KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
   1992/április
KRÓNIKA
• Ragályi Elemér: Szabó Árpád
FILMSZEMLE
• Bikácsy Gergely: Tisztelt hullaház! Halálutak és hajnalok
• Bérczes László: Amatőrök vagyunk mindahányan Európa Kemping; Éljen anyád!
• Székely Gabriella: Új magyar kemping Beszélgetés Simó Sándorral
• Turcsányi Sándor: Egyéb nyelvjárások BBS

• Forgách András: Visszapiszkolódás gyönyörűbe A Pont Neuf szerelmesei
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: A palotaforradalmár Kék Duna keringő
• Békés Pál: Hazafelé, felúton Édes Emma, drága Böbe (Vázlatok, aktok)
• György Péter: Titok nélküli titkok A nyaraló
FOLYTATÁSOS TÖRTÉNELEM
• Szilágyi Ákos: Forradalmi végződések, 1989–1991 Folytatásos történelem (3.)
KRITIKA
• Forgách András: Finom horzsolások V. Henrik-adaptációk
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Cape Fear – A Rettegés Foka
• Békés Pál: Hook
• Asbóth Emil: Fiúk, ki jön az ágyamba?
• Turcsányi Sándor: Négykezes géppisztolyra
• Hegyi Gyula: Huncutka
• Tamás Amaryllis: Törnek a kromoszómák
OLVASTUK
• Wisinger István: Mítoszok harca A JFK amerikai sajtóvisszhangja
HÁTTÉR
• Richter Rolf: Kelet-Európa, nulla év Berlin
• Pošová Kateřina: Kelet-Európa, nulla év Prága
• Rubanova Irina: Kelet-Európa, nulla év Moszkva
• Pethő Ágnes: Kelet-Európa, nulla év Bukarest

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

V. Henrik-adaptációk

Finom horzsolások

Forgách András

A nemzeti érzület minálunk e pillanatban meglehetősen kétes portéka: lövészárokszerű képződmény, holott gyermekkoromban majálisok, iskolai ünnepélyek, térzenék evidenciájával jelentett valamit, valami testi érzést, ami mostanság leginkább Arany János bármelyik sora olvastán szokott torkon ragadni – különben há romszor is körülnézek, mielőtt érezni merném. De belefeledkezvén a Kenneth Branagh által összeválogatott ifjonti, tiszta, szabad arcok látványába (ezek voltak az angolok), szemben a kissé dekadens, kissé nőies, vagy férfiasságukban sem eléggé elementáris arcokkal (ezek voltak a franciák), bizony angol hazafi lettem magam is. Nem véres győzelmünket kívántam az ellenség felett, nem kívántam senki halálát, de egy szempillantásig sem volt kétséges, melyik oldalon állok; milyen szeretnivaló ez a vad harcokra, nyers hódításra készülő fiatal férfi, a friss király, szőke, igazi viking származék (sőt, normann; sőt): csupa ész, csupa mersz, csupa emberléptékű szép beszéd: Harry ő: nincs egyetlen mondata se, mely ne saját tapasztalatából fakadna; ő az arányos hős, egy cselekedni kész Hamlet, egy uralkodásra született uralkodó.

Pedig Kenneth Branagh nem csinál mást, mint hogy mai szemmel, mai moziösztönnel, mai szívvel (háttérben a dzsungelpárás háborúk hősök nélküli, mégis heroikus filmjei, a nagyvárosokban végtelenül tovább meztelenedett emberi arc, meg az az elpusztíthatatlan angol színkultúra, amit Maggie Thatchernek úgy látszik mégsem sikerült a földdel egyenlővé tennie) végiggondol egy, a brit szigetvilágon kívül alig számontartott nemzeti drámát.

Branaghot sohasem láttam színpadon játszani, de most vele játszom: abból a szögből nézem végig a történetet mint a színész a színpadon, akinek látókörébe nem a színpad keretében lépnek a többi szereplők, hanem az arcába mondják, amit mondanak. Arcuk rezdülése, vibrálásuk számára szuperközeliek, és neki ezt a szuperközeliséget kell gesztusaival kitágítani, egy egész nézőtér számára felnagyítani. Branaghnál még a legutolsó statisztaarc is betörhet a vászonra. Amikor színész rendez, (akár színpadon, akár filmen) mindig és törvényszerűen mást lát a szeme, mint a hivatásos rendezőé, s még ha a rendezés nem hordoz is világmegváltó minőséget, felismerhetőek rajta a közvetlen tudás, a kézműves hevültség jelei, a távolság látszólagos hiánya – ezért szokták a színészrendezőket nagyképűen „lejátékmesterezni”.

A színészeknek folyton szabálytalan és váratlan ötleteik vannak, mintha állandó izgalomban lenne a kamera (vagy a színpad), hiszen folytonos felfedezéseket tesznek, rég beléjükszorult ötleteiket élik ki (hisz eddig „tűrniük” kellett, hogy másé, egy külső szemé, a „rendezőé” legyen a végső szó), végre kiléphetnek abból a szubjektivitásból, amit a színészlét jelent, hogy ugyanis a színész, mindig „belül” van, és kifelé csupán látszik.

Hogy mit is tett Branagh, az a Sir Laurence Olivier filmváltozatával való összevetésből derül ki igazán; a film valószínűleg felelet a nagy össznemzeti színész” rendezte első változatra (magyar viszonylatban talán a színpadi Bánk bán-változatok összehasonlítását lehetne kritikai párhuzamként említeni). A nagy Olivier mentségére legyen mondva, hogy filmjét a háború kényes szakaszában készítette (jelentős kormányzati pénzekből), 44-ben és valamilyen okból Anglia „hős pilótáinak” ajánlotta, imígyen beszűkítve az értelmezés horizontját mind maga, mind a nézői számára. Ez a beszűkülés csak a történet kibontakozásával lesz egészen világossá: ahogyan a derűsen leleményes színi ötletek felrobbanthatatlan, édeskés giccsé állnak össze, és a látható szándékról kiderül annyi, hogy a színes papírmasé díszletek igyekeznek jobb kedvre deríteni az óvóhelyeken szorongó szürke kedvű angol tömegeket. Látom magam előtt az angol iskolások viháncoló, egyenruhás csapatait, amint – immár jóval a háború után – (mi a Csapajevet és a Föltámadott a tengert néztük meg akkoriban) beterelik őket a szigetország mozijaiba, kötelező vetítésre.

Mivel Shakespeare William a darabot 1599-ben, a Globe színház avatására írta, ünnepi jutalomjáték gyanánt (magának, mint hírlik, a Kórus szerepét adta, s azóta is jelentős színészek vetélkedtek e látszólag nyúlfarknyi szerepért), Sir Laurence is úgy dönt, hogy onnan indít, a „fából készült O”-ból: London város makettje fölött köröz a kamera, ráközelít a Globe-torony makettjére, és máris bent vagyunk, gyülekezik a közönség, kezdődik az előadás, behatolunk a színfalak mögé is, látjuk a színészek készülődését. Olivier mulatságos akcentusokkal mutatja meg, hogyan látszik a színház belülről: komikus szereppé teszi Ely püspök szerepét, aki színpadon, a közönség harsány kacaja közepette szétszórja a háború igazolásához oly fontos papírokat, amiket fontoskodva szedeget fel a Canterbury érsek és érdeklődéssel, de szórakozottan bámul a király, Olivier. Branagh egy filmstúdiót pásztáz végig a kamerával a Kórus beszéde alatt (én nem tudtam, hogy Derek Jacobi ilyen páratlanul jó színész – finom sálját átvetve nyakán úgy sétál végig a stúdió félig kivilágított hatalmas termében, mint egy mindentudó producer, aki sohasem veszti el türelmét, pénzét, fejét) amíg el nem jut egy bezárt és sötéten feltáruló hatalmas tölgyfa ajtóig, ahonnan beláthatunk a trónterembe, illetve egy félhomályos zugban a két pap sustorgását hallgathatjuk végig (rembrandtira, Frans Hals-ira világítva).

Branagh nem illuzionizál színházat tehát, kiteszi, elegánsan, a soha vissza nem térő idézőjelet – Olivier viszont belemegy az ötletbe, és ezt később, marcipán-díszletei előtt lesz oka megbánnia: ahol se nem színház, amit látunk – holott minden gesztus, főleg a komikumé, hahotázó közönséget feltételez (mint egy tisztességes sitcom, a bekevert kacajokkal) –, se nem film (pedig a döntő, Agincourt-i csata rendes szép csatatéren van megoldva, valahol, egy szép tájban, rendes tankcsaták illúzióját felkeltendő (kamera fut a vágtázó, csupa páncél lovasok mellett). Apropó, Agincourt: ez valahol a vietnami dzsungelban lehet, ahol egy maláriától gyötört kis csapat, fuldokolva a párában, szembeszállni kényszerül ama bizonyos túlerővel. Legalábbis, ha Branaghot nézem, de ez csak a dolog formáját illető megjegyzés: megtanultuk, némely kíméletlen és tehetséges amerikai filmrendezőtől, hogy filmen hogyan fest a háború. Ők ezt feldolgozták, nincs mese, aki háborúról filmet akar ezután csinálni, nem kerülheti meg azt, amit ők mutatnak. De Branagh ennél azért többet tud anyagáról. Aki tanulmányozta a középkori háborúkat, tisztában van vele, hogy az akkori idők nagy csatáiban nem tízezrek, gyakran nem is ezrek, hanem csak százak vettek részt – olykor egy-két ember halálán múlt a harc kiemenetele – akkor takarodót fújtak, visszavonultak sátraikba, majd másnap mindenben megegyeztek a lovagiasság szabályai szerint. Branaghnak kedvez ez a történeti tudás, mert a saját arca körül (és még nem írtam erről az arcról, erről a Kenneth Branagh-i arcról) szerveződő angol arcok otthonos csapatát látjuk itt Agincourt-nál, a fiatal királyra szegeződő szempárokat, a sáros, ázott göncű sereget, akiket most, a csata előtt muszáj lesz felráznia. A kis létszámmal eléri, hogy mindegyik ismerősünkké lesz (mondjuk, mint a Szakaszban), mindegyikről tudunk valamit.

Branagh arca. Hogy’ tud üvölteni! Egy japán harcos és egy angol rocksztár arca az övé ilyenkor: finoman felnyírt tarkóján meggyűrődik a bőr, tejfehér bőre rózsaszínre vált, mint a frissen vágott malacé, pengevékony ajka üvöltő torokká lényegül, két szemrésében eltűnik a szeme: vakon veti bele magát a szenvedélybe, mint egy őrjöngő futballdrukker, kiabál – de szavai, valamilyen isteni csoda által kristálytiszták, gondolatokat közölnek.

Sir Olivier viszont a színpadon marad.

Holott látszólag kint van a csatatéren. Sir Olivier illusztrál. Milyen jó színész – csak ne tudná ezt folyton. Branagh sárral összefröcskölt véres arca – rászárad a sár, a vér, sokáig nem mossa le, olyan, mint egy afrikai harcos maszkja – még a francia királykisasszonnyal való formás enyelgéshez is marad két finom horzsolás a balfülén és a halántékán, mintha macska karmolta volna meg. Harfleurnél, miután kirikoltozta magát és elérte, hogy a város megadja magát, valósággal a hűséges Exeter karjába rogy a kimerültségtől, annyira megszúrja a lépe. Nem állítom, hogy Branagh nem idealizál: ez a szerzőből következik, aki ellene játszaná a művet, az halál fia – de tökéletesen tisztában van a teljesítmény fizikai követelményeivel és ezt láttatni is képes.

Sir Laurence-nél az ellenfelek is a lélektani átvitel, a kivetítés klasszikus esetei. A francia király nála – kényes játék lehetett, hisz a franciák, legalábbis egy részük, az angolok szövetségesei voltak – az ellenség (gondolom a nácik) karikatúrája, Olivier lovag itt, úgy tűnik, elhibázott eszközökkel Sir Chaplin babérjaira pályázik, ezek ostoba emberek, másként hogyan is lehetnének az ellenfeleink?

Branaghnál – természetesen – másként áll a dolog. Az egyik legnagyobb élő angol színészre, Paul Scofieldre bízza a francia király szerepét. Azok a szemgolyók! A szemhéja alatt! Fáradtan hunyja le szemét, a szemgolyók viszont felfelé fordulnak, az ég felé. Istent keresi, lezárt szemhéja mögött. Látja a befejezést, látja a véget. Elgyengült már – az ország fordulat előtt áll, kifáradtak az uralkodás belső tartalékai. Az udvar arcai markánsak, szépek – de talán túlságosan is azok. Scofield ül – és hallgat. Ő is mi vagyunk.

Branaghnál – különös – sokat sírnak az emberek – a király is – szemüket gyakran elfutja a könny. Ez az okos király, ez a sokat tapasztalt király, folyton meghatódik, az emberei is. Fényes szempárokat látunk, az érzelmek túlcsordulását szüntelen. Megnyugtató látvány. A harc, a hódítás, a hullarablás, a területelcsatolás, mindez – pedig nem volt ez igazságos háború, sem elkerülhetetlen – nem érinti meg a király szívét (aki csak királyi szerepét teljesíti be, azt hajtja végre, amit ráróttak), így lehet, hogy a záróképben, a Katalin királylánnyal való francia-angol diskurzus (hátborzongatóan Harold Pinter-i a ritmus, Katalin nyelvtanulása és a két ember későbbi közeledése nyelvek lövészárkain át, hátborzongatóan mai a zene) két érző és fiatal lény találkozása: Katalin egy párizsi lány, a fiú egy London külvárosaiban növekedett, egészségesen modortalan és egyenes lelkű srác szinte még, ki hozzá mer nyúlni a nőhöz, és el tud lépni tőle, ha már a szavak nem segítenek. Kívánni kezdik egymást – amúgy esendőn, királyi rangjuk véletlenét feledve.

Süt a nap.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1992/04 45-47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=457