KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/június
KRÓNIKA
• N. N.: A 46. Országos Film És Video Fesztivál díjai
• N. N.: Meghalt Oliver Reed
• N. N.: Közlemény
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története

• Mihancsik Zsófia: A pusztulás ködképei Beszélgetés háborúról, médiáról
• Schubert Gusztáv: Egy tiszta háború NATO-show
• Hirsch Tibor: Rambo a Balkánon Hollywood háborúi
DOKUMENTUMFILM
• Tar Sándor: Egy más világ boldogsága Pipacsok
• Dér András: Meghalt a doksi, éljen a doksi! Dokumentum-válság
AMERIKAI FÜGGETLENEK
• Bikácsy Gergely: Hideg barokk, hontalan pompázat Kubrick labirintusa
• Varró Attila: Pedofilm Stúdiók és függetlenek
• Nádori Péter: Billy hatalmas mákja Buffalo ’66
• Csejdy András: Budoár rock Velvet Goldmine
FESZTIVÁL
• Erhardt Miklós: Túlélő főzet Közép-európai filmavantgárd
• Antal István: Fekete leves Osztrák kísérleti filmek
• Déri Zsolt: Ahol a rendezők a sztárok Rotterdam
KRITIKA
• Somogyi Marcell: Elvonó Cukorkékség
• Bérczes László: Nem pont úgy Gadjo dilo
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső
• Bori Erzsébet: Agyament Harry
• Kis Anna: Marvin szobája
• Vidovszky György: Carla új élete
• Turcsányi Sándor: A csaj nem jár egyedül
• Pápai Zsolt: Mint a hurrikán
• Korcsog Balázs: Kísértethajó
• Tamás Amaryllis: Pleasantville
• Zsidai Péter: Üzenet a palackban
• Harmat György: Telitalálat a szívbe
KÖNYV
• Vasák Benedek Balázs: A tápászkodó oroszlán Szergej Mihajlovics Eizenstein: Válogatott tanulmányok
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Sivatag

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Rotterdam

Ahol a rendezők a sztárok

Déri Zsolt

Rotterdam fesztiválján tényleg a filmek és a filmkészítők vannak a középpontban. Műsora globális és radikális.

 

A Rotterdami Nemzetközi Filmfesztivált idén rendezték meg 28. alkalommal. Hogy nem hallunk róla annyit, mint Cannes-ról, Velencéről vagy Berlinről, annak az a magyarázata, hogy nem versenyfesztiválnak indult eredetileg, hanem azzal a céllal, hogy évről évre a holland közönség elé vigye öt kontinens legfontosabb művészfilmjeit, és találkozási lehetőséget nyújtson a rendezőkkel – és a rendezőknek egymás között. Rotterdam szakmai presztizsét erősíti, hogy 1984 óta a fesztivállal párhuzamosan rendezik meg a Cinemartot, „a filmtervek vásárát”, ahol az alkotók előkészítés alatt álló filmjeikhez szerezhetnek pénzügyi támogatást. Idén olyan nagy nevek is képviseltették itt magukat, mint Antonia Bird, A pap és a Veszettek rendezőnője, aki most a hatvanas-hetvenes évek fordulójának észak-ír fiataljairól tervez filmet, vagy Paul Morrissey, Warhol hajdani házirendezője, aki a Lars von Trierék által kezdett Dogma-sorozat ötödik filmjét vállalta be, Udo Kierrel a főszerepben (az idei Cinemart negyvenkét filmtervéből nyolc már úgy távozott, hogy összehozta a szükséges költségvetést). 1995 óta Rotterdamnak már versenyszekciója is van, ahol minden évben három fiatal – első vagy második filmjénél tartó – rendezőt tüntetnek ki a Tigris-díjjal. A fesztivál fényét növeli, hogy egyre több film kezdi itt pályafutását: idén már 23 filmnek rendezték itt a világpremierjét.

Rotterdam a rendezők fesztiválja, itt ők a sztárvendégek, bevezetőt mondanak filmjük vetítése előtt, közönségtalálkozót tartanak utána, és bőségesen nyílik alkalmuk arra is, hogy találkozzanak és beszélgessenek egymással, egymás filmjeiről. Az idei meghívottak közül az amerikai független filmes Todd Haynes a legkarizmatikusabb, úgy néz ki, mint egy rocksztár, és olyan fogadtatásban is részesül: Velvet Goldmine című rockfilmjének bemutatója előtt a közönség felállva tapsolja. „Sundance-szel szemben, ami egy hideg fesztivál, és inkább az üzletről szól, mint a filmekről, Rotterdamban tényleg a filmek és a filmkészítők vannak a középpontban – mondja Haynes. – Ez a fesztivál sok filmet segít, melyek alapvetően nem kereskedelmi motivációval készültek. Rotterdam széles spektrumot fed le, a vadul experimentális munkáktól a narratív filmekig. Globális víziót ad, és ez nagyon ritka manapság”

Ami a spektrumszélességet és a globális víziót illeti, a magyar közönség számára Rotterdamhoz a legérzékletesebb analógiát a budapesti Titanic Fesztivál szolgáltathatja: a holland szervezők ugyanazzal az ízléssel válogatnak az eltelt egy év művészfilm-terméséből (féltucat olyan film – köztük A vörös törpe, a kazah Bérgyilkos vagy a francia Sötét utak – szerepelt a programban, amelyet a Titanic már vetített tavaly októberben, a korábbi években bemutatott rendezők újabb műveiből pedig még annál is több), ugyanolyan előszeretettel fogadják a radikális, botrányt is kockáztató művészi törekvéseket, ugyanúgy helyet adnak az artisztikus videoklipeknek és az experimentális rövidfilmeknek, ugyanúgy szentelnek retrospektívet kevéssé ismert, ám fontos rendezőknek és ugyanúgy rávilágítanak a hazai közönség előtt homályos filmszférákra tematikus összeállításaikkal (idén a thaiföldi krimik kaptak külön szekciót, illetve Kelet-Európa falomlás óta eltelt évtizedének termése, ahol Fekete Ibolya Bolse vitája képviselte Magyarországot). A fesztivál időtartama is ugyanúgy tizenegy nap. A nagy különbség a méretében rejlik: képzeljük el a Titanic Fesztivált mintegy tízszeres nagyításban! 460 filmcím (ebből 237 nagyjátékfilm), 1060 vetítés 14 moziteremben, 302 ezer eladott jegy – ez az 1999-es Rotterdami Filmfesztivál mérlege.

A három idei Tigris-díjat Christopher Nolan angol rendező Követni valakit című fekete-fehér film noirja, Alekszandr Basirov orosz színész-rendező Az oligarchia vaspatája című szürreáliája és a francia Laurent Achard családi drámája, a Több, mint tegnap, kevesebb, mint holnap kapta. A nemzetközi filmkritikusok Fipresci-díját Sandrine Veysset-nek, a Lesz-e hó karácsonykor? rendezőnőjének új filmje, az otthonról elszökött tízéves kisfiú és a jószívű utcalány kapcsolatát érzelgősség nélkül elmesélő Victor... amikor már túl késő nyerte el, a holland kritikusok körének KNF-díját Az élet fütyülés című kubai film, a fiatalok zsűrijének MovieZone-díját pedig a színész Vincent Gallo első rendezése, a Buffalo ’66. A mozitermekbe lépve minden néző kapott egy kis papírkártyát, amelynek betépésével 1-től 5-ig pontozhatta a látott filmet – az így kapott összesítésben 4,6-os átlaggal a dán Születésnap, a Dogma-sorozat Thomas Vinterberg készítette második darabja nyerte a Citroen cég által finanszírozott közönségdíjat.

Lehet, hogy azért, mert Dánia közel van, de Lars von Trier és Vinterberg manifesztuma, a Dogma ’95, és az abból kisarjadó filmek – élen a (Hollandiában már tavaly mozikba került) Trier-féle Idiótákkal és a Születésnappal – tartják leginkább lázban a holland közönséget mostanában. A fesztiválra érkező rendezők szinte mindegyikének véleményt kellett nyilvánítania a Dogmáról, és ez a vélemény elég egységes volt. „Derek Jarman már évekkel ezelőtt ugyanezt csinálta” – mondta gúnyosan az egykori Jarman-asszisztens, John Maybury, az Ördögi szerelem rendezője, akiről az a sztori járja, hogy nemrég a londoni Kortárs Művészetek Intézetében rendezett vitán minden egyes alkalommal, mikor valaki kiejtette a „Dogma” szót, felpattant, feszes vigyázzba csapta magát, és tisztelgett. Arturo Ripstein, a veterán mexikói rendező, az idei Tigris-zsűri elnöke is szkeptikus: „Hirtelen ezek a taknyos kölykök előállnak egy manifesztummal valamiről, amit mi már eddig is csináltunk, mivelhogy nem volt elég pénzünk. Nincs az egészben semmi új, a pornófilmek például kezdettől fogva a Dogma szellemében készülnek.” A holland Ian Kerkhof, akit a magyar közönség EXTrémek című filmje révén ismerhet, szintén gúnyoros: „Óvatosnak kell lennünk, nehogy beleragadjunk dogmákba és manifesztumokba, a technikai maszturbáció zsákutcájába.”

Az első Dogma-filmnek, Lars von Trier Idiótákjának – pontosan az abban néhány másodpercre tisztán és egyértelműen látható szexuális behatolásnak – a filmművészetre gyakorolt felszabadító hatása máris érezhető. A rotterdami mezőny művészfilmjei közül legalább féltucatban tűntek fel olyan motívumok (felláció, vaginális és anális behatolás, merev hímtag), melyek korábban csak pornófilmekben voltak elfogadhatók. Kerkhof például egy japán pornósztárt kért fel a női főszerepre Shabondama Elegy című filmjében (amely borzalmasan rossz, de nem emiatt), a francia Catherine Breillat pedig az egyik leghíresebb pornócsődört, a Magyarországon élő Rocco Siffredit választotta a Románc egyik fontos szerepére.

A gyakorlott fesztiválutazók szerint minden rendezvényen van egy „buzz film”, egy olyan film, amelynek híre szájhagyomány útján terjed, amelyről mindenki beszél, és aminek vetítésére aztán szinte lehetetlen beférni. Nos, idén ez a Románc volt, egy igazi remekmű. Catherine Breillat minden művében a női érzékiséget tárgyalja, így volt ez már legelső, 1968-as regényével is, amelyet a francia cenzúra döntése értelmében csak 18 éven felüliek olvashattak, noha szerzője még csak 17 éves volt, mikor írta. Filmeket 1976 óta ír és rendez – a neki szentelt retrospektív szekcióban egész életművét levetítették Rotterdamban. Az Angelopoulosz operatőrével, Jorgosz Arvanitisszel forgatott Románc a hatodik nagyjátékfilmje, de az első olyan, melyen mindenféle cenzúra nélkül dolgozhatott Az érzékek birodalmát kedvenc filmjeként emlegető rendezőnő. Filmjében egy fiatal lány, Marie, akitől szerelme, Paul megtagadja a szexuális kapcsolatot, más férfiaknál kezdi keresni a testi gyönyört: egy Paolo nevű olasz pasinál (őt játssza Siffredi, igen gyöngéden) és egy finom ízlésű öreg szadistánál. A szex és a szerelem, a test és a lélek drasztikus szétválasztása csaknem teljesen felőrli Marie-t. A Románc egyik fantáziajelenete nemcsak film-, de kultúrtörténeti szempontból is örök hivatkozási alap lesz: egy fehér falú, tiszta és világos kórházi szobában nők fekszenek szépen felöltözve, fogják ágyuk mellett álló elegáns szerelmesük kezét, és mosolyognak rájuk, de a testük deréktól lefelé eső része már a fal túloldalára nyúlik át, ahol egy pokoli vörösbe borult, sötét, koszos világban merev farkú pasik állnak sorba vigyorogva, hogy meghágják a falból kikalimpáló meztelen női altesteket.

A kétszáz jelölt közül kiválasztott Caroline Ducey, aki Marie-t alakítja, óriási bátorságról tesz testével tanúbizonyságot. „Csak amikor a kész filmet láttam, akkor döbbentem rá, hogy olyasmiket csináltam, amikre sohasem képzeltem volna képesnek magam” – mesélte a sajtótájékoztatón a filigrán színésznő, de Breillat varázslata átellenes irányban is működött: „Olyannak kaptad meg Rocco Siffredit, mint eddig senki más” – mondta a meghatott pornósztár a forgatás végén a rendezőnőnek, aki épp azért választotta Roccót, mert benne látta meg egyedül a képességet arra, hogy a lelkét is beletegye.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/06 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4488