KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/június
KRÓNIKA
• N. N.: A 46. Országos Film És Video Fesztivál díjai
• N. N.: Meghalt Oliver Reed
• N. N.: Közlemény
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története

• Mihancsik Zsófia: A pusztulás ködképei Beszélgetés háborúról, médiáról
• Schubert Gusztáv: Egy tiszta háború NATO-show
• Hirsch Tibor: Rambo a Balkánon Hollywood háborúi
DOKUMENTUMFILM
• Tar Sándor: Egy más világ boldogsága Pipacsok
• Dér András: Meghalt a doksi, éljen a doksi! Dokumentum-válság
AMERIKAI FÜGGETLENEK
• Bikácsy Gergely: Hideg barokk, hontalan pompázat Kubrick labirintusa
• Varró Attila: Pedofilm Stúdiók és függetlenek
• Nádori Péter: Billy hatalmas mákja Buffalo ’66
• Csejdy András: Budoár rock Velvet Goldmine
FESZTIVÁL
• Erhardt Miklós: Túlélő főzet Közép-európai filmavantgárd
• Antal István: Fekete leves Osztrák kísérleti filmek
• Déri Zsolt: Ahol a rendezők a sztárok Rotterdam
KRITIKA
• Somogyi Marcell: Elvonó Cukorkékség
• Bérczes László: Nem pont úgy Gadjo dilo
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső
• Bori Erzsébet: Agyament Harry
• Kis Anna: Marvin szobája
• Vidovszky György: Carla új élete
• Turcsányi Sándor: A csaj nem jár egyedül
• Pápai Zsolt: Mint a hurrikán
• Korcsog Balázs: Kísértethajó
• Tamás Amaryllis: Pleasantville
• Zsidai Péter: Üzenet a palackban
• Harmat György: Telitalálat a szívbe
KÖNYV
• Vasák Benedek Balázs: A tápászkodó oroszlán Szergej Mihajlovics Eizenstein: Válogatott tanulmányok
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Sivatag

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Cukorkékség

Elvonó

Somogyi Marcell

Low budget után no budget: minimalista szemlélődés a magyar szubkultúra háza táján, sőt azon is túl.

 

Azt mondják, a Cukorkékség című filmet vagy szeretni lehet, vagy utálni. Akik szeretik, állítják, hogy ez az első magyar film a Megáll az idő óta, amely meg tudta szólítani a célközönségét; szerintük a filmszemlén a „hiteles párbeszédeknek”, a „beindult zenének” óriási sikere volt a húsz-harminc évesek körében, a közönség dőlt a röhögéstől, újabb és újabb előadásokat követelt. Akik utálják, azok az előző „Hazai-film”-ből, a Rám csaj még nem volt ilyen hatással-ból kiindulva vagy be sem ültek rá, vagy menet közben menekültek ki a nem kifejezetten teltházas teremből.

„Igyunk a belgákra!” – mondja a film egyik szereplője, és talán jól tesszük, ha hallgatunk rá. Az említett húszasok közé tartozván nekem nem jött be igazán a szóban forgó opus, viszont azt sem mondhatnám, hogy – Ferivel szólva – „fizikailag így rosszul vagyok” tőle. Az biztos, hogy öt éve az a csaj (film) minden belterjessége és exhibicionizmusa ellenére is nagyobb „hatással volt rám”. Igaz, már akkor is érdekes dolgokat takart ki a kamera elől a Miklós, a Péter, az Attila meg a satöbbi, azt a filmet mégis megdobta, végigvitte Klöpfler Tibor invenciózus fényképezése. Pohárnok Gergelyé viszont néha ezt a stílust kopírozza, általában véve pedig beleül a tutiba, vagyis a rossz minőségű nyersanyag adta (garantálta) low budget-hangulatra bazíroz.

A Cukorkékség tulajdonképpen ugyanabból a szándékból indul ki, amiből Eco A rózsa nevénél (és Hazai Attila is a maga szövegeinél): a létrehozott szöveg/film „csak úgy” az írás/filmezés kedvéért, pusztán mesemondó kedvtől indíttatva jöjjön létre, minden különösebb mondanivaló, hátsó szándék, tanulság (sic!) nélkül. Ezzel nincs is semmi probléma. Hazainak – saját bevallása szerint – régebben a cselekvésmentes szemlélődés, a semmittevés adta (garantálta) azt a szabadságot, amit semmiért nem akart feladni. Aztán idővel rájött, hogy a mai világban „produkálni” kell, folytonosan le kell tenni valamit az asztalra. Mintha ez a film is ezért készült volna. Azonban attól, hogy a Hazai Attila-oeuvre-ből – ezúttal – film lett, nem lesz automatikusan mások számára is érdekes, élvezhető „produktum”. Attól, hogy egy jól ismert (pesti) miliő enyhén „elemelt”, de nagyon is valóságos alakjai között játszódik – legalábbis az én fogalmaim szerint – még nem lesz kult-film.

Hazai stílusa, dialógusai valószínűleg valóban az erősen szubjektív szeretem – nem szeretem táborra osztják az olvasókat (Németh Gábor magyar „toplistáján” például az első helyen voltak a Budapesti skizo megjelenésekor). Van, akinek ez a fajta „léhaság” hiányzott a magyar kínálatból; én valahogy már jóllaktam vele. Egy idő után, különösen filmen, egyhangúak lesznek a súlytalan mondatok.

Már a Skizo körüli kritikai viharok is jelezték: ebben az esetben a szubjektív megítélés problémája nem (nemcsak) nemzedéki vízválasztó. Az én szememben gyakran alibivé válik az ironikus írói hang, tét nélkülivé a történet, esztétikum nélkülivé a különben nagyon is adekvát forma. Az irónia ugyanis, ahogy egy „témafelelős”, Parti Nagy Lajos is mondta, nem érdekes önmagában.

A Cukorkékség narrációja, párbeszédei nem lépik túl a reklámfilmek színvonalát. Mélység tekintetében pedig olyan messze van mondjuk Jarmuschtól, mint Hazai Attila prózája Carverétől. A minimalizmus nem jelent egyet a diákszínjátszó-műkedvelő szereplők (nem ebbe a kategóriába tartozik Dr. Bellér Ibolya, Kovácsy Tibor, Marozsán Erika, Báron György alakítása) sokszor affektált hanghordozásával, semmitmondó párbeszédeivel, az érdekfeszítő témák (mint a csokievés módozatai) taglalásával. A Kádár-rendszer áthallásos „üzeneteire” emlékeztető, szándékoltan lebegtetett cukor–drog (csoki–csoki) metafora meg egyszerűen: felesleges. Igaz, ezzel megint a hozott anyag, a regény problematikájánál vagyunk.

Ehhez a filmhez minden össze volt rakva – mégsem lett belőle egész. Pohárnok számára otthonos közeg a narancsos (azóta már mancsos) zsánerképek vizuális világa (igaz, egy átütő, jó filmhez ez kevés), Hazainak viszont a Cosmopolitan novellarovata volt a leginkább testhezálló. De aki eddig kajolta a „hazai ízek”-et, annak tetszeni fog ez is.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/06 54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4489