KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/október
KRÓNIKA
• Lőrincz József: Dobrányi Géza (1921-1990)

• Lajta Gábor: Hús és geometria Peter Greenaway szerződése
• György Péter: A Kép és a Hírnév Derek Jarman és a Caravaggio-mítosz
• Kovács András Bálint: A történet nullfoka Távoli hangok, csendes életek
• Cserhalmi György: Barátom, Bódy Gábor
• Csaplár Vilmos: Az a halál nem is igazi halál
• Bársony Éva: Cellatörténetek Beszélgetés Makk Károllyal
• Szilágyi Ákos: Párhuzamos halálrajzok Paradzsanov és Tarkovszkij
KRITIKA
• Fáber András: A tragédia utóérzete Eszterkönyv
• Reményi József Tamás: Szovjet Atlantisz Zéró város; Szolgalélek
LÁTTUK MÉG
• Zalán Vince: A tű
• Báron György: Szédülés
• Fáber András: Zenélő doboz
• Báron György: A háború áldozatai
• Létay Vera: A philadelphiai zsaru
• Tamás Amaryllis: Titkok háza
• Ardai Zoltán: Metamorfózis
• Szemadám György: Kedvencek temetője
• Kovács András Bálint: Lángoló Mississippi
ELLENFÉNY
• Dániel Ferenc: A láthatatlan film

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Szédülés

Báron György

 

A sötét árnyalatok uralkodnak Szász János filmjében. Este, éjszaka, vigasztalanul zuhogó eső, ismeretlen célú fények idegesítő felvillanásai. Sem a helyszín, sem az idő, sem a cselekmény időtartama nem határozható meg megnyugtatóan. A Gozsdu-udvar sikátora, ahol metró jár, ósdi buszok döcögnek és idegesítően berregő motorkerékpárok száguldoznak, az ötvenes éveket és korunkat egyként idézi, a keskeny átjárókban lobogó tüzek az amerikai nagyvárosok szegénynegyedeit pásztázó filmképekből ismerősek, mi több, egy XVIII. századi vacsora ironikus imitációja is előkerül a cselekmény egy pontján. A hősök mintegy a sötétségből és meghatározatlanságból kúsznak elő, akár az alvilági lények, akiket olyannyira zavar a világosság, hogy végül lakásuk ablakait is beszögelik, kiszűrve a levegőt és a fényt. Rajk László nagy képzelőerővel megálmodott lakásdíszlete, mely inkább posztmodern installációra, semmint valódi lakótérre emlékeztet, többszöri megnézés után is áttekinthetetlen, akár egy homályos labirintus. A félvilági terekben élő és döglött patkányok, macskák, gerlék, a lakás frizsiderjében többszáz csillogó olajoshal-konzerv, az egyik szereplő időnként a falon lévő dróton kúszik fel a lakásba, a másikat, akárcsak Hitchcock azonos című filmjének hősét, ellenállhatatlanul vonzza-taszítja a mélység. A meghatározatlanságok félálom-világában járunk, a posztmodern meghatározhatatlan eredetű díszletelemei között. Szász közvetlen ihletője a honi művészek közül talán Bódy és mindenekelőtt Tarr Béla lehetett; világa azonban Tarrénál ellebegőbb, szürreálisabb, egyszersmind talmibb is, jobban igazodva a mindenkori stíldivathoz. E korunk rekvizítumaiból nagy leleménnyel és erudícióval megteremtett félálom-világ erős képi tehetségre vall, s ha egy pályakezdő film legalább erről az egyről kétségbevonhatatlan bizonysággal szolgál, már elérte célját. Igaz, a mozikban nem elszánt tehetségkutatók ülnek, s számukra alighanem még e sorok írójánál is nagyobb zavart okoz, hogy a tehetséges elsőfilmes láthatóan nemigen tud mit kezdeni tehetségével. Megelégszik a film erőterének fölrajzolásával, s történetét magára hagyja, bízván benne, e térben önállóan is működni tud.

A négyszereplős kamarajáték hőse három férfi – apa és két kamaszfia –, valamint a Nő; ők laknak együtt, kényszerű összezártságban a félhomályos lakásinstallációban, a városnyivá növesztett Gozsdu-udvar egyik ormótlan bérházának legfölső emeletén. A rendező számára négyőjük hullámzó viszonyrendszerének ábrázolásánál fontosabb maga a környezet, a megálmodott díszletvilág: vászonra vitelében láthatóan minden energiája kimerül. A szereplőknek nincsenek érzéseik, a kapcsolatoknak nincs „mögöttes tartománya”, a tetteknek oka és magyarázata. Tudom, ez nem holmi rendezői ügyetlenség következménye – Szász aligha akart szabályos lélektani szerelmi négyszögdrámát komponálni –, mégis, a film ettől óhatatlanul befullad, megtorpan, állóképpé válik. A képek, beállítások vizuális, térbeli artisztikuma egy idő után már nem kárpótol az idő-vektor – a narráció, a kapcsolatrendszer kifejtése – elhanyagolásáért. Ezért, hogy a szereplők – bár jó színészeket látunk a vásznon – semmivel sem fontosabbak a képen föltűnő macskáknál, gerléknél, de még az olajoshalnak vagy az ósdi pöfögő vízforralónak is nagyobb szerep jut, mint nekik. Szász is érzi ezt, de ellensúlyozandó – tévesen – mindig ugyanazt az oldalt erősíti tovább: minden egyes kép túlhangsúlyos, már-már bombasztikus. Sorra kioltják így egymás erejét, ráadásul a film egyensúlya is egyre jobban megbillen. A Szédülés ilymódon nem annyira négy ember történetét meséli el, mint inkább rendezője művészi erődemonstrációjává válik. Szászt csakis és kizárólag a Művészet érdekli, csupa nagy betűvel, s e vehemencia igen jellemző a mindenkori elsőfilmesekre, bárha sokkal szerencsésebb, mintha máris az üzlet vagy a karrier érdekelné őket. Remélhetően következő filmjében a rendező rátalál a fortissimókat felerősítő csöndek örömére, a helyzetek és kapcsolatok aprólékos kidolgozásának izgalmára, a visszafogottságban rejlő energiákra – s megmozdítja az állóképet.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/10 59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4722