KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/július
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Dirk Bogarde (1921–1999)
MAGYAR MŰHELY
• Jeles András: Madár a tükörben
• Janisch Attila: Szavak, képek, terek Film és irodalom
• Bori Erzsébet: Jadviga választása Beszélgetés Deák Krisztinával és Závada Pállal
• Mihancsik Zsófia: A láthatatlan nem Magyar nők filmen
• Schubert Gusztáv: Hűlt hely Magyarország, szerelem
FESZTIVÁL
• Galambos Attila: Női vonalak Nemek és szerepek Kelet-Európában

• Hirsch Tibor: Pőrén, buján, pajkosan Erotika és öncenzúra az ezredfordulón
• Nánay Bence: Hímnem, nőnem Feminista filmelmélet
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: A gépaszony csókja Cyberdámák, robotlányok, virtuálkirálynők

• Gelencsér Gábor: Kortársunk, Eustache Jean Eustache retrospektív
MEDIAWAVE
• Bakács Tibor Settenkedő: Feléből többet Mediawave
• N. N.: Mediawave ’99 díjlista

• Halász Tamás: Test-Tér és Test-Tár Pillanat/Kép
KRITIKA
• Varga Balázs: Fekete mese Pattogatott kukorica
• Vasák Benedek Balázs: Csigidicsá! A Morel fiú

• Békés Pál: Még egy nap a Paradicsomban
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: 10 dolog, amit utálok benned
• Galambos Attila: Slam
• Tamás Amaryllis: Oscar Wilde szerelmei
• Ádám Péter: Kegyetlen játékok
• Köves Gábor: Pókerarcok
• Mátyás Péter: A légiós
• Korcsog Balázs: Briliáns csapda
• Kömlődi Ferenc: A múmia
• Varró Attila: Mimic – A júdás faj
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Requiem a krimiért

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mediawave

Mediawave

Feléből többet

Bakács Tibor Settenkedő

Ezerkétszáz pályamű, ötven versenyfilm; néhány non-profit tadzsik, kazah, ghánai, szerb és magyar öt napra megint fölépítette Győrben a világfalut.

 

Kilencedik éve már, hogy a győri Mediawave nem adja fel különös érdeklődését a világban készült képek és történetek iránt. Azon fény-írásokról van szó, melyek ritkán kerülnek a forgalmazás profittól befolyásolt övezetébe. Ennek több oka is van. A mozgókép ipari gyártása leginkább szórakoztatóipar fogyasztói termékcsaládját bővíti. Az elektronikus média, de még a mozi is, inkább kiszolgálói funkcióban reméli a haszonnal járó működést, nem a képeken keresztüli intellektuális tevékenységben. Vagyis a Mediawave-en főleg olyan filmeket vetítenek, amelyek a tiszta esztétikai tetszésnek és a formai kidolgozottságnak „ajánlják magukat”. De azért sem lehet látni Magyarországon ilyen típusú filmeket, mert kicsiny hazánkban nincs még egy filmfesztivál, amely nem országban, hanem világfaluban gondolkodik. Tadzsik, kazah, észt, kínai, venezuelai filmek versenyeznek itt norvég, angol, lengyel és esetleg magyar alkotásokkal. Éppen emiatt szomorú, hogy a Mediawave egyre sorvadó támogatásból próbálja hozni a világban elfogadott színvonalát. 1999-ben a tavalyi költségvetés feléből rendezte meg – véleményem szerint fönnállása óta – legszínvonalasabb fesztiválját. A pénz hiányát a meghívott vendégek szerényebb serege jelezte, de azért itt volt Eva Bitova Prágából, Ausztráliából a Necks trió, Heinz Sobota író-strici Münchenből, a Szürke Farkasok nevű punkok Kínából, kongások Ghánából, s persze a magyarok is, Szelevényi Ákos Párizsból, Tolnai Ottó Jugoszláviából, s persze Dresch Mihály Budapestről. A fesztivál egyik fő színhelyén, a Zsinagógában – melynek renoválását két éve a Mediawave is a zászlójára tűzte, s így jó volt látni a rekonstruált homlokzatot és az új tetőt – Stalter György és Horváth M. Judit állította ki az elmúlt tizenöt évben készített roma-fotóit. A volt városi börtönben és a levéltárban pedig folytatódott a tavaly megkezdett kísérlet: tudományos konferenciákat rendezni a fesztiválon megjelenő filmek sugallta témákban. 1998-ban a szakemberek a prostitúció történetiségét vizsgálták, ebben az évben büntetőjogászok és levéltárosok a bűn és a bűnözés történeti fejlődését véleményezték.

A Mediawave társprogramjai is megpróbálják szolgálni azt a „sznobisztikus” ízlést, amely az avantgarde, illetve az alternatív fesztiválok sajátja. Talán nem véletlen, hogy külföldön a Mediawave-et inkább tekintik összművészeti happeningnek, mint klasszikus filmfesztiválnak. A szervezők ez ellen nem is tiltakoznak, hisz most is volt foci (Magyar Parlament – Mediawave 3:0), főzés, falubolondja választás, bábszínház, táncház, s beszélgetés, beszélgetés, beszélgetés... De ahhoz, hogy egy mozista jól érezze magát, filmek kellenek. Méghozzá jó filmek. Ebben most nem volt hiány.

A zsűri – Tolnai Ottó, Parti Nagy Lajos, Balázs Attila, Körösi Zoltán, Dragan Vasile – a fesztivál fődíját Marat Magambetovnak és Sergei Loznista Élet, ősz című lírikus dokumentumfilmjének adta. Mindig elbizonytalanodom a műfaji kategóriákban, ha a dokumentálás nem a hagyományos föltárás és bizonyítás paradigmarendszerén belül, hanem azon túl is, a történetmesélés szépségén keresztül is folyik. Egy kazah falu öregjeinek élete, társassága és magánya, a falut meghatározó természet jelenléte végül is a leghitelesebb fikcióvá áll össze. A másik ember életébe ilyenkor oly mélyen vezetnek a képek, hogy a rögzítés sem marad hideg, az intimitás tudássá válik. Nézem a folyó partján balalajkát fűrészelő parasztembert, hallgatom ezt a furcsa kazah rappelést s minden további képi információ nélkül megjelenik bennem az ő egész eddigi élete. Nem látom, hanem érzem, ami bizonyos esetekben pontosabb információ. (Gondoljunk csak arra, hogy a tévében hányszor látunk politikusokat, mégsem érezzük őket.)

A rendezői díjat egy jugoszláv film (puff neki!) nyerte el, Miloš Radovic Hazámja. Nyolc perces remekműről van szó. Több minden érthető meg belőle, mint egy műholdas kémfelvételből. A kiégett pusztán egy bakterház, a bakter fejében kiégett puszta. Ájultan fekszik a földön, kutyája az arcát nyalja. Egy motoros érkezik, rájön a szükség. Míg „alkot”, begördül egy lovaskocsi, kapásból nekimegy a motornak, majd a ló megeszi a szalmával bélelt ülést. A motoros ezt zokon veszi s bukósisakjával orrba veri a lovat. A kocsis meg a motorost. Hirtelen átrobog a vonat, mire fölriad a bakter, fölhúzza a sorompót s vele együtt egy öreg csetnik birkáját is. Ezért golyót kap a mellébe, így már nem láthatja azt a piros Maseratit, amin egy nepper érkezik, aki jobb híján a megmaradt haszonnal, a birka tetemével száguld tovább. Nyolc perc alatt elpusztul minden, ember, állat, józan ész. Miloš Radovic persze nem vehette át a díját, hazája és hazánk háborús viszonyban áll egymással, nem utazhat. Nem volt kedvünk röhögni ezen, pedig ez a tény is legalább annyira abszurd, mint filmje, a Hazám.

Ha már abszurd, akkor hadd valljam meg, hogy engem Frances Calvert Repedések a maszkon című abszurd dokumentumfilmje kavart fel a legjobban. Egy ausztrál őslakó élete delén úgy dönt, hogy utánajár ősei kultúrájának. Mit és hogyan csinált a nagypapa? A probléma ott van, hogy a fehérek szinte minden emléket, nyomot elpusztítottak az eredeti színhelyeken. Ami még látható, az múzeumok raktárában van eltemetve. A bennszülött repülőjegyet vesz hát, és elindul feleségével az európai múzeumokba. A feleséget nyomhat legalább egy mázsát, a válla izmosabb és nagyobb Michael Jordanénál. A 19. század úrizáló stílusát idéző, mályva színű selyemruhát húz magára. Nevetségesnek tűnne, ha nem tudnám róla, hogy miattunk, a mi hülye civilizációs rendszerünk miatt kényszerül erre, vagyis udvariasságból. Férjének van például egy fejfedője, aminek a tetejére egy amerikai bombázó makettje van rögzítve. Tolnai Ottó megjegyezte fesztiváli záróbeszédében, hogy soha nem gondolta volna, hogy ezt a különös fejfedőt ő is viseli.

A múzeumokban azonnal kiderül egy pár katasztrófa – ránk nézve. Fogalmunk sincs, mi az, amit őrzünk. Azt hisszük, hogy amit birtoklunk, azt őrizzük. Evvel a múzeum nevű horror intézménnyel és megőrző technikával elértük, hogy most már a „dolog” hajdani tulajdonosa is ugyanakkora távolságról nézi a termékenységi rituálékat megörökítő tárgyi kultúráját, mint az egyetemen végzett, szexuálisan frusztrált, szemüveges archeológus. Ez néha egész vicces. Egy múzeumi dolgozó például rászól az abóra, hogy ne nyúljon a relikviákhoz, még megsérülhet.

Formai útkeresés szempontjából Sorin Dragoi román filmes Az utolsó velenceiek című dokumentum-városfilmje volt a legizgatóbb. (Az operatőri munka a zsűri ítélete szerint mind között a legjobb volt.) Eleve nem gondol arra a laikus, hogy Velence él, hogy turistákon kívül ember is lakik benne. Pedig ott vannak, tisztában vannak létük feldíszletezett ornamentikájával, de végül is nem számít, azt a Velencét, amiben ők élnek (s amit Dragoi is lát), úgy sem ismerik meg soha az idegenek. Különös érzés fogja el az embert, amikor megszokott klisék és képeslap szerű emlékek helyett egy új várost mutatnak meg neki, s ennek neve: Velence.

Éppen a fordítottja Kerekes Péter Legendák Ladomirról című filmje, mert itt a történelembe belecsöppenés okozza e világtól elzárt hely, locus, szebben a falu izgalmát. Itt maradt a múlt a földbe keveredve, belőle élnek az emberek s ami nonszensz, az elmúlt rendszer irracionalizmusa által torzultan, ihletetten, mókásan. Ahogyan mókásak azok az orosz tankok, melyek rozsda-szépségükkel az idővel veszekednek. Ez is díszlet, de egészen más, mint Velence, ebbe illett belehalni, minden szépség nélkül. A szlovák-magyar filmes fiatal kora ellenére ritkamód kiérlelt nyelvet és ritmust használ. Hiába, a cseh iskola jótékony hatása érződik, s az ember ebben a multiplex-galaxisban örül minden iskolázottságnak.

A magyar-magyarok közül ebben az évben nem Kotnyek István, vagy Csáky László okozta a szívdöbbenést, hanem Tóth Pál, aki a Független Filmszemle után itt is begyűjtötte a legjobb animáció díját. Digitális animációja tökéletes, tiszta és egyszerűségében filozofál. Egy tömlőről szól, aki reggel felkel, felveszi a lábát, a kezét, a szekrényből kiválogatja belső szerveit, szemet és nyelvet rak magának a fürdőszobában, majd mielőtt emberré válna, elolvassa a nevét a magáról őrzött és az öltözködést elősegítő fénykép hátoldaláról. Paul. Paul. Paul. – mondogatja, s lassan sötét lesz.

Maradjunk még egy pillanatra a magyaroknál. Emlékeznek még Nyakó Julira? Él, sőt sokkal szebb, mint valaha, leginkább Psychére emlékeztet. Ezt Cs. Nagy SándorPólik József Lamm című nyomasztójából tudom, hol Nyakó Juli a legjobb színészi alakítást tudta „elsőre” besöpörni.

Dominik Scherrer punkoperája a zeneileg fogékony előzsürit nyűgözte le. Éterien fekete-fehér misztériumjátékról van szó, csak most a helyszín a pokol. Külsőleg valahol Londonban. Az opera fantasztikumát az adja, hogy az éneklési mód és stílus klasszikus, míg a díszlet és ruha szado-mazo-punk, dramaturgiailag meg a népi vallásosságra jellemző naivitással diabolikus, rettentő és nevetséges egyszerre, a néző határozottan zavarban van. Azt már megszokta a Felvilágosodás óta, hogy illik demitologizálni a szentet, de hogy ez a negatív szellemmel is lehetséges, azt nem. Rettenetes azzal is szembesülni, hogy a zenével szemben mennyire tehetetlenek vagyunk, áthatol lelkünkön, akkor is, ha értelmünk ellenáll.

Ezerkétszáz filmből április utolsó hetében közel ötven versenyfilmet láthatott a közönség. Végre megfelelő körülmények között, a város odaadta a moziját. (Azóta felszámolták a multiplexszel szembeni veszteség miatt. Így nem lesz a tizedikre a Mediawave-nek mozija sem. Szerintem Hartyándi Jenő igazgató megoldja majd a helyzetet, például felesége lepedőire fog vetíteni. Igen kevés ebben az irónia.) Hogy mikor lehet ezeket a filmeket látni Magyarországon? Nem tudom. Párizsban november hónapban öt napig vetíteni fogják.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/07 52-54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4514