KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/augusztus
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• N. N.: Hibaigazítás

• Forgách András: A gonosz siker Bacon, Basquiat és a többiek
• Lajta Gábor: Fölfelé zuhanva Bacon nyomában
FESZTIVÁL
• Létay Vera: A XXI -es csapdája Cannes
• N. N.: Cannes-i díjak
ANIMÁCIÓ
• Tóth András György: Szaggatott vonal Helyzetjelentés a magyar rajzfilmről
• Bodolai László: Egy újabb nap Beszélgetés Tóth Pállal
• Muhi Klára: Leonardo Kecskeméten KAFF ’999
• N. N.: Az 5. Kecskeméti Animációs Filmfesztivál díjai
• M. Tóth Éva: Groteszk apokalipszis Boldog világvége

• Bori Erzsébet: Jobb félni, mint megijedni Hitchcock 100
• Janisch Attila: Kövér ember, fekete ruhában Találkozás Hitchcockkal
KRITIKA
• Ágfalvi Attila: A cigányok visszatérnek Macska-jaj
• Csejdy András: Fel van vágva a nyelvük A kis véreskezű
LÁTTUK MÉG
• Schubert Gusztáv: Mátrix
• Csejdy András: Halálkanyar

• Mátyás Péter: Csak egy kis pánik
LÁTTUK MÉG
• Köves Gábor: A bambanő
• Nevelős Zoltán: Jackie Chan: Az elveszett zsaru + Csúcsformában
• Vörös András Csaba: Prérifarkas Blues
• Köves Gábor: Hivatali patkányok
• Tamás Amaryllis: Tangó
KÖNYV
• Nánay Bence: Film és elmélet Francesco Casetti: Filmelméletek 1945–1990
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Bé oldal

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Animáció

KAFF ’999

Leonardo Kecskeméten

Muhi Klára

Régi és új műhelyek, ismert és sosem látott technikák meg a szakma gondja-baja az 5. Kecskeméti Animációs Filmfesztiválon.

 

Ha Leonardo ma élne, rajzfilmes volna... – Péter Földes, a világhírű magyar származású festő és rajzfilmes összegezte így az animáció fantasztikus lehetőségeit a Kecskeméti Animációs Filmfesztivál egyik legszínvonalasabb retrospektív programján, egy sajátos hármas öninterjúban, amelyben Földes önmagával beszélgetett e virulens mozgóképi műfajról, miközben a háttérben szintén ő számolatlanul rajzolta teli a négyzetmétereket.

Leonardónál maradva a gond csak az – folytatta a gondolatot a fesztivál egy másik retrospektív kiállításán (az 1991-ben elhunyt) kitűnő Várnai György –, hogy a Mona Lisa „közvetítéséhez” legalább négy tévékészülékre volna szükség a magyar családok nappalijában. A közeg tehát, a televízió – fordítsuk le Várnait –, amelyben a festett-rajzolt gondolat ma elsősorban meg tud jelenni, nem igazán kedvez a nagyságoknak.

Hogy ezért vagy másért tűnt el a honi televízióból szinte mindenestől a nagyhírű magyar animáció, egyáltalán hol tart ma ez a műfaj, (nálunk és másutt), mit gondolnak megújult-megbolondult életünkről a hetvenes-nyolcvanas évek világszínvonalon alkotó mesterei, Jankovics Marcell, Reisenbüchler Sándor, Cakó Ferenc, Varga Csaba, Szoboszlai Péter, s mit a fiatal pályakezdő rajzfilmesek – mindezért érdemes elmennünk három évenként Kecskemétre, s végigülnünk a Kecskemét Film – a hazai animáció egyik legrangosabb stúdiója – által szervezett KAFF vetítéseit. Idén éppen az ötödiket.

Ha a dolgok jól mennének a magyar film háza táján, akkor egyébként sok mindent megtudhatnánk már a februári budapesti filmszemlén is a hazai animáció helyzetéről, ahonnan azonban a műfajt rendre száműzik. Varga Csaba veti ezt fel – nem először – a fesztiválon árusított pamfletgyűjteményében, aki stúdióvezetőként, alkotóként, sőt egy filmesek és rajzfilmesek számára egyaránt haszonnal forgatható kitűnő tankönyv szerzőjeként (Film és storyboard) a hazai animáció talán legprogresszívebb alakja. S mindjárt tágabb összefüggésbe is helyezte a száműzött állapotot: „A magyar animáció kb. ötven évvel ezelőtt a játékfilm kicsit lökött, gügyögő, bárgyú kistestvérének szerepébe került.” S számos kínos példát hoz írásában arra, hogy a szocialista kultúrpolitika által kialakított reflex – miszerint az animáció periferikus, „néger” műfaj – még ma is jellemző. Ám a másik oldal ismeretében azt mondom Varga Csabának: ne sajnálja a játékfilmes szemlék meghívásának elmaradását. Hiszen akkor nem volna a jól szervezett, arányos, gyerekcsiviteléstől hangos KAFF.

A király pedig, sajnos, itt is meztelen. A játékfilmhez hasonlóan a magyar animáció is bajban van. Talán csak kicsit kisebb bajban. A bemutatott félszáz film színvonala – ez egyébként három évi termés! – bizony halványabb, az egységnyi animált percre jutó gondolat valahogyan kevesebb, mint ahogy azt az aranyidőkben megszoktuk. A Magyar Mozgókép Közalapítvány egyik animációs kurátora, Kecskeméti Kálmán a fesztiválvégi szakmai találkozón szóvá tette, milyen furcsa, hogy alig jelenik meg napjaink valósága a filmeken. Annak a világnak vonalakkal, színekkel és – ahogy elvárhatnánk – a legújabb technikákkal absztrahált képe, amiben élünk. Talán ehhez a megjegyzéshez képest volt feltűnő, mennyire sok „biztonságos” hommage készül: tökéletesen és szépen kivitelezett tisztelgések Vajda Lajos (Richly Zsolt: Hommage a Vajda Lajos), Majakovszkij (Reisenbüchler Sándor: Majakovszkij Moszkvája), Méliès (Lisziák Elek: Napéjegyenlőség) vagy Kandinszkij előtt (Rófusz Kinga: Etűd). Ezek a filmek az alkotók virtuóz rajztudásáról szólnak, másról nemigen, s alig indokolja valami, hogy épp most készültek el.

A fiatalok munkáiban több élet van, de igazán átütő darabot keveset láttam.

A stúdiók szelleme viszont meghatározónak tűnik. Az Existből kemény, brutális, a Cartoon Network-öt eluraló Két hülye kutya vagy Tehén és csirke típusú sorozatok vad humorát idéző filmek érkeztek (Heim István: Szelavi, Állatok). A Pannóniában működő Grácia alkotócsoport filmjei ezzel szemben inkább kissé konzervatívok, súlyosan mívesek, arisztokratikusak. (M. Tóth Éva: Et in arcadia ego, Molnár Jacquelin: Szemfényvesztés). A Varga Stúdió szellemi atmoszféráját illetően igaz lehet az a sok jó, amit mesélnek, mert itt készült a fesztivál egyik legszimpatikusabb, szemléletileg legfrissebb rövid darabja, Pál Balázs Ranbo 13-ja (ez a film kapta a kritikusok díját), amely a képregények stílusában bonyolít le mulatságos küzdelmet Kelet és Nyugat legújabbkori mitologikus figurái között. A „monolit” Keletet a feltámasztott és megsokszorozódott Lenin-ábrázolatok képviselik, Nyugatot pedig Rambo, Superman, Batman meg az amerikai Szabadság-szobor.

Az állandósult pénzhiány természetesen nagyon meglátszik az animációs termésen. Fájdalmasan kellett tudatosítanunk, hogy a gyerekfilmgyártás gyakorlatilag megszűnt. A Vuk folytatásáért tíz éve házal a producere minden eredmény nélkül. Egészestés filmek és sorozatok szinte egyáltalán nem készülnek. Az egyébként igen szellemes Vigyázz, rövid! című sorozat (Csiszár László) talán ha 15 másodperces epizódjaival, villámgegjeivel szemmel láthatóan a szükségből csinál erényt. A televízióban mindenütt a világon vezérműfajnak számít az animáció, kivéve nálunk.

Szinte már tragikomikus, hogy Jankovics Marcell közel két évtizede (1981-ben!) elkezdett, 15 részesre tervezett Madách-adaptációjából még mindig hiányzik öt epizód. A legnagyobb szponzor, a Magyar Televízió e pillanatban éppen kiszállt az Ember tragédiájából, s tulajdonképpen alkotója is ezt tette. A Nemzeti Kulturális Alap főkurátoráról megjósolható, hogy elrabolják majd a közügyek, ráadásul önmagához természetesen nem is pályázhat. Az élet mintha elfutott volna e gigantikus filmterv mellett, s tán a fóka-kor is megérkezik, mire – Jankovics szerint 2005 körül, épp két ‘Kaffnyira’ a mostanitól –, a Tragédia végre dobozba kerül. Mindezen elakadások és újrakezdések persze nem kedveznek egy ilyen „nagyszabású”-nak (Esterházy nevezte így Tarr hétórás Sátántangóját). S az elkészült tíz rész valóban igen vegyes élményekkel szolgál. Helyenként sodró, dramaturgiailag feszes, s az animátori munka egyszerűségében is bravúros, mint a párizsi színben, illetve az egész Kepler-epizódban. Máskor a képek semmitmondóan kerülgetik Madách bölcseletekkel zsúfolt szövegét, mint például a Teremtésben. Egyáltalán: a szöveg és a kép viszonya legtöbbször nehézkes. S olyan igazán nagyhatású „bölcseleti kép”, mint az Űr-jelenetben az űrhajóvá váló Ádám testéről hordozórakétákként leváló végtagok, sajnos igen kevés van. Stilárisan pedig az egész mű eklektikus. Minden szín stílusa a korból vétetett, de hogy mi fogja összetartani, egésszé forrasztani a különböző színeket, az e pillanatban nem látszik.

Egy másik kultúra másik „nagyszabású”-ja kínálja magát az összehasonlításra. Az angol rövidfilm programban mutatták be Phil Mulloy Tízparancsolatának négy epizódját. Fekete fehér, világvégi film, elfajzott, kutyafejű emberekkel – egyébként Jankovics Sátánjának is sokszor kutya feje van –, akik kissé a behasított szájú jávai árnyjátékfigurák ősanimációira emlékeztettek. Ezek a kétdimenzióban mozgó leépült embermaradékok ostoba szentimentális és reménytelenül agresszív példázatokkal illusztrálják a parancsolatokat. Bezzeg az angolok... E pillanatban a játékfilmben is mindenki velük példálózik. Szó mi szó, ez az okos és kegyetlenül blaszfémikus Tízparancsolat igen korszerűnek hatott Kecskeméten. Hoztak egy animációs Transpottingot is két narkós kültelki lányról, akik unalmukban állandóan tüntetni járnak (Joel Simon: Bőrfejűek). Kemény, szürnaturalista, abszolút mai film, pontos jellemrajzokkal, szellemes szövegekkel. Az angol programon eszembe jutott, hogy a világ talán az animációban is elhúzott mellettünk.

Ezen a ponton érdemes leírni: a magyar animáció ma is sok díjat hoz el külföldről, többet mint a magyar játékfilm. De a tartós, tíz éve húzódó válság meglátszik a filmeken. S tulajdonképpen csüggesztő, hogy Szemadám György MMKA-kurátor beszámolója szerint a „gügyögő kistestvér” is hajszálra ugyanazokkal a szakmai gondokkal küzd, mint nagyjátékfilmes bátyja. Kidolgozatlan, előkészítetlen filmtervek, a dramaturgiai munka hiánya, a képzés anomáliái. Szemadám utalt arra, hogy a főiskolán tulajdonképpen szárazon tanítják úszni a hallgatóságot. Stabilizálódott ugyanis az az abszurd helyzet, hogy a főiskola nem képes kigazdálkodni a növendékek vizsgafilmjeit. Dizseri Eszter a szakmai vita záróakkordjaként pedig egyszerűen csak felolvasott vagy tucatnyi nevet egy cetliről: Rófusz Ferenc, Háy Ágnes, Maros Zoltán, Csonka Zoltán, Csapó Gábor és még sokan mások, egy teljes generáció szerepelt rajta. A nyolcvanas évek ígéretes tehetségei, akik ma valamennyien külföldön rajzolnak.

Hogyan is kellene tehát elképzelnünk a rajfilmes vágyakkal megvert Leonardót, ha történetesen magyarnak születik? Pályázhatna a Szemadám-féle kuratóriumnál, de filmje nemigen lehetne hosszabb mondjuk öt percnél. Ha elég szemfüles, és valamelyik újságszegletben rábukkan az eldugott ORTT pályázatra (mert létezik, s tetemes hetvenöt millió forintot ér, de „érdektelenség” okán az összeg töredéke jutott csak el az alkotókhoz), nos ez esetben a mester akár tíz percről is álmodozhat. Hétköznapokra pedig maradna a székláb: pénzes bérmunkák, logók, reklámfilmek.

Ennyi kijózanító körülmény után a KAFF díjkiosztóján mégis minden felfénylett. A nagydíjat egy tipikus fesztiválfilm kapta, a Cannes-tól Annecy-n át Nyugat-Berlinig oly sok rangos mustra elismeréseit besöprő Cakó Ferenc legfrissebb munkája, a Labirintus, amelynek kevés zsűri tud majd ellenállni a kétezredik év küszöbén. A labirintus ugyanis, melyben Cakó sárszürke gyurma- vagy agyagfigurái zsúfolódnak, dagadoznak, forradalmárkodnak, az ezerkilenszázkilencvenkilences esztendő falmagas számaiból áll. Jó lenne leírni, hogy igazi remekművet láttunk, meg aztán nem is szeretnék ünneprontó lenni, mégis: a Labirintus szerintem inkább csak hatásos zsűricsemege, ahol érzékelhetően a gombhoz varrták a kabátot, a végső poénhoz a nyolc perces film velejét. Egyszerűen nem ismertem fel sem kortársaimat, sem a helyet, ahol élek ezekben a kunkorodó kilencesekben.

Tóth Pál filmjében, az Egy újabb napban viszont korra és szakmai beavatottságra való tekintet nélkül a KAFF rengeteg résztvevője felismert valami számára nagyon fontosat. Az történt ugyanis, és ez mégiscsak győzelem, hogy a felnőtt, a gyerek és a hivatalos zsűri egyaránt ennek a filmnek adta az első díjat: egy komótos tempóban előadott, önnön steril, lélektelen képein is nyilvánvalóan ironizáló kompjúteranimációnak – Tóth Pál tudomásom szerint elsőként kísérletezett ezzel a technikával nálunk –, amelyben a ruha felébred, toalett gyanánt kimossa magát az automata mosógépben, majd nagy üggyel bajjal „felölti” az őt viselő embert. A lábát, a karját, a fejét, az agyát, a szívét, a fogsorát, a frizuráját. Indulás előtt még örömmel fedezi fel egy fényképen, hogy neve is van: Paul. Az animáció akkor igazán nagyszerű, ha valami közös ősnyelven képes megszólalni. Ha a felnőttet visszavezeti saját tagolatlanabb gondolkodásának ősidejébe, a gyermeknek pedig minden fontos titkot megsúg a világ dolgairól. Az Egy újabb nap valami ilyesmire képes. A gyerekközönség Kecskeméten, lám, határozottan rezonált az identitásvesztés rémétől szorongatott ezredvégi felnőtt napi kínjaira.

A gyerekzsűri egyébként döntésének indoklásához hozzátette: elég a gügyögésből és elég a horrorból. Ha Kecskeméttől nem hangzott el odáig, innen küldjük a magyar televíziós csatornák gyerekműsor szerkesztőségeinek ezt a mondatot.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/08 28-31. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4538