KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/szeptember
KRÓNIKA
• A szerkesztőség : Kedves Olvasó!
• N. N.: Filmvilág névtár 1958–1979–1999
• Schubert Gusztáv: 2019. Filmodisszeia

• Lengyel László: Magyar glóbusz Ezredeleji beszélgetések
• Szilágyi Ákos: Magyar glóbusz Ezredeleji beszélgetések
• Jancsó Miklós: Levél H. Gy.-hez
• Bikácsy Gergely: A Fénybarlang Jónás, aki 2025-ben lesz huszonöt éves
• Kömlődi Ferenc: Jövő-Bábel A lineáris történelem vége
• N. N.: A jövő – évszámokban
• Sipos Júlia: Húsz év múlva Beszélgetés 2019-ről
• Varró Attila: Anakronisztikus krónikák Beszélgetés Quentin Tarantinóval
• Takács Ferenc: Alice látomásországban Az utolsó multiplex
• Peternák Miklós: Abbahagyni! A végeken túl
• Herpai Gergely: Greta Garbo overdrive Számítógépes játékok: a 2019-es széria
• Tillmann József A.: Az avatárok eljövetele Egy leendő ladomi leletből
• Bóna László: Égi csatornák Mennyei hírek
• Karátson Gábor: Elveszve egyetlen egyenesben Búcsú egy ígérettől
KRITIKA
• Herpai Gergely: Kasztok párbaja Csillagok háborúja – Baljós árnyak
• Beregi Tamás: Csillagok mágiája Star Wars-trilógia
LÁTTUK MÉG
• Bíró László: Kiruccanók A filmmúzeumok bemutatói
• Herpai Gergely: Az űrkommandó A filmmúzeumok bemutatói
• Kis Anna: Visszatérés a Paradicsomba A filmmúzeumok bemutatói
• Mátyás Péter: Ösztön A filmmúzeumok bemutatói
• Nevelős Zoltán: Tea Mussolinivel A filmmúzeumok bemutatói
• Varró Attila: Vadiúj Vadnyugat A filmmúzeumok bemutatói
• Hungler Tímea: 54 A filmmúzeumok bemutatói
• Vidovszky György: Drogosztag A filmmúzeumok bemutatói
• Pápai Zsolt: A Thomas Crowne-ügy A filmmúzeumok bemutatói
• Tamás Amaryllis: Gloria A filmmúzeumok bemutatói
KÖNYV
• Vasák Benedek Balázs: Montázs 2018 Szergej Mihajlovics Eizenstein: Montázs 1938
OLVASTUK
• Galambos Attila: Magyaros rétestészta
• Spiró György: Média-beszélők
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: A ti KÉPMAGNÓtok

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Az utolsó multiplex

Alice látomásországban

Takács Ferenc

Vizuális meditáció az ötven évvel ezelőttihez hasonló válságpillanatról: mozik után a látás elvesztéséről.

 

Paul Bogdanovich munkájának motorja a halmazati önreflexivitás: rég láttunk ilyen vizuális alkotást, amely az önfelmutató-önfelszámoló iróniát ennyire töményen, mondhatnánk, ennyire kétségbeesett következetességgel alkalmazza.

Kezdjük a külsődleges körülményekkel. A készítő Paul Bogdanovich Peter Bogdanovich fia, azé a Peter Bogdanoviché, akire az én nemzedékem, a hetvenesek nemzedéke a maguk vagy ötven évvel ezelőtti kedves filmélményének alkotójára – vagy ahogy akkoriban még neveztük: rendezőjére – emlékszik vissza. Paul Bogdanovich már a címben is édesapjának ezt a filmjét, Az utolsó mozielőadást (1971) idézi.

Amivel mindegy családi üggyé – egyben nagyon is „benső” problematikává – transzponálja azt, amely a vizuális médiumnak és működésmódnak a jelek szerint örök kísérőjelensége s voltaképpeni dinamikája. Az apa, Peter Bogdanovich filmje ugyanis azt a „válságpillanatot” ragadta meg, amikor a film és disszeminációs intézményközege, a mozi kénytelen volt szembenézni a televízió kihívásával és önmaga – esetleges – elmúlásával, míg most a fiú, Paul Bogdanovich alkotása afféle vizuális meditáció egy – az ötven évvel ezelőttihez sok tekintetben hasonló – mai „válságpillanatról”. (Idézőjeleink természetesen azt jelzik, hogy ezek a pillanatok – a vizuális közlés művészetének közlés-közegváltási traumái – valójában a művészeti ág dinamikájának sui generis törvényszerűségei, éppen ezért – bár a nosztalgiko-retroizmus örök és kielégíthetetlen Molochja a jelek szerint továbbra is erre éhes – archaiko-primitivista naivság jele, ha – immár ki tudja, hányadszor – ezeket a pillanatokat makacsul „az ártatlanság elvesztése” pillanataiként aposztrofáljuk.)

A mai közegváltás – hiszen most már biztonsággal megjósolható, hogy alighanem a kémiai-hallucinatív alapokon kifejlesztett VirtualStimulus-média, azaz a tablettában kapható vizuális közlésművészeti alkotás jelenti a jövőt, szemben az elektro-neurológiai alapozású, alapjában a régi virtual reality-technikát továbbfejlesztő ControlVisionnal szemben, amely nagyjából az elmúlt évtizedben uralta a vizuális piacot – Paul Bogdanovich szemében egy korábbi „válságpillanat” mai visszfénye, illetve – a mű virtuálszereplőinek nevével élve-visszaélve – Reflexiója/Tükörképe és/vagy Refrakciója/Fénytörés-képe.

Ez a korábbi közegváltás sokak számára tényleg traumatikus volt, s ha jól meggondoljuk, akár antropológiai értelemben is fordulópontot jelentett, sőt egyenesen egy foucault-i értelemben vett episteme-váltás előjelét. Sokan és sokféleképpen kommentálták már azt a tízegynéhány évvel ezelőtti pillanatot, amikor a képművészet mintegy szenzorikus hordozót váltott, s a fizikai-optikai értelemben vett látás helyett a művileg kívülről indukált, de kizárólag „belül”, hallucinatív formában „létező” látomás vált a vizuális közlésművészet ma már kizárólagos közegévé-létmódjává. Voltaképpen ezeknek a kommentároknak a sorába lép Az utolsó multiplex is, mely a maga ironikusan önreflexív célzatát avval is jelzi, hogy – szemben Bogdanovich előző művével, William Gibson 1985-ös profetikus regényéből, a Neuromancerből készült remake-kel, amely már a VirtualStimulus-technikát alkalmazta – most dacosan „visszanyúl” a kifutóban lévő ControlVision-hoz, s szeretetteljes jelképiséggel aknázza ki a „régi” módszer szomorkás esendőségét.

De ugyanezt a váltás-pillanatot tematizálja a mű „cselekménye” is. Az utolsó multiplex szereplői elvont, mégpedig a látás érzékével kapcsolatos alapvető fogalmak, amelyeket Bogdanovich – némiképp a mostanában divatos allegorizáló újnarrativitásnak is tisztelegve – a Vanishing Point Center üzlet- és szabadidőközpont bezárásra váró multiplexében léptet fel jelképes cselekvőkként. Kalandjaik során Eye, Reflexion és Refraction még egyszer utoljára megmerítkeznek a régi, „látásalapú” vizualitásban, hogy azután kutatóútjuk végén, a Lumière Teremben, az – egyébként az üzletközpont nevével is jelzett – „enyészponton” (ott, ahol a távlati rövidülés a semmiben fut össze) áttűnjenek a látásból a látomásba, a fizikai világból a simulacrum-univerzumba, mely – ezt sugallja a mű – immár közös sorsunk és elkerülhetetlen végzetünk.

Nosztalgikus mű lenne Az utolsó multiplex? Fájlalja-e ezt a közös sorsot és elkerülhetetlen végzetet? Régies – vagy legalábbis éppen nem divatos – elem látszatra persze akad benne. Itt van rögtön sűrűn paradox önreflexivitása, amely manapság – legalábbis a pillanatnyilag uralkodó neoantropológiai esztétikai iskola tantételei fényében – meglehetősen avíttnak, az évtizedekkel ezelőtt csúfosan felsült Po-Mo (gyengébbek kedvéért: posztmodernizmus) felmelegítésének tűnik. Dehát kritikai-esztétikai iskolák jönnek-mennek, s különben is, a mű létrehozója olyan módszertant választ, amelyet közlendőjéhez leginkább funkcionálisnak vél. A látás/látomás váltás-pillanatának vizsgálatában Bogdanovich semmiképpen sem mondhatott le arról, hogy különbséget tegyen – éppen paradox egybemosódásuk teljes érvényre juttatása céljából – rejtett és nyilvánvaló, mögöttes és előzetes, elrejtés és megmutatkozás, távoltartás és azonosulás, műbeli és műkívüli között, bármennyire tagadja is ezeknek a különbségtételeknek a létjogosultságát – egyáltalán: lehetőségét – a neoantropológiai irányzat.

S az eredmény, a végső paradoxon sem visszarévedően nosztalgikus. Bogdanovich nem a látás elmúltát fájlalja: ami utána jön, szerinte is elkerülhetetlen. Csendes metafizikai szomorúságának indoka vagy alkalma nem is annyira a látás/látomás váltáspillanata, hanem – ezen keresztül – inkább maga a váltás, az örök változás. Azaz a tízes évek folyvást erősödő életérzése, hogy világunk és életünk egyre kevésbé képes akár rövid időre is tárgyiasult formában megnyugodni, hogy mindent elönt az anyagtalan és tiszta folyamatszerűség, hogy miként a régi, „objektív” értelemben vett világ sem, ugyanúgy mi, úgynevezett emberek sem vagyunk már, létünk merő működés csupán, s annak is hallucináció.

Bogdanovich műve ebben is mélyen paradox mű: ennek a helyzetnek, ennek az új condition humaine-nek a kétségbeesett igenlése.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/09 32-33. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4565