KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/november
KRÓNIKA
• Bodor Pál: Bencze Ferenc (1924–1990)
MAGYAR MŰHELY
• Jeles András: Párhuzamos életrajzok Némafilm
• Sneé Péter: A korlátok felette szükséges voltáról Beszélgetés Xantus Jánossal

• Kozma György: Valahol Warhol
• S. Nagy Katalin: Orosz Madonna Piero della Francesca és a Nosztalgia
FESZTIVÁL
• Ardai Zoltán: Ami biztos Karlovy Vary
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: A vereség füstje Szürkület
• Koltai Ágnes: Vágóhidak Szent Györgye Jó estét, Wallenberg úr!
• Zalán Vince: A naivitás botránya Bagdad Café
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Bárcsak itt lennél
• Hegyi Gyula: Védtelenek
• Harmat György: Pilátus és a többiek
• Bikácsy Gergely: Az élet egy hosszú, nyugodt folyó
• Hegyi Gyula: És ülünk a fa tetején
• Fáber András: A fekete Tanner
• Szemadám György: Családi ügy
• Tamás Amaryllis: Vakjáték
ELLENFÉNY
• Balassa Péter: Látom, mert mutatják, és nem lehet nem odanézni

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Ellenfény

Látom, mert mutatják, és nem lehet nem odanézni

Balassa Péter

 

Szerkesztőm felhív és rendel, még a szeptember 16-a előtti héten. Mondom neki, szívesen írnék arról, hogy miféle időszerkezet jön létre, pontosabban bomlik fel, amikor a tv-híradóban látom éppen, hogy néhány órával, fél nappal korábban, a félmúltban, az imént stb., vagyis hát most – nézd csak – lezuhant, lezuhan? (hogy is...) gyakorló rutinrepülés közben valahol, ott egy gép, pilótája ezúttal nem tudott (mintha máskor majd még tudna) katapultálni, és (éppen) életét veszti – vesztette, mondja a bemondó, miközben látom, mert mutatják, hogy épp most – most Jézusom, baszd meg, te figyelj! – meghal a pasas, szóval mindent elbont az az ocsmány sárga robbanófelhő, amit kibocsát magából. Miként a haldoklók az utolsó pillanatokban – állítólag, egyesek, szemtanúk stb. szerint, addig is, amíg a kamerák meg nem erősítik – akik mindent, de mindent kieresztenek, ami bennük van s kijöhet még, így tisztulnak meg és így tesznek utoljára az egészre, s mi tagadás, ez: tagadás, megérdemeljük, mi, az elgázosított világ, mi büdösök, akik egy életen át másra se vagyunk képesek, mint egymást lebüdösözni, bebüdösíteni, gázolni és elgázosítani, felrobbantani, pokolgépesíteni, „lencsevégre” kapni, „felvenni” a mindenkori utolsó pillanatot, hát nesztek, itt van, nézzétek, lássátok, most éppen megdöglök. – Próbálnál meg nem odanézni! A látvány mint komputer-babona. Megbabonázva lenni számítógépes alapon, meghalni, szó szerint „mindenki” szeme láttára (anyád, apád idejöjjön, meg a feleséged, a sógorod, akivel egyébként mindig utáltátok egymást, meg a nagyon is furcsa gyerekeid). Alvezérelni a nézőt a képpel, mint egy képembe (pofámba) vágott vizuális felmosóronggyal. „Szóval jó lesz így, kell ez nektek?” – kérdezem a szerkesztőtől, mert épp az imént, tegnap vagy azelőtt, valamikor láttam, nem először egy ilyet, hogy hát valakit a szemem láttára bemutattak, akit eddig nem ismertem, amint valójában órákkal, fél nappal előbb meghal, meghalt. Milyen idejű időben mondjam? Láthatom-e, ahogy éppen meghal valaki, miközben semmit sem látok, hiába mutatják, nem láthatom igazából, hiszen egy alumíniumdobozt látok, amint éppen ereget valami festői rondaságot. Semmit se látok. És semmikor se látom, amit nézek (miközben nem lehet nem odanézni), hiszen egyáltalán nem akkor látom, amikor valójában bekövetkezik (hogy ez valójában melyik idő, hogy ez-e az eltűnt, a valódi, nos ez már rég fel nem fogható, meg nem tudható), hanem most, amint éppen – egykor – történik. Az előzetesen, az előidőben, az „idők kezdetén” és egyúttal persze az „idők végezetén” megtörténtnek a jelenvaló, egyúttal visszatekintő, „emlékező” pillanattá varázsolt megörökítése és egyidejű nézése, ez a nyers, vitathatatlan tény – velejéig hazug. Ez a kép lenne a bizonyíték? Mire, hol s mikor? Az idő kaotikus szétszórása, idő és nézés összefüggésének a felbomlasztása, miként a gép roncsai a mezőn, az én látómezőmben, a nézésemben történik meg. A tények az én kényszerített nézésem által, közreműködésemmel, bűnrészességemmel fedik el a valóságot. „Időben élni?” Időfilozófiák? Az idő szerkezete? Egy láthatatlan ember, akiben hinni kell, hogy még van, de már volt s bizonnyal nem lesz, amint a szétroncsolt időben nyersen, szememben azonban ellenállhatatlan festőiséggel megolvad?

Aztán amit „elvállaltam”, amit készültem megírni, megtörténik: három nap múlva, szeptember 16-án vasárnap délelőtt a pápai repülőtéren újra már láttam (ő egy pilóta, azonban először és utoljára) a témát, amiben szerkesztőmmel előzetesen megállapodtam, amit „lekötöttünk” – mégis most történt megint először. Még a szülei, a felesége meg a gyerekei is nézték állítólag, amint a papa...

Tehát akkor hogy is van ez? Próbáljunk rendet csinálni és észnél lenni. Mikor is látjuk, amit látunk? Hogy állítólag egy láthatatlan, még élő személy, akiről már órák óta kiderült, hogy nincs többé, bizonyos értelemben láthatóan épp exitál (szó szerint: kimegy)? – Ideje rámszólni: „Hagyd már abba, hát nem látod, hogy...”


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/11 63. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4732