KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/április
KRÓNIKA
• (X) : Avantgárd húsvét
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
• (X) : 46. Országos Független Film- és Videó Fesztivál
FILMSZEMLE
• Bori Erzsébet: És mégis mozog Játékfilmek
• N. N.: A 30. Magyar Filmszemle díjai
• Bikácsy Gergely: Az őrangyalom egy barom Visszatérés
• Muhi Klára: Szemszáj Kisjátékfilmek
• Schubert Gusztáv: És a hajó megy Dokumentumfilmek
• Gayer Zoltán: Tetszhalál Dokumentum-válság

• Ágfalvi Attila: Ha nincs Isten… Claude Chabrol
• Nánay Bence: CineMAO Godard maoista korszaka
• Csantavéri Júlia: Saudade Utazás a világ kezdetéhez
FESZTIVÁL
• Csejdy András: Egy kalap alatt Thesszaloniki
MULTIMÉDIA
• Herpai Gergely: Az eszköz édesíti a célt Stratégiai játékok

• Halász Tamás: Határátlépés Magyar táncfilmek
• Csala Károly: Filmgörögségünk Hepp József és a hellén film
KRITIKA
• Barna Imre: Mama, győztünk! Az élet szép
• Báron György: Kukkolás Születésnap
• Galambos Attila: Egy megrögzött modernista Az örökkévalóság és egy nap
• Gyurkovics Tamás: Rosszmáj Európa Expressz
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: Az őrület határán
• Hirsch Tibor: Életem szerelme
• Varró Attila: Faculty - Invázium
• Ágfalvi Attila: Taxi
• Gyurkovics Tamás: Patch Adams
• Nevelős Zoltán: Amerikai história X
• Lémy Benkő Attila: A szerelem hálójában
• Hungler Tímea: Édesek és mostohák
• Somogyi Marcell: Szentfazék
• Tamás Amaryllis: Vérvörös
• Vidovszky György: Simon Birch, a kisember
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Miért Rex?

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmszemle

Dokumentumfilmek

És a hajó megy

Schubert Gusztáv

A magyar dokumentarista a szabadság kis köreit járva a tébolyult történelembe botlik. És őrangyalokba.

 

Dokumentumfilmezni nehéz: a filmre vett valóság nem tud olyan érdektelen lenni, ellentétben képzelt hősök kitalált történeteivel, hogy ne volna figyelmünkre érdemes. Ami mögött megszenvedett sors feszül: odahagyhatatlan. Kevésbé fennkölten: az élet – ki tudja, hogy csinálja – érdekes, különben nem bírnánk végigülni. Ezért van, hogy a szemle harmincöt dokumentumfilmje közt egy rosszat sem láttam. De jót sem – tenném hozzá máris erős túlzással, igaztalanul az egyes filmekkel szemben, mert mindegyik tisztes munka (a Dunai exodus hatvan perce pedig éppenséggel az a fekete-fehér mágia, amire a filmszalag rendeltetett), de alapos okkal a műfajt illetően. A dokumentumfilmben ugyanis jóval több van, mint amire mi – alkotók, nézők – használni szoktuk. És ezt az alapjáraton, a szociográfikus érdeklődésen, a társadalmi szolidaritáson túli költői többletet olykor évszámra nem találom az amúgy rendkívül becsületes és létfontosságú magyar dokumentumfilmekben. Nehéz sorsokat gyakran látni, emlékezetes képeket csak elvétve. Pedig van rá esély: a Cigányoktól és a Vízkereszttől Huszárik dokumentum-líráján Gazdag szociogroteszkjén (Hosszú futásodra mindig számíthatunk) és Salamon egypercesein át (Egy nap a szeméttelepen) a Kolorlokál személyes városnaplójáig több példát is hozhatunk.

Nehéz körülírni, mit is hiányolok: nem művészkedést, nem bölcselkedést, nem szociolírát, vagy „szép képeket”, hanem azt a bátorságot, hogy a dokumentumfilmes merje rendezőnek tekinteni magát. Hiába mondogatja a kritika immár évtizedek óta, hogy a valóság dokumentálása önmagában éppoly kevéssé bizonyító erejű, mint díszletek közt ágáló színészeket filmre venni, nincs sok foganatja. A dokumentumfilm a régi síneken fut tovább, az „igazság”, a „valóság” felé. A dokumentumfilmes, attól tartva, hogy csorbítaná filmje objektivitását, ritkán mer személyes lenni. Pedig a személyesség éppenséggel az igazmondás feltétele, s nem akadálya. Többletteher, nem pedig könnyebbség. Mert a személyesség nem parttalan, a művészet szigorú játékszabályai kötik, nem ajánlatos slamposan szerkeszteni, pongyolán bánni a képpel, mert akkor az lesz, amit mi akarunk. Márpedig ennek a korlátlan hatalomnak nem sok köze van a művészethez. A művészet, akár a demokrácia, megosztja a hatalmi ágakat, az „igazságot” a rendező, az élethelyzet és a műfaj csak együtt, egymással vitázva, küzdve mondhatja el. A lassúság, kuszaság, unalom nem pusztán stiláris probléma, hanem kontrollvesztés, ha a rendező személyes vízióját nem korlátozza sem a lefilmezett esemény, sem a műfaj játékszabálya, ott zsarnokság van minden mondatban, minden képsorban. A dilettantizmus biztos ismérve: azt hinni, hogy az igazság ideát van, hogy már a mű megalkotása előtt létezik, itt van a fejemben gondolja a dilettáns játékfilmes, ott van a kamerám előtt, véli a dilettáns dokumentumfilmes. Nincs ott; a nyelvvel, a kamerával, a nyíltszíni drámával, a szereplőkkel folytatott küzdelemből születik meg, ha ugyan megszületik. A dokumentumfilm sikere kilencven százalékban azon áll vagy bukik, sikerül e becserkelni a témát, súlyos és drámai (vagyis látványos) eseményt találni. De a beleélés és szenvedélyes érdeklődés nélkül sem nyomára akadni, sem végigkövetni nem lehet a történetet, nem elég nyomni a gombot, a rendező fejében ott kell lennie minden eshetőségnek, minden fordulatnak, hogy rajta lehessen a kamerájával, különben három lépésben mattot ad neki a valóság. A szemle dokumentumfilmjeiben sokszor bekövetkezett. Nem lehet például tíz perces (sem nem informatív, sem nem drámai) vágóképet mutatni egy földárverésről, mert nincs az a néző, aki ezt a tortúrát eltűri. Nem lehet azt gondolni, hogy minél többet beszél egy riportalany, annál többet fog elmondani. A dokumentumfilm nem élhet vissza azzal, hogy minden ember végtelen mikrokozmosz, a portrét meg is kell festeni. A helyzet annyival súlyosabb, hogy a kapuk előtt (sőt már a tévék legnézettebb műsorai között) ott egy újfajta, fényesre lakkozott, áramvonalas bulvárdokumentarizmus, amelynek látványos semmitmondásával csak egy magát művészetnek, s nem pusztán mozgóképes szociográfiának tekintő valóságfilmezés veheti fel sikerrel a versenyt.

 

 

Mélyföld krónikásai

 

Almási Ózd-sorozatában vagy Schiffer Videoton-sztorijában is a testközelségtől lesznek publicisztikánál jóval többek a rendszerváltás áldozatairól szóló dokumentumok, a rendező, akinek élete évekre összefonódik egy csoport balsorsú ember életével, nem messziről jött idegen többé, hanem – ha sorstárs nem lehet is – beavatott rokonlélek. Mindkét film az illúziókkal szembesít, Almási a múlt illúzióival, azzal a sorsrontó reménykedéssel, hogy miközben a tegnap szerény biztonsága talpalatnyivá zsugorodik, majd kicsúszik a lábak alól, az ózdiak még mindig régi dicsőségükbe kapaszkodnak. Schiffer hatrészes Fehérvár-sorozatának elbocsátott munkásai is tragikusan élik meg a múlt összeomlását, de nekik nagyobb az esélyük az újrakezdésre, Fehérvár, Ózddal ellentétben, prosperáló térség (a Philips, a Ford és más világcégek néhány év alatt kétszázmilliárd forintot ruháztak be itt). A Törésvonalak III. része (a sorozat utolsó darabja) azt mutatja, ebben sincs sok köszönet. A fehérvári sikertörténetek hideglelősebbek, mint a munkanélküliség rémtörténetei. „Nálunk az ember a legfontosabb.” – mondja az egyik óriáscég személyzetise. Schiffer jó érzékkel közbekérdez: „Hát nem a profit?” – „Igen, a profit az első, de a profitot csak jó emberekkel lehet elérni.” – vágja ki magát a referens. Így is van, csakhát a fehérvári munkaerő igazából azért becses, mert olcsó (tizedéért robotol, mint német vagy francia társa), és korlátlanul kizsigerelhető, mert az elmúlt években csontjába ette magát a félelem a munkanélküliségtől. Falanszterben járunk, a (hazai mércével mérve) jól fizetett kényszermunka patyolattiszta üzemcsarnokaiban. Érdekvédelem nincs, van viszont önigazgatási meeting, ahol a munkás elmondhatja építő javaslatait a véleményére szívrepesve váró világvállalatnak. A Szabadnép-félórák, a húsprogramot megvitató KISZ-gyűlések (máig nem értem, miképp kellett volna egyetemistaként a vágómarhatenyésztést támogatnom) baljósan mézédes közszelleme lebeg a futószalagok felett. Horror, hány élete van a gonosznak? Hány alakban képes újra és újra visszatérni?

Nagytörténelem, nagyipar. A kisember mindig a rövidebbet húzza. A magyar dokumentumfilm hagyományos erénye, hogy alulnézetből filmez, sorsokban gondolkodik, s nem a nagytörténelem szempontjai szerint. Nem kérdéses, kinek az oldalán van az igazság, az érdekeinkre hivatkozó kaján História újra és újra ránk töri az ajtót, fordítva ritkán szokott történni. A privátmagyarország feltérképezését nem Forgács Péter sorozata indította el, hanem Sára Pergőtűze, Ember Judit Pócspetrije, a Gulyás testvérek Málenkij robotja, Böszörményi Géza és Gyarmathy Lívia Recskje. A visszaemlékezésekből ugyanaz a történet rajzolódik ki, mint Forgács archív-sorsmontázsaiból: privátmagyarország nem volt, talán nem is lesz, örök harcban áll azokkal a gigászi erőkkel, amelyek – hol államosítva, hol magánosítva –, újra meg újra megpróbálják bekebelezni. És rendre alulmarad, és rendre talpra áll. Mint Elek Judit „szabad embere” a máramarosszigeti zsidó mérnök és amatőr hegymászó, aki a haláltranszport elől a havasokba szökött, és mert volt mersze félni, megmenekült, hogy aztán Sinistra abszurdját is ép lélekkel állja. Régi történet, de hát mi dolgunk vele? Csak annyi, hogy most is ajánlatos tudni, hogyan szökhet ki a szoros őrizetből a halálraítélt, állam és polgár háborújának a rendszerváltással korántsincs vége, csak a módszerek és a csataterek mások. Ha Schiffer utópia-kritikájának nem hinnénk, mert a jövőt még nem ismerjük eléggé, ahhoz, hogy ne bízzunk benne, Dénes Gábor Zárójelentésén fenn fogunk akadni. Elsőre csak jól megvágott, pergő riportfilmnek látszik az egészségügy katasztrofális helyzetéről, a szociológusok, orvosok helyzetelemzéseiben nincs félmondatnyi üresjárat (a vágóképekben annál inkább, minden tévéhíradóban ezeket a málló falú kórtermeket látjuk, az ágy fölé hajló nővért, meg a villogó monitorokat, kivétel talán csak a film elején boncasztalra dobott tetem, azt meg kár volt megmutatni, a film nélküle is sokkoló). Már akinek, frissek-fittek vagyunk, mi közünk hozzá? Csak annyi, hogy negyvenhárom éves kárpát-medencei férfiemberként két-három éven belül jó esélyünk van egy végzetes szívrohamra, ha megúsznánk, néhány évvel arrébb nikotin vagy az olcsó szeszek állítanak falhoz, és ha még mindig nem értettünk a szóból, hogy ez itt nem nekünk lett kitalálva, rosszul táplált kisnyugdíjasként biztos elvisz az első komolyabb influenza. Peregnek ránk a baljós tények: az elmúlt húsz évben háromszorosára emelkedett az ötven év alatti magyar férfiak halálozási rátája, évtizeddel csökkent az átlagéletkor, egy ma születő cigánygyerek tíz évvel hamarabb fog meghalni, mint egy nem cigány, Kőbányán hat évvel kurtább az élet, mint a Rózsadombon. És így tovább. Nincs hadüzenet, csak névtelen hősi halottak hekatombái. Mint századokkal ezelőtt a pestis után, most is fogadalmi oszlopokat kellene állítani a magyar falvakban és városokban: infarktus-emlékműveket, stressz-táblákat, az ismeretlen alkoholista sírját. A filmnek csak egy hibája van, szakértők és illetékesek beszélnek benne, nem az áldozatok. Dénes Gábor helyében a folytatásban, a Gulag-filmek mintájára eléjük raknám a mikrofont, meséljék el lágertörténetük, milyen volt idehaza a málenkij robot, hogyan húztak le negyven évet a Lángban, harmincötöt a lőrinci fonóban vagy a Csemege (Meinl) pénztárgépe mögött?

 

 

Esendő őrangyalok

 

Angyalok évada jött el a magyar filmben. „Az őrangyalom egy barom” – mondja a Visszatérés félkegyelműje. Ahogy elnézem Grunwalsky filmjében azt a vad falusi bűntelevényt, legfeljebb felnyírt hajú őrző-védő angyal vigyázhat szegény Lovasira. A régi rend harcos angyala az új esendő angyalra. Mert hiszen, ha nem égi küldött, szeráfi énekével, sebezhetetlen együgyűségével, hogyan máshogy kerülne a bűnfilm sűrű sötétjébe ez a különös figura. A szentképecskék megbocsáthatatlan téveszméje szerint az angyalok légiesek és unalmasak. Pedig az angyal mulatságos („megbotlik óriás két szárnyában, ha lép”), Jancsónál is a buta auguszt sírásó hátán nőnek hungarocell-szárnyak. Ha angyal száll le Babilonban, abból nem lehet más, mint tragikomédia. Annyira kínosan nem illik ide. Mégis, az angyalok valamit tudhatnak rólunk, amit mi magunk sem, ha a bajban folyton itt teremnek.

Nem a skolasztikus egyházdoktor szól belőlünk, metaforát keresünk, akár a filmek, arra nézve, van-e még helye a jóságnak e bűnbe bódult és közönyös világban. Igen, van aki a mindenkori gettóba zártak, elhagyottak, kiközösítettek védelmére kel. Ha így gondoljuk el az angyalt – és a hitbéli giccset, a hősies pózt, az érzelgősséget felejtsük el, mert embert csak esendő ember menthet – a dokumentumfilmen is átrepülhet. Megesik például olyasmi, hogy valaki fejébe veszi, szellemileg sérült kamaszokkal fog színielőadást tartani, hónapokon át próbál velük, kínkeservesen, mert csonka-bonkák a lelkek, nehezen forognak a gondolatok, görcsösek, ficamodottak a testek, de végül mégiscsak ott játszanak a színpadon. Az előadás persze olyan, amilyen lehet, nem a Taganka, Bob Wilson vagy Peter Brook társulata jut róla eszünkbe, de nem is ez a lényeg, hanem ami addig történt. Ahogy a leírt, sutba vágott, berozsdált lelkek e játék-terápiától csikorogva életre kelnek az kész csoda. Játék az egész, rakja helyére a csodát Zelki János: senki nem akarja itt senkivel sem elhitetni, hogy a szellemileg sérült gyerekek ugyanolyanok, mint a többiek. Mások, de nem értéktelenebbek. A próbák során önbizalmak gyarapodnak, szerelmek szövődnek, Dawn-kóros Romeók és Júliák találnak egymásra, hitetlenkedve látjuk, mert a fene nagy szépségkultusz nem hagyja megtanulnunk: a boldogság számára közömbös az edény formája.

Ahogy az emberi tartás, az erkölcs sem a boldog kevesek kiváltsága. Sőt, odalent ugyanazt megemelni százszor nehezebb, és – láss csodát megint – megemelik. Széthullott faluszéli család, gyűrt arcú alkoholista apa, mosónőszerű csapodár anya, hét szép gyerek, némelyik más apáktól, az egyik a vakok intézetében, a másik a mozgássérülteknél, nődögélnek elvadultan az országban szerteszét, mígnem egyikük, a legidősebb (már huszonéves) nagylány nekiindul, és megkísérli újra összefogni a széthullott családot, egy csokorba kötni a pipacsokat, úgy ahogy sikerül, megint alig hiszünk a szemünknek (Tölgyesi Ágnes: Pipacsok). Budakeszi, hajléktalan-telep. Ruhát osztanak a csöveseknek. Szabott rendje van, kinek mennyi jár. Egyikük már három-négy pulóvertől dagad. Kitör a népharag: a tolvajt kidobják a telepről (nem ez volt az első árulása). A kamera utána fordul, s látjuk amint az egyik hajléktalan (egy igazságérzettől kapatos fiatal férfi) még a tolvajt felé rohan és nekiesik, agyba-főbe rugdalja, mire társai lefogják. Majd a gondnoknő korholja szelíden: meg akarod ölni, börtönbe akarsz jutni, nem volt neki elég büntetés, hogy kiraktuk a jóból? Nem veszed észre, hogy az önbíráskodással szétversz itt mindent? Micsoda képtelen erőfeszítés megint: hajlék épül a hajléktalan szállón, társadalom a társadalomból kihullottak között, talán már csak ott, köröttük csupa rom. (Mihályfy László: Igazságtétel). De mielőtt elragadna bennünket a homeless-romantika, nézzük meg e film párdarabját is (Lénárt ImreHudák László: A tequila-banda), ott nem válik be a kamera-terápia (az egyik alkotó maga is hajléktalan), a felvevőgép nem az önismeret eszköze lesz, hanem az agresszió, a csoporton belüli hatalmi harc fegyvere.

A szabadság kis köreiben gondolkodni, nem a politikától várni angyali tetteket, hanem magunkban bízni eleitől fogva, kis lépésekkel átkelni a végtelen aruvimi erdőn, szívós aprómunkával életre kelteni mondjuk egy kistelepülést, mint azt Pilisszántó mészégetőből lett jókedvű, örökmozgó polgármestere teszi, és nem azért, hogy Szántó gazdag, rátarti nagy falu lehessen, hanem hogy jó legyen ott élni (Fuzik János: A kő volt a kenyerünk) vagy akár csak egyedül dögönyözni a kövér földet, fenntartani egy paraszti gazdaságot (Buglya Sándor: Nem mindenki Szabó Géza ám), a mai magyar dokumentumfilmezés érdeme, hogy ezt a látszólag jelentéktelen kistörténelmet a nagyhistória mellé, sőt fölé emeli. Mert ez tart meg, és ez menthet meg, ha úgy hozza a végzet.

És a végzet mifelénk különösen gyakran hozza úgy, már csak azért is, mert ezt a mikrocivilizációt sohasem becsültük eléggé. De azért volt, és van, és ellenszegül a pusztulásnak. A hajdani mindennapok hordalékából szerkesztett Privát Magyarország sorozat dokumentumait épp élet és halál, a kiegyensúlyozott magántörténelem és a tébolyult közhistória örökös árapály-hullámzása teszi egyszersmind kozmikussá és mágikussá. De talán soha ennyire erősen, mint most a Dunai exodusban. Ennek a filmnek nem egy személy, nem egy család, hanem egy egész közösség a hőse, pozsonyi és bécsi zsidók, akik elhatározzák (1939 nyarát írjuk, ez az utolsó pillanat, amikor még elhatározhatnak bármit is), hogy az üldöztetés elől Palesztinába menekülnek. Kibérelnek egy magyar és egy szerb dunai sétahajót, melyek a Fekete-tengerig szállítanák őket. Az „Erzsébet királyné” kapitánya, Andrásovits Nándor, kitűnő szemű amatőrfilmes, megörökíti a gyötrelmes dunai exodust. Majd egy év múltán egy másikat is, a besszarábiai németek kényszerű hazatelepülését. Ez a keresztmozgás, a zsidó exodus és a német exodus párhuzama (kiegészülve egy filmre nem vett, de felemlegetett harmadik – lengyel – exodusszal, hiszen a besszarábiai kitelepülőket Poznan környékéről elűzött lengyelek helyére telepítik) megsokszorozza, és egyszersmind mindenki számára átélhetővé teszi a botrányt. Ahogy a fasizmust sem lehet német ügyként szemlélni, az exodust és a holocaustot sem érthetjük, meg ha azt hisszük, hogy csakis zsidókkal eshet meg. A Dunai exodus máig érő történetet mesél, s nem egy befejezett, lezárt, mégoly borzalmas történelmi pillanatot. Mindaddig új fasizmusok és új holocaustok fenyegetnek, amíg a történelem így le tudja rohanni magánéletet, amíg a vidám sétahajó egyik napról a másikra ördögi hajóhintává változhat, mely ide-oda röpíti a nem kívánatossá lett népeket.

El lehet ugyanezt mondani történészi szakmunkákban is (Forgács különben a korábbiaknál is alaposabb kutatómunkával térképezi fel a két exodust), de ezt a félelmetes sétautat, ezt a kísértethajót, ezeket a rettegésből örömbe, örömből kétségbeesésbe útrakelőket látni kell. Ha ugyan bármiféle hitről még szó lehet, a szemünknek egyelőre még hiszünk. „Filmez?” – kérdezi egy álmából ébredő pozsonyi menekülő a kapitányt, Forgács szájról olvassa le utólag és írja ki a filmszalagra a rég elszállt kérdést. „Igen. Filmre vettem.” – válaszolhatná a kapitány, aki mint tudjuk, isten után az első. És a hajó megy, a szenvedések és reménységek története tovább pörög, jó látni, hogy a hídon 1998-ban is állt valaki.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/04 16-19. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4421