagyok látnok. Egy cigányasszonyt kellene megkérdezni erről, vagy sokak véleményét megtudakolni, s az ő megfejtési kísérleteikből kibontani, mit jelent.

Bölcsen hárít, de hiszen éppen e bölcsesség táplálja filmjeit is.

Túloz. A bölcsesség inkább megtörténik az emberrel, semmint a birtokába kerül. Lehet, felületes vagyok, de filmkészítés közben küzdők magammal, hogy élesen lássak és egyre mélyebbre hatoljak. És akkor jön valaki, s azt mondja, hogy két piros inget viselnek a szereplőim – egy sötétet és egy világosat, íme, a talány, ami megmozgatja a fantáziát. Talán mély „bölcsesség” rejlik benne, de ki a megmondhatója annak, vajon valaha is megismerkedhetünk-e ezen bölcsességgel? Különös, ahogy a dolgok elrejtőznek előlünk, s azután néha váratlanul feltárulkoznak...

Volt egy álmom. Halott anyám beszélt hozzám. Mondott valamit, amit nem értettem. Felébredtem, s azon töprengtem, hogyan hangzott a mondat, amit kérdezett. Utóbb eszméltem rá – hiszen már halott! Az volt tehát a fontos, hogy szólt hozzám. De elfelejtettem a szavait, a leglényegesebbet!

Az álmok gyönyörűsége éppen az, hogy elvisznek valahová, az igazság egy másik szintjére, mely rejtve van előlünk. Nem hiszek a végső, totális igazságban, a megfellebbezhetetlenekben. Azt a nácik keresik.

Félelmetesen sűrűsödnek olykor a jelentések. Számomra például a Montenegró? a reptéren várakozó jugoszláv emigráns borzalmas, csiricsáré cipője képviseli. Ha meghallom a film címét, ez ötlik fel bennem. A Magyar Filmintézetben tartott előadása viszont elszomorítóit. Arról beszélt, a forgatáskor mekkora jelentőségük van az állatszereplőknek. Ott tartanánk már, hogy csupán tevéktől, papagájoktól, majmoktól és egerektől remélhetjük a véletlen varázsát, belőlünk nem fakadhat? Kiveszett volna lényünkből a termékeny szabadság? Mintha 10–15 éve még elég őrültek lettünk volna ahhoz, hogy magunkat kiadjuk. Most pedig arról mesélt nekünk, szívesebben dolgozik kész forgatókönyvvel, helyes kis történetecskékkel, mert ezek kevesebb törődést, kisebb erőfeszítést kívánnak, mint a rögtönzést is magában foglaló nagy kaland: az alkotás. Vajon a világot elöntő újkonzervatív hullám már mindenkiből kiölte volna a kezdeményezőkészséget?

– Ne feledje, sajátos helyzetben vagyok, mivel az utóbbi húsz évben nem dolgoztam a hazámban. Otthon valahogy természetes volt a művész támogatása. Még azoké is, akiket nem fogadtak el, akiknek nem volt egyértelmű a hivatalos megítélésük. A könyveknek meg kell jelenniük, a színdarabokat elő kell adni.

Svédországban és Ausztráliában nem kap ilyen segítséget az ember. Olyan művész tapasztalatait mondhatom el, akinek meglehetősen kétes a helyzete. Tudom, hogy 1968 táján készítettem legérdekesebb műveimet. Az nagyon robbanékony, szabad év volt. Most vastag hóréteg borít minket. Olyan ez, mint amikor erős hidegben szőrméket veszünk magunkra, ha kimegyünk, és sietünk, hogy minél előbb visszatérhessünk. Manapság műves, kidolgozott kis munkákat lehet készíteni. Nincs tilalom, csak a fókusz más. Az is lehet persze, hogy öregszem – talán ezért mentegetőd-zöm. Egy fiatal mindig ki akar jutni a fényre. Én már eleget voltam kint. Wim Wenders is Ausztráliában volt, amikor A Coca-Cola kölyököt csináltam, akkor készült éppen Alice Springsbe, ahol Herzog forgatta az Ahol a zöld hangyák álmodnak című filmjét. (Mellesleg a nálam fiatalabb Herzog elment zöld hangyákat keresni egy sokkal elmaradottabb területre, míg én a civilizált Új-Dél-Wales-ben pihentem.) Wim szintúgy Ausztráliában akart valamit csinálni. Én meg nem éreztem késztetést a továbbhaladásra, jóllehet csakugyan fantasztikus helyeket találni ott! Talán, ha fiatalabb lennék, meglátogatnék néhány érdekes törzset.

Milyen élmény volt a kiszabadulás, kilépni az otthoni zártságból egy másféle képességekre számot tartó, félelmetesen nyitottnak látszó világba?

Fojtogató volt számomra a nagyvilág. Jugoszlávia fura mód szabadabbnak tűnt, hiszen ott mindenkit ismertem. Tudtam, hogyan tegyem, amit tenni akartam. Legszabadabb filmjeimet ott készítettem. Nagy volt a nyomás, de ismertem a lavírozás módjait, a rejtett lehetőségeket. Ha valami probléma akadt, csak fölhívtam egy barátomat és minden megoldódott. Sokkal egyszerűbb volt minden: szabadság és ellenőrzés együtt. Azután Párizsba mentem és forgatni kezdtem a Sweet Movie-t. A Természettudományi Múzeumban akartam dolgozni, de ehhez meg kellett mutatnom nekik a forgatókönyvemet. Rendben, csak minek? Azt felelték: nemcsak a könyvre kíváncsiak, statisztákat is szeretnének adni. Ettől fogva már azon igyekeztem, hogy minél kevesebbet kelljen belül forgatnom, s minél többet az utcán. Közbevetőleg: gyermekekkel sem lehet ám szabadon dolgozni, mert a Művelődésügyi Minisztérium hozzájárulása híján tilos foglalkoztatni 18 éven aluliakat. Mintha a kormánynak is köze lenne ehhez, nemcsak a szülőknek.

Hamar kiderült, az utcán is fizetni kell mindenkinek. Mégpedig helyben, azonnal. A városnak nemkülönben.

Ha ennyire elviselhetetlen a nagyvilág, miért nem tért haza?

– A hatvanas évek volt a mi időnk. 1968 után Jugoszláviában is új hatalmi központ született. Minden hétfőn délben gyűléseztek a pártbizottságon a pártfőtitkár, a. belügyminiszter, a hadsereg, a szakszervezetek, a társadalmi szervezetek és az ifjúsági szervezetek képviselői – és akikre még szükség volt. A rendőrség és a párt tehát az egész várost markában tartotta és talán tartja ma is. Tudják, mikor robbanna ki egy sztrájk, tudják, hogy valaki milyen filmet csinál, milyen cikket ír. Rögtön határozatot is hoznak: tiltják, megakadályozzák, megváltoztatják, stb. Minden ellenőrzés alatt áll. A brezsnyevi reál-szocializmus ez. A nyolcvanas évekig nem lehetett ott dolgozni. De, gondolom, kérdése a kijutás érzésére vonatkozott – a kunderai értelemben. A lebegést Amerikában és Ausztráliában éreztem, nem Franciaországban. Amerikában tényleg bármit tehet az ember. Megölheti magát, puskával sétálhat az utcán – furcsa világ, igazán furcsa. Az ember lassan megérti, hogy mindent magának kell megszereznie. Mert egy ellenőrzött országban az állam elvégzi a munka javát.

Kelet-Európában a kontroll életünk szerves része: a családon és a munkán keresztül hatol belénk. Megtanuljuk a szüléinktől, hogy nyakkendő nélkül nem mehetünk el. A családtól megtanuljuk, hogyan viselkedjünk, a munkából pedig azt: mit lehet csinálni. Ha jó profi lettél, akkor szabadabb vagy a többieknél. Meghatározott helyed van a foglalkozásodon belül, s könnyebben tudsz mozogni. Még ha politikai problémáid vannak, akkor is bejuthatsz olyan helyekre, ahol bármit elolvashatsz.

Az ilyesféle társadalmakban – mint a jugoszláv, vagy a magyar – őrült művész lehetsz. Részeg költő, ha akarod, betörheted a kupleráj ablakát! Más szóval ahhoz, hogy a szabályokat felrúghasd, őrült kívülállónak, művésznek kell lenned. Bár mértékkel azért, filmjeinkben néhol mi is féket alkalmazunk, s nem készítünk teljesen őrült dolgokat. Nem úgy Amerikában, ahol a szolid filmfőiskolai hallgatók tehetnek bármit, amit akarnak. Akár a nemi aktust is megörökíthetik és bemutathatják. Ez Amerika, ez a szabadság. Elkészíti a diák a filmet az iskolában, azután eladja és többet keres, mint én valaha is életemben.

– Hol él most?

Párizsban lakom.

Miért nem Amerikában? Egyáltalán, hol érdemes élni, ha mindenütt nyomasztó élmények várnak?

Mindannyiunknak vannak álmai. Kalifornia fantasztikus! Ausztrália is gyönyörű és Brazília sem kevésbé csodálatos, de ezek eltűnésre jók. Mezítláb, egy-két dollárt költve naponta, el lehet lenni ott egy életen át. A filmkészítőnek viszont Hollywoodba kell mennie. És amint eljut oda az ember, rájön, hogy ez nagyon rossz hely az alkotáshoz. New York jobb, de nehéz megélni. Ha kísérleti filmeket akar valaki készíteni, erre bármelyik amerikai egyetem megfelelő, de ha játékfilmet akarsz csinálni és nem vagy nagyon tehetséges, a legkönnyebb dolgod Franciaországban van, mert ott az állam pénzt ad az ambiciózus embereknek. Az ambiciózusoknak és nem túlságosan kreatívaknak. Ha találékony vagy és nem frankofon országból való, akkor a dolog már nem ilyen egyszerű. De addig kell menni, amíg nem érzed, hogy minden olyan, amilyennek szeretnéd. Elég sokat mentem, míg megéreztem, hogy Svédország jó hely a Montenegróhoz. Azután Amerikába utaztam, tanítottam és készültem A Coca–Cola kölyökre. Tíz évig készülődtem, semmi sem sikerült. Egy ausztrál producer keresett meg, s azután együtt szereztünk pénzt. Tizenegy hónapig dolgoztam Ausztráliában, egy feltétellel: ha a munkálatok befejeztével elhagyom az országot és két évig nem teszem be oda a lábam újra. Erre a szakszervezet kötelezett. Tudja, ha az ember városról városra megy, fantasztikus figurákkal találkozik, filmforgatásra alkalmas igazi pillanatok adódnak. Sydney-ben volt részem belőlük, de hasztalan, el kellett jöjjek és két év múltán már nem olyan könnyű visszatérni.

Mi értelme európaiságról beszélni akkor, vagy fogalmazzunk úgy: van-e sajátos karaktere az európai filmnek, és mennyiben tekinti magát közép-európai filmkészítőnek?

Alapvetően közép-európai vagyok. A jugoszláv kultúra nyugati, bizonyos török és orosz befolyással. De ez Közép-Európa! Megérintette ugyan a Kelet, tele a társadalmi változások következtében fellépő káosszal. Amerika itt is érezhető; McDonald’s és Coca Cola mindenütt. Amerika a nagy standardokat jelenti, a szabályok felrúgását – a pornót, a zenét! Amerika az állandó szél, amitől minden mozog. Azt hiszem, Amerikában is élek. Amerikai újságokat olvasok nap mint nap, de ugyanúgy kézbe veszem reggelente a Politikát is Belgrádból, mint a Herald Tribune -t. Egy-időben több országban élünk. Remélem, pár év múlva már inkább európai érzésünk lesz, ha Berlin, Budapest, Prága művészete újra éledni kezd.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/08 35-37. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4401