KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/december
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
MAGYAR MŰHELY
• Jeles András: Régi és új A film alászállása

• Beregi Tamás: Volt egyszer egy jövő Filmek az időlabirintusból
• Herpai Gergely: A létezés bábjai Idő és számítógép
• Schubert Gusztáv: Körkörös ROMok Borges és a bábeli könyvtár
• N. N.: Borges a filmvásznon
TITANIC
• Bori Erzsébet: Vízállásjelentés Titanic Fesztivál
• Ardai Zoltán: Egy katonaének Szellemkutya
• Horváth Antal Balázs: Egyenes beszéd Igaz történet

• Karátson Gábor: A múlt-jelen sötét falán Peter Brook: Mahábhárata
• Bodolai László: Hanimun, félhold, mozivarázs Úton Indiába
• Ágfalvi Attila: Csendes filmek dicsérete Claude Goretta
• Ádám Péter: André de Toth
• N. N.: Tóth Endre filmjei
FESZTIVÁL
• N. N.: Az OFF fődíjasai
• Stőhr Lóránt: Mélyebb értelem? Open Film Fesztivál
KRITIKA
• Bori Erzsébet: A város éjszakája Lőporos hordó
• Ágfalvi Attila: Téli táj, bicikli Észak, Észak
• Békés Pál: Trendszerváltás Hippolyt
• Muhi Klára: Nesze neked szabadság! Egérút
• Gervai András: Kilenc és fél Claude Lanzmann: Soah
LÁTTUK MÉG
• Máriássy Vanda: Séta a Holdon
• Ádám Péter: Asterix és Obelix
• Békés Pál: Sztárral szemben
• Kis Anna: Szentivánéji álom
• Varró Attila: Háborgó mélység
• Halász Tamás: Életfogytig
• Vidovszky György: Bosszúból jeles
• Somogyi Marcell: Amerikai pite
• Tamás Amaryllis: Tarzan
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Az utolsó szilveszter

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Claude Lanzmann: Soah

Kilenc és fél

Gervai András

A monumentális dokumentumfilmet eddig csak kétszer vetítették nálunk, most legalább a szövegkönyv olvasható magyarul.

 

A Soah a Holocaust filmes emlékműve, de legalább annyira a francia rendező, Claude Lanzmann megszállottságáé is. Az előkészítés, anyaggyűjtés, a túlélők és szemtanúk felkutatása, a forgatás és a vágás tizenegy éven keresztül minden idejét lekötötte. Stábjával tizennégy országban, háromszázötven órányi anyagot rögzített. A tragédia méreteit, mélységét, abszurd részleteit akarta megmutatni. Előtte már nagyon sok dokumentumfilmes foglalkozott a „zsidókérdés” végső megoldásának stációival, a francia rendezőé azonban az érdem, hogy – figyelmen kívül hagyva a különféle érzékenységeket – a Holocaustot a maga brutális valóságában akarta felidézni. A tudatlansággal, a hallgatással és a felejtéssel higgadt, tárgyilagos, mégis szenvedélyes vádiratát szegezi szembe. Lenyűgöző méretű, döbbenetes hatású, kilenc és félórás dokumentumfilmjében a tökélyre fejlesztett nagyipari megsemmisítés részleteit vizsgálja: hogyan tudtak a németek olyan zökkenőmentesen és gyorsan elpusztítani hatmillió zsidót, mi történt a rámpától a krematóriumokig vezető rövid úton.

A riporter szerepét is betöltő Lanzmann kérdéseire, kérlelésére a túlélők sírással küszködve idézik fel emlékeiket az áldozatok utolsó perceiről, az emberi testekből rakott, napokig lobogó máglyáról vagy a gázkamrabeli infernóról, arról, hogy a vér és ürülék, összetaposott, agyonnyomott testek borította teremből hogyan hordták a krematóriumba a zsidó kommandósok a tetemeket, amelyek között mindig akadtak még élő, eleven emberek.

Lanzmannt az is érdekli, mit gondoltak, hogyan éreztek a halálgyár működtetői, s hogyan a koncentrációs táborok szögesdrót kerítései közelében lakó, földjeiken dolgozó parasztok. A legtöbb – gyakran egykori zsidó házakban lakó – treblinkai, sobibori, auschwitzi megkérdezett többnyire ellenszenvvel, elfogultan beszél a zsidókról. Egész Lengyelország zsidó kézen volt, a zsidók kizsákmányolták a lengyeleket, a zsidók bűzlöttek, a zsidó nők szépek voltak, mert egész nap heverésztek. A zsidók pusztulása – summázza véleményét egy férfi Treblinka főutcáján – Isten akarata volt.

A német bürokrácia, katonai gépezet különböző képviselői – akiket gyakran csak rejtett kamerával vagy pénzzel sikerült becserkészni – közönyösen vagy vonakodva emlékeznek. Az emberi test – jelenti ki egyikük szenvtelenül – nagyon jól ég, egy másikuk pedig nem kis büszkeséggel említi, hogy egy-egy vonat szállítmányát – ami gyakran tízezer embert is jelentett – két-három óra alatt „feldolgozták”. Az a megdöbbentő tény is a német szervezést „dicséri”, hogy a zsidók tulajdonképpen maguk finanszírozták szállításuk és megsemmisítésük költségeit: a Gestapo ugyanis lefoglalt és értékesített javaikból fizette ki a birodalmi vasútnak a kedvezményes vasútjegyeket. (A nagy utazást egyébként az a Kelet Európai Utazási Iroda nevű cég bonyolította, amely a német polgárok nyaralását is intézte.)

Most eljutott Magyarországra, no, nem a másfél évtizeddel ezelőtt készült film, csak dialóglistája: a rendező és interjúalanyai beszélgetésének szövege. Ez a kis kötet – a Lanzmann által felkutatott, történésznek is becsületére váló hatalmas és részben teljesen új ismeret- és tényanyagával – az előítéletek elleni harcban komoly segítséget jelenthet. Értékesebb dokumentum, hasznosabb ismereteket nyújthat a korszak és a téma iránt érdeklődőknek, mint nem egy száraz tanulmány vagy tucatnyi Schindler listája-típusú, favorizált szuper-giccs. Ugyanakkor a szöveg – ebben egyetérthetünk Lanzmann bevezetőjével – kétségtelenül vérszegény: a látvány, a képek – a gesztusok, a csöndek, az arcok, a szemek, a hideg, megfagyott, kétségbeesett vagy közönyös tekintetek – nélkül csak nagyon keveset tud felidézni az eredeti mű atmoszférájából, sűrű levegőjéből, megrendítő pillanataiból.

A legjobb forgatókönyv is – nem beszélve egy dialóglistáról – csupán mankó, „segédanyag”, csak a néző emlékezete keltheti életre, csak a film ismeretében válik elevenné. Lanzmann könyvének legtöbb magyar olvasója azonban nem tud mire támaszkodni, nem tudja a filmmel kapcsolatos emlékeit, élményeit előhívni. Míg a Soah-t a világ legtöbb részén sugározták a televíziós csatornák – nem egy országban többször is –, s a rendszerváltás után Európa keleti felén sem számított tilalmasnak, addig nálunk az „illetékesek” még mindig nem kérnek belőle. Két alkalommal ugyan vetítették (a Kongresszusi Központban, illetve az Örökmozgóban), a magyar közszolgálati televízió azonban – hogy valamelyik kereskedelmi csatornáról már ne is álmodjunk – a mai napig nem sugározta. Csak találgatni tudjuk, hogy a tiltásban milyen okok, előítéletek munkálnak. Pedig – talán magyarázni sem kell – ezt a filmet, máig feldolgozatlan második világháborús szerepünk, s a magyar zsidóság nagyobb részének elpusztítása okán, nálunk is be kellene mutatni.

Lanzmann karcsú, mégis nagy erejű könyve – amelynek megjelentetéséért a Kossuth Kiadó elismerést érdemel – itt és most többféle hiányt is nyomatékosít: egy film hiányára, s indirekt módon tisztázatlan múltunkra, az elmaradt szembenézésre is utal.

 

Claude Lanzmann: Soah. Fordította: Ádám Péter. Kossuth Kiadó, 1999.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/12 56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4664