KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/október
KRÓNIKA
• (X) : Magyarország új svájci filmeken Cross-Over / Kereszteződések
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
MAGYAR MŰHELY
• Tatár György: Az igaz apokrif Simon mágus eltemetett tudása
• Kornis Mihály: Pont éppen soha Simon mágus

• Forgách András: Ó, Cocteau Egy dilettáns tükrei
• Gelencsér Gábor: Fecseg a mély Az ősz meséje
• Pápai Zsolt: Hollywood Dr. Frankensteinje Tim Burton, a rémmesemondó
• N. N.: Tim Burton filmjei
• Varró Attila: Kolorádó-bogarak South Park
• Schubert Gusztáv: Ecce Homér A Simpson-család
MÉDIA
• Bori Erzsébet: Vizesblokk, agymosás Magyar reklám
• Zachar Balázs: Az áruvédjegy művészete Beszélgetés a reklámról
• Hungler Tímea: A test angyala Fitness-videók

• Ágfalvi Attila: Jövőnk digitális tájképei Perspektíva: Vetített távlatok
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: Eltévedt leopárdok Locarno
KRITIKA
• Bérczes László: Mozimese Közel a szerelemhez
• Csejdy András: Megér egy mesét Henry Fool
LÁTTUK MÉG
• Tóth András György: Quasimodo 2000
• Báron György: Anyósom
• Turcsányi Sándor: Sztárom a párom
• Zsidai Péter: Az átok
• Hungler Tímea: Bigyó felügyelő
• Halász Tamás: Diszkópatkányok
• Köves Gábor: A tábornok lánya
• Varró Attila: A 13. harcos
KÖNYV
• Györffy Miklós: Önarckép – szavakban Wim Wenders: Írások, beszélgetések
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Égi többszörös

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

South Park

Kolorádó-bogarak

Varró Attila

Amerika legnépszerűbb botrányfilmje egy korhatáros rajzfilm-sorozat: a South Park hőse négy koraérett kisiskolás: rettenetes gyerekek egy rettenetes felnőttvilágban.

 

Újabb fiktív helységnév került fel az Amerikai Tévésorozatok Kisvárosai-t ábrázoló vaktérképre, és ezzel a washington-i Twin Peaks és az alaszkai Cicely után egy coloradói jelölt is bekerült a kicsiny, de neves unióba: South Park – bár távolról sem egyöntetű szavazással, de mindenképpen nagy szótöbbséggel – 1997 augusztusában nyerte el mandátumát és két esztendeje tartó diadalútja alatt kiérdemelte a Legaberráltabb Település címet, ami a rangos képviselőtábort figyelembe véve (most végül is ki ölte meg Laura Palmert?), nem csekély teljesítmény. A South Park-széria érdemét csak tovább növeli, hogy az élőszereplős fősodortól eltérően kis költségvetésű animációs-sorozat (méghozzá a legprimitívebben kivitelezett fajtából); ráadásul obszcén dialógusainak és ízléstelen erőszakjeleneteinek köszönhetően az amerikai korhatárbizottság, az MPAA első epizódjától kezdve a „Csak felnőtt nézőknek” kategóriába sorolta, egy olyan alkonyzónába száműzve, ahol csak a legritkább esetben születik nézőszám-rekord. Szemben a világ másik animációs nagyhatalmának számító Japánnal, az Egyesült Államokban – akárcsak Nyugat-Európában, vagy nálunk – máig makacsul tartja magát az a tévképzet, miszerint „a rajzfilmek kizárólag gyerekeknek vagy fejlődésben visszamaradott felnőtteknek valók”, ez utóbbiakból pedig hosszú távon nem él meg egy tévé-sorozat. A Comedy Central elsősorban felnőtt animációkra szakosodott kábelcsatornája azonban alaposan rácáfolt erre a nézetre: a South Park sikere mára nemcsak hasonszőrű társai, a Beavis és Butthead, vagy a Boci és jérce népszerűségét szárnyalta magasan túl, de komoly ellenfelévé vált a nagy társaságok legfelkapottabb sitcom-félóráinak is – csupán a merchandisingból több millió dollár folyik be kasszájába.

A rajzfilm-sorozat körül zajló hecckampány, a vallási csoportok és szülői munkaközösségek tiltakozó megmozdulásai – amelyeket csak fokoztak az idei nyár amerikai tragédiái –, a különféle bojkott-felhívások nemcsak a nézettségi mutatókat tornásszák az égig, de katalizátorként hatnak az alkotógárdára is: július végén mutatták be az amerikai mozikban az első egészestés filmet (Nagyobb, hangosabb és vágatlan alcímmel), ami éppen a hazai cenzúra-tébolyt és a médiát elárasztó animációs erőszak-hullámot választotta nyolcvan perces önreflexiója központi témájául. A néhány száz lakosból álló South Park Colorado állam legismertebb települése lett, olyan médiasztárok fordultak már meg közterein, mint Elton John, Jay Leno, Saddam Hussein, sőt a szerencsésebbeknek még epizódszerep is jutott: George Clooney Sparky, a homoszexuális boxer bőrében vakkangatja és lihegi végig a Nagy Meleg Al Nagy Meleg Hajókirándulása című részt, Barbra Streisand mint MechaGodzilla csap össze a Gaméra-páncélba bújt Sidney Poitier-val (MechaStreisand), Patrick Duffy a Scuzzelbutt nevű helyi yeti bal lábaként vérzik el a Vulkán befejező képsorain, Jerry Seinfeld pedig – ügynöke minden igyekezete ellenére – csupán Negyedik Pulyka a hálaadásnapi epizódban.

South Park nyomasztó városkája nem az ős-Káoszból, a Nagy Semmiből nőtt ki egyik percről a másikra a Sziklás-hegység ezüst-fenyveseinek mélyén – előzménye éppen úgy megtalálható Colorado vérrel és hideg verejtékkel íródott krónikájában, mint a mindennapjait bemutató rajzfilmé a filmtörténetben (amely mind humorát, mind pedig stílusát tekintve a Monty Python-sorozat Terry Gilliam-féle animációs betéteinek egyenesági leszármazottja). A természetfeletti eseményekben, lidércnyomásokban és családi rémtettekben bővelkedő kistelepülés pontosan egy csaknem húsz esztendővel korábban porig égett démoni szálloda helyére épült, amelynek utolsó lakóiról annak idején Stephen King írt megrázóan hiteles horror-regényt. Az 1978-as bestsellerből előbb világhírű film, majd folytatásos mini-sorozat készült, és az eltelt évtizedek folyamán fokozatosan beleilleszkedett a coloradói kollektív tudattalanba, lokális legendává homályosulva.

A South Park ifjú alkotópárosa, Trey Parker és Matt Stone, két helyi őslakos még a gyermekkori tábortüzek mellett hallották először a Panoráma Szálló különös lakóiról szóló rémmeséket – akárcsak államuk egyetlen sorozatgyilkosa, az emberevő Alfred Packer élettörténetét, amelyből 1994-ben, játékfilmes karrierjük első állomásaként filmmusicalt forgattak a Troma Stúdió számára (Cannibal! The Musical). Amikor tíz év múltán a Boulder-i Állami Egyetem filmszakán szerencsésen egymásra találtak, azonnal elhatározták, hogy művészi babérokra törekvő társaikkal ellentétben inkább a közös folklór-kincs közkedvelt és közérthető formában kivitelezett újrahasznosítása révén próbálnak meg betörni a nagymenők közé. Egyszerűen egyesítik a két kurrens divathullámot, az MTV-rajzfilmek primér ostobaságát és az X-akták sötét miszticizmusát, az egészet nyakon öntik egy nagy adag abszurd humorral és számtalan média-utalással – az elkészült forgatókönyv megvalósításához pedig a tőke (szakértelem, technikai háttér) hiányából adódó hátrányokat kiküszöbölve az egyik legegyszerűbb rajzfilm-eljárást választják: színes kartonpapírból kivágott figurák, három arckifejezéssel és minimálisra redukált mozgás-animációval a lehető legsematikusabb, szinte csak jelzésértékű háttér-illusztrációk előtt. Első kísérleteik, az Amerikai történelem és a Frosty Télapó ellen kirobbanó sikert arattak egyetemi körökben; utóbbi elnyerte a diák-Oscart, majd 700 dollárból továbbfejlesztett változata, a Karácsony szelleme videó-üdvözlőkártya formájában bejárta egész Hollywoodot, felkeltve több komoly tévéadó (HBO, MTV) vezetőinek figyelmét. A Parker-Stone duó végül a legkisebb nyilvánosságot, de a legnagyobb kreatív szabadságot nyújtó Comedy Central mellett döntött, így 1997 nyarán megindulhatott a sorozatgyártás.

Az azóta ötvenedik epizódján is szerencsésen túljutott széria máig hű maradt Stephen King és a Panoráma Szálló szelleméhez: a mester számos műve felbukkan egy-egy fejezet erejéig, többek között a Kisállat-temető (Kísértethal) vagy a Hasznos holmik (Damien). A paranormális jelenségek azonban South Parkban rendszerint konkrét, hétköznapi magyarázatot kapnak: az elzombisodást a halotti balzsamba került Worcestershire-szósz okozza, a lakossági öngyulladásokért a visszatartott bélgázok a felelősek, az Antikrisztus hatalomátvételét pedig a helyi tévé-állomás lelkisegély-műsorát vezető Jézus Krisztus akadályozza meg egy tízmenetes bokszmeccs keretében. A sorozat jellegzetes zamatú társadalom-szatírája éppen ennek az általános demisztifikálásnak köszönheti átütő erejét: „A tévében ugyanolyan emberek vannak, mint te meg én” hangzik el az Éhkopp Marvin, az etióp záró-szentenciájában, „egyáltalán nincs különbség köztük és köztünk.” Jay Leno, Ozzy Osborne vagy O.J. Simpson ügyvédje egy kalap alá kerül Mulder ügynökkel és MacGyverrel: médiaszemélyiségük egyformán hamis – valódi énjük pedig teljesen érdektelen, tulajdonképpen nem is létezik. Ezek a televíziós sztárok Parker és Stone szempontjából ugyanolyan fiktívek (így lelkiismeret-furdalás nélkül kisajátíthatóak), akár a South Parkot benépesítő bogaras kis figurák. Mintha csak a Panoráma Szálló néger konyhafőnökének tanácsát hallanánk, amelyet a látomásaitól rettegő Danny-nek ad: „Akiket látsz, egyedül a te fejedben léteznek. Nem kell törődnöd velük és akkor nem árthatnak neked.” A képernyő üres – a tévénéző csupán saját ragyogását figyeli.

South Park maga a megelevenedett elmekórtan-lexikon, a pszichés és mentális rendellenességek kimeríthetetlen tárháza. McDaniels polgármesternő hatalmi tébolyban szenvedő minidiktátor; Mr. Garrison, a tanító többszörös személyiségzavarának áldozata, aki szenvedélyes érzelmi viszonyt folytat jobbján hordott kesztyűsbábjával, a sátáni Mr. Hat-tel; Cartman mama nimfomán; az iskolabusz sofőrnője dühöngő szociopata; Jézus mániás-depressziós; Barbrady seriff retardált; Stan nagypapa szuicid; Jimbo nagybácsi paranoid fegyver-bolond. Trey Parker és Matt Stone saját nyolcéves alteregóikat helyezik bele ebbe a behavazott, kopár őrültekházába a humanista Stan Marsh és a zsidó outsider Kyle Broslofsky személyében, hogy felfedeztessék velük összes szobáját, egyenként szembesítve gyermek-énjüket az amerikai átlagemberek unalomig ismert démonaival (homofóbia, öregedés, idegengyűlölet, pedofília, vallási szekták, otthoni erőszak, Jerry Springer-show). Felfedezőútjukon az ösztön-én Mefisztója és a szuperego őrangyala kíséri őket: két állandó társuk, a kövér, agresszív és mérhetetlenül egoista Cartman, az elkényeztetett örök gyerek prototípusa, illetve az éleselméjű, kiváló humorú és elbűvölően szelíd Kenny, akinek anorákjába motyogott bölcsességeit sajnálatos módon csak a szereplők értik. Míg Cartman – akinek egyedül anyja van – az emberpróbáló kalandokat testileg összetörve, de rendíthetetlen magabiztossággal vészeli át, szerencsétlen Kenny – akinek csupán apja van – a karácsonyi kivételével minden egyes epizódban borzalmas mártírhalált hal, sőt néhányban többet is (Cartman végbélszondája, Rózsaszín szemek). A alkotóknak nincsenek illúzióik; jól tudják, hogy az őket körülvevő ellenséges és őrült világban egyedül túlélő ösztöneikben bízhatnak – a Panoráma Szállóból csak a józan realizmus segítségével lehet megmenekülni. Nem véletlen, hogy Stan és Kyle az egész városban mindössze két emberre számíthat: osztálytársnőjükre, a mindig határozott és ésszerű Wendy-re, illetve Chef-re, az elemi iskola sokat tapasztalt, szenzualista néger szakácsára – a King-regényből ismerős anya- és mentor-figura egyenes úton került át Parker és Stone skizofrén horror-rajzfilmjébe. A normalitás és abnormalitás határán bolyongó két mocskos-szájú, de tisztaszívű harmadikos a Ragyogás-beli Danny karikatúra-párjaként próbálja megóvni törékeny integritását a felnőtt világ őrjöngő Jack Torrance-étől.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/10 26-29. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4595


előző 1 következőúj komment

Ulpi#1 dátum: 2006-10-17 10:17Válasz
Minden elismerésem mellett helyesbítenék:

"Kenny – akinek csupán apja van"

Kennynek apja és anyja is van, mindketten alkoholisták.