KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/június
KRÓNIKA
• N. N.: A 46. Országos Film És Video Fesztivál díjai
• N. N.: Meghalt Oliver Reed
• N. N.: Közlemény
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története

• Mihancsik Zsófia: A pusztulás ködképei Beszélgetés háborúról, médiáról
• Schubert Gusztáv: Egy tiszta háború NATO-show
• Hirsch Tibor: Rambo a Balkánon Hollywood háborúi
DOKUMENTUMFILM
• Tar Sándor: Egy más világ boldogsága Pipacsok
• Dér András: Meghalt a doksi, éljen a doksi! Dokumentum-válság
AMERIKAI FÜGGETLENEK
• Bikácsy Gergely: Hideg barokk, hontalan pompázat Kubrick labirintusa
• Varró Attila: Pedofilm Stúdiók és függetlenek
• Nádori Péter: Billy hatalmas mákja Buffalo ’66
• Csejdy András: Budoár rock Velvet Goldmine
FESZTIVÁL
• Erhardt Miklós: Túlélő főzet Közép-európai filmavantgárd
• Antal István: Fekete leves Osztrák kísérleti filmek
• Déri Zsolt: Ahol a rendezők a sztárok Rotterdam
KRITIKA
• Somogyi Marcell: Elvonó Cukorkékség
• Bérczes László: Nem pont úgy Gadjo dilo
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső
• Bori Erzsébet: Agyament Harry
• Kis Anna: Marvin szobája
• Vidovszky György: Carla új élete
• Turcsányi Sándor: A csaj nem jár egyedül
• Pápai Zsolt: Mint a hurrikán
• Korcsog Balázs: Kísértethajó
• Tamás Amaryllis: Pleasantville
• Zsidai Péter: Üzenet a palackban
• Harmat György: Telitalálat a szívbe
KÖNYV
• Vasák Benedek Balázs: A tápászkodó oroszlán Szergej Mihajlovics Eizenstein: Válogatott tanulmányok
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Sivatag

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Képmagnó

Sivatag

Reményi József Tamás

Tévé az egész világ, kalandra fel! Irány az útifilm!

 

Itt a kutyáját sem hagyná az ember – kedélyeskedik a narrátor, széttekintve egy orosz vasútállomáson. Jeges peron, kopár tél, évszaktól független sivárság. A transzszibériai vasúton járunk, a menetidő harmincharmadik vagy nyolcvannyolcadik órájában – mindegy. Az „expressz” hatvanas átlaggal ballag, elavult sínpáron, öreg Skoda mozdonnyal, a viccben ezt cserélik vodkára, de a vicc hál’istennek nem hangzik el. Sőt: az amerikai útifilm (Vonatozás Szibériában) nyugati szemlélőtől szokatlan empátiával képes közelíteni ahhoz a közérzethez, amelyben az elemi igények szintjén minden normalno. A film készítői nem szörnyülködnek és nem ujjonganak, rezignációjuk a gyakorlott utazóé, aki megszokta már a bennszülötteket.

A műsoros tömegtermelés legújabb korában az útifilmek – természetesen – ugyanolyan piacorientáltak, mint a fikciós gyártmányok. Miként nem lehet csak úgy általában rómeóésjúliázni, hanem van akciós, van musical-es, neoromantikus kivitel, különböző vevőkörök különböző igényei szerint, úgy a médiaturizmus is korábban nem tapasztalt tudatossággal igazodik a képernyőn utazók eltérő elképzeléseihez.

A produkciók egy része afféle Neckermann-reklám, azokat csábítja, akik majd a megfelelő katedrális mellé a megfelelő sajtkülönlegességet akarják elfogyasztani, s akiket a film láttán garantáltan nem lazsálhat le s téveszthet meg egy slendrián idegenvezető. Ha a turista már járt ínyenctúrán a tévében, nyugodtan vág neki autóbusszal is, s nem egykönnyen hagyja, hogy csalódjék: a valóságnak muszáj felszolgálnia a reklámban ígérteket.

Egy rafináltabb változat nem a társasutazás kollektív örömeit idézi meg, hanem a rátartibb világjáró egyedi élményét reprodukálja. Ez az útikalauz az autonómoké, azaz kicsit intellektuálisabban kalandvágyó. Jellegzetes példa Michael Palin sorozata, amely az etno- és szociofilmek módjára fordul az egyes vidékek árnyoldalai felé is. Jó stílusérzékkel fedezi föl a különös látványt egy gyémántbánya meddőjében guberáló, falunyi közösségben, a hajdani aranyásók idejére emlékeztető település-struktúrában. Ügyesen dramatizálja – Az Amazonas című epizódnál maradva – az óvatos cserkészést Bogota kábszeres utcáin, és zsurnaliszta jártassággal ülteti föl az egyik dagadt Keresztapát kackiás lovára. Mindez mégis üres valamiképp, esőerdőstől, drogostól illusztráció csupán, kevésbé kommersz kifestőkönyv az ismert közhelyek kontúrjaival. Azt látjuk, amit tudni illik, nem többet.

Az effajta bédekker öntudatodban erősít, hiszen a tájékozottságot a kívülálló fölényével ötvözi, a profi csavargóéval, aki eligazodik a világban, mielőtt még elindult volna. Ő tudja: ha folyamatosan nyugatnak tart, Indiába ér, s hogy indiánjait egy másik földrészen találta, arról nehéz lenne meggyőzni. Nála csak a tinédzser utazó öntudatosabb, akinek életkori sajátsága a már megszerzett ismeretek heves kiterjesztése. Ő hamar otthon van mindenütt, és a fogyasztói korban uniformizált glóbusz ebben szerfölött segítségére siet: ha az ausztrál sivatag legeldugottabb településén ugyanazt a kólát ihatja, és ugyanolyan diszkókulisszák közt ugyanarra a zenére táncolhat, mint szokott, úgy érezheti, meghódította a távolságokat. Kalandra fel! – invitál a tizenévesek sorozata, amelyben mindenütt egy-egy Disneyland-élmény vár, sok jópofáskodás, móka, kacagás, hiszen a producerek szerint a fiatalságot vagy idétlen jókedvvel, vagy szívszorító melodrámával kell jellemezni. Kirándulás esetén nyilván az előbbi kötelező.

A sznobéria, amely eltérő műveltségi körökben is pusztít, ugyancsak megkapja az áruját. A legkedveltebb típus a Híres Emberre épül. Olyan érvelés érvényesül itt, amely a formállogika szerint sántítana, de az útifilmekben működik: Híres Ember rajong az alaszkai halászokért, mi rajongunk Híres Emberért, következésképp imádni fogjuk Alaszkát. Legalábbis H. E. nevének hallatán leülünk a képernyő elé, és érdeklődést tanúsítunk. Az ismeretterjesztésnek régi, bocsánatosan bevált fogása ez, útifilmben viszont már csak arra a merően szánalmas tényre utal, hogy a piacon bármifajta értékrendünket a belőlünk fakadó vágyainktól független árfolyamok alakítják.

Híres Ember személyisége persze rejthet meglepetést. Nemrég például Neil Simon New Yorkját nézve megérintett egy ember és városa szétválásának mélabúja. Annak a hangulata, ahogyan valaki mindörökre szeretni fogja városát, ám ez a szeretet korántsem kölcsönös. Nem, nem a lakókkal van baj, ők számon tartják szerzőjüket, de a színház, ahol a darabjait nézik, az utca, ahol felismerik, már elfordult világ, cserben hagyja a lokálpatriótát. Neil Simonért, az íróért, nem rajongok, New Yorkban nem jártam, most mégis ugyanolyan otthontalanul otthon éreztem magam, mint pesti írók szomorú vallomásai olvastán.

Talán épp ebben van a jó útifilm titka. Hogy embert látunk a tájban. Hogy a tajgában kanyargó sínek mentén, a szőlődombokon és sajthegyek között vagy az indián fennsíkokon nem csupán élő kelléknek tekintjük futó pillantással mindazokat, akik közé érkeztünk. Ha a vendéglátók tájához mint szülőföldhöz nem hajolunk közel, csak érzéketlen képeslapokat kapunk.

Emlékszem a kipusztuló állatfajokról szóló temérdek film egyikében a koalákat, repülőrókákat s más sérült meg ritka példányt befogadó családokra. Néztem a jószágokat etető, itató, gondoskodásban felvillanyozott életű embereket különleges lényeikkel együtt, és akkor, ott tényleg megtudtam valamit az ausztrál sivatagról.

 

A rovatot a Pannon GSM támogatja.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/06 64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4502