KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/december
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: FIPRESCI- kollokvium Milánóban
• N. N.: Megújuló művész-mozi Szombathelyen
POSTA
• Fáber András: Wittgenstein és az öngyilkosság

• Hirsch Tibor: Kedvenc ellenségünk USA vs. SzU
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Boldogtalan békeidők Velence

• Molnár Gál Péter: Egy nagyváros kamarazenéje Mesék a járdán
• Barna Imre: Tavaszelő, Moravia, Budapest
• Ardai Zoltán: A hideg boldogság Lang némafilmjei
• Bikácsy Gergely: A fáradt halál rendezője Lang
• N. N.: Fritz Lang filmjei
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Európa Áruház Locarno
KRITIKA
• Lengyel László: Az ablak csukva van Magyar rekviem
• Kovács Ágnes: Képlélektan Szoba kiáltással
• Dániel Ferenc: Foltok a világatlaszon Forradalom után
LÁTTUK MÉG
• Lukácsy Sándor: Találkozások (Wallenberg)
• Sneé Péter: „hol zsarnokság van...”
• Szemadám György: Dick Tracy
• Fáber András: A fül
• Hegyi Gyula: Előre a múltba
• Koltai Ágnes: A betörés
• Gáti Péter: Jézus élete
• Szemadám György: Sárkány és Papucs
• Tamás Amaryllis: Ifjú Einstein
ELLENFÉNY
• Báron György: Az eladó és az iskolamester

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Velence

Boldogtalan békeidők

Székely Gabriella

 

Velencében idén azért folyt a verseny, ki tud jobb, hatásosabb történetet jobban, hatásosabban elmesélni. A trónfosztott, megvetett és kiátkozott ódivatú sztori szép csendben visszalopakodott a filmművészet nemzetközi mustrájára. Naplók, visszaemlékezések, életrajzok, családregények elevenedtek meg a vásznon a többségükben angolszász, angol, amerikai, kanadai, új-zélandi rendezők filmjeiben. Igazán mulatságos, hogy Claude Lelouch számított renitensnek, aki kilógott a mesélők sorából, és egy teliholdas éjszaka őrültségeit, tizenhárom hősének váratlan elhatározásait, felbomlott kapcsolatait, a végzet játékának kiszámíthatatlanságait mutattatta be. A Vannak napok és vannak holdak Lelouch-i mélyfilozófiája azért, persze, egy pillanatra sem megtévesztő.

A mesélők sorát kezdjük Jane Campionnal, az Angyal az asztalomnál rendezőjével, aki az új-zélandi írónő, Janet Frame háromkötetes önéletrajzát filmesítette meg, és a zsűri különdíját nyerte el. Janet Frame-nek valóban különleges története van. Nyomorúságos gyerekkor a húszas évek Új-Zélandjában, szegény család sok gyerekkel, köztük a kövérkés, maszatos és lyukas harisnyájú Jane, akit különös viselkedése miatt a visszamaradottak közé sorolnak az iskolában. Kinevetik és kiközösítik, egészen addig, míg kiderül, hogy Janet verseket ír. Pályázatokat nyer, újságokban publikálják. Egyetemre jelentkezik, sikerrel, de belefárad az erőfeszítésekbe, hogy fenntartsa önmagát, tanuljon, írjon, és professzora tanácsára pszichiáterhez fordul. Nyolc év elmegyógyintézeti zártosztály vár rá: egy téves diagnózis alapján skizofrénnek minősítik, elektrosokkolják. A zártosztályon veszi kézbe első megjelent könyvét. Kiadójától Londonba kap ösztöndíjat, majd Spanyolországba utazik, egy kis faluban telepszik le, ír és szerelmes egy amerikai költőbe, aki nyár végén természetesen visszautazik a családjához és katedrájához. Jane is Londonban van újra, a legnagyobb kiadó köt vele szerződést következő könyvére. Hírnév és gazdagság várna rá, ám apja halálhírére Janet pakol, hazautazik Új-Zélandba; élni és írni.

Ebből a megrázó élettörténetből Jane Campion pontos és érzékeny filmet rendezett. Három olyan színésznőt talált a gyermek, a kamasz és a felnőtt Janet megformálására, akik úgy váltják egymást a kamera előtt, hogy elhitetik velünk, egy tizenöt-húsz éve folyamatosan forgatott dokumentumfilm szereplőit látjuk felnőni. Jane Campion meggyőzően ábrázolja egy különleges személyiség fejlődéstörténetét, aki amúgy, mellesleg, nagyszerű író.

 

 

Az úr ír

 

Philip Kaufman, éppen ellenkezőleg, túlságosan is sokat bízott íróhősének, az amerikai Henry Millernek legendájára, hírhedten botrányos magán- és irodalmi életére. A Henry és June-ban Anaïs Nin Naplójának néhány fejezetét láthatjuk, amelyben az írónő Henry Millerre, feleségére, June-ra és persze önmagára emlékezik. 1931, Párizs. Vége a jazz-korszaknak, Fitzgerald és Hemingway elveszett nemzedéke elhagyta a várost. És a fűtetlen, piszkos padlásszobákba, füstös kocsmákba új hősök érkeznek, köztük nagy karimájú kalapjával a névtelen vagabund, Henry Miller, hogy befejezze regényét, a Baktérítőt. (A könyvet egyébként, amely nemrégiben megjelent magyarul is, „obszcén tartalma” miatt csak harminc évvel később adták ki Amerikában.) Anaïs, az ifjú bankárfeleség, akinek megadatik az a luxus, hogy Párizs környéki kastélyában önanalizáló naplót írogasson, meg tanulmányt D. H. Lawrence-ről, tágra nyílt gyönyörű szemmel bámulja az amerikai vadzsenit, istápolja, eteti, ruházza, itatja, írógéppel látja el és természetesen beleszeret. Virágba borulnak a romlás bimbói, és a folyamat csak fokozódik, amikor Miller felesége, a rejtélyes, vonzó, kellőképpen dekadens, hosszúcombú táncosnő átrándul Amerikából. Anaïs June-t is megszereti. Henry és June együttes erővel, de külön-külön ébresztgetik szunnyadó asszonyiságát. Sikerrel. Anaïs Nin 1932 októberében ezt írja híres Naplójában, amelynek első kötete egyébként csak 1966-ban jelent meg: „Az éjszaka sírtam. Sírtam, mert fájdalmas az a folyamat, ahogy asszonnyá értem. Sírtam, mert nem vagyok már többé gyerek, a gyermek vak hitével... sírtam, mert már nem tudok többé hinni, és én szeretek hinni. Sírtam, mert mostantól kezdve kevesebbet fogok sírni. Sírtam, mert elvesztettem a fájdalmamat, és még nem szoktam hozzá a hiányához.” És Henry Miller megírja a Baktérítőt. Anaïs Nin a Vérfertőzés házát. Aztán elválnak útjaik. Miller életpályája ismeretes. June szociális gondozóként keresi egyedül kenyerét. Anaïs Nin további regényeket ír és folytatja naplóját, férje pedig filmrendező Amerikában – ahogyan az epilógusból megtudjuk.

A kellemesen fülledt levegőjű filmből, ahol hőseink az érzékek birodalmának határait feszegetik a maguk „szerény” harmincas évekbeli képességeivel, pusztán egyetlen dolog hiányzik: Henry Miller személyisége. Az a különös lény, aki abbahagyta a tanulást, villamoskalauz volt és biztosítási ügynök, fűszeressegéd és telefonközpontos, aki iskolát teremtett az amerikai irodalomban, akit a szabad szellem prófétájának tiszteltek, és disznó könyvek szerzőjeként megvetettek, akiről többen beszéltek, mint ahányan olvasták. A szenzualitást, a csak érzékelhető kifejezhetetlent írta meg. Az Obszcenitás és gáncstörvény című esszéjében így fogalmaz: „Semmit sem tekintenénk obszcénnak, ha az emberek kiélnék legbelsőbb vágyaikat. Mindig attól irtózunk a legjobban, amit kénytelenek vagyunk bevallani magunknak, hogy akár szavakban, akár tettekben nem mertünk kiélni, és elfojtottunk, elnyomtunk, eltemettünk, ahogyan ma mondani szokás, a tudatalattinkban.” Henry Miller, az író, az ember, a barát megbabonázta Philip Kaufmant, és a harmincas évek hangulatos Párizsából az ő figurája kimaradt. Ez a férfias megjelenésű úr ugyanis, aki a Henry és June-ban éjt nappallá téve veri az írógépét, felolvassa az új fejezeteket, öleli a nőket, aligha írhatta volna a Baktérítőt.

 

 

Kansas Citytől Prágáig

 

James Ivory hősei Mr. és Mrs. Bridge ezekben az években sokkal csendesebb és decensebb életet éltek Kansas City-ben. Valószínűleg a kezüket sem szennyezték volna be a Baktérítő kéziratával, nemhogy elolvasták volna. A kedves és szelíd Mrs. Bridge (Joanne Woodward) engedelmesen tárja szét karjait férje (Paul Newman) közeledésekor, és a házasélet titkairól szóló vasárnapi iskolás kézikönyvet csúsztatja lánya kezébe az esküvője reggelén. A Bridge-házaspár háborítatlan boldogságban éli felső-középosztálybeli életét, moziba járnak és a városi klubba, közben lelkiismeretesen nevelgetik három gyermeküket, akik persze sorra elhagyják a szülői házat, és nem éppen a szülők elképzelései szerint. Aztán kitör a háború, távoli sötét árnyéka Kansas Cityben is előrevetíti egy békés, boldog világ végét.

Inognak a falak, melyek között a család erkölcsöt és menedéket nyújtott, ahol a férj férfi volt és családapa, és ellenállt a kísértéseknek, bár harminc év alatt – Mrs. Bridge legnagyobb fájdalmára – egyszer sem mondta feleségének, hogy „szeretlek”. Mr. Bridge inkább rózsacsokorral állított haza Szent Valentin, a szerelmesek napján.

James Ivory szomorkás iróniával és bevallott nosztalgiával kíséri hőseinek eseménytelen hétköznapjait. E. M. Forster regényei után (Szoba kilátással, Maurice) ezúttal Ruth Jhabvala, az Indiában élő angol írónő a segítőtárs, ő a forgatóköny szerzője. A Mr. és Mrs. Bridge az understatementek filmje. Az apró gesztusok, felcsattanó felhangok mögötti érzelmi viharokat, drámákat szemérmesen palástolja. Abban a stílusban, ahogyan a Bridge házaspár élt.

Több ezer mérföldnyire a kansasi kúriától, egy Prága környéki kisvárosban az összeomlott értékrend, a kifordult világ rémképe már valóra válik. Miközben Mrs. Bridge anyai szerepkörétől meg-fosztottan szeretetéhségről panaszkodik, Martha, a házvezetőnőből feleséggé avanzsált Fuchs doktorné a halálba követi férjét. A cseh Jiří Weiss német-osztrák-olasz koprodukcióban készült filmje, a Martha és én ugyanazokról a boldog harmincas évekről mesél. Fuchs doktorról, aki köztiszteletben álló nőgyógyász, igényesen válogatott hatalmas könyvtárral és hálás betegektől övezve egyszercsak kipenderíti kikapós feleségét, a temperamentumos magyar Ilonát, és mérgében megkéri a kezét a tenyeres talpas Marthának. A jóhírű és rátarti prágai Fuchs család természetesen felháborodik, ám a doktor úr felöltözteti új aráját, megcsináltatja a fogait (a fogorvos szerepében a kolléga, Jiří Menzel), és tisztességes kisvárosi polgárasszonyt formál belőle. Martha rokonai sem örvendenek az új frigynek, a szudéta-német testvérek Dávid-csillagot festenek az orvos villájának kapujára. A zsidótörvények a Fuchs házaspárt Prágáig üldözik, a doktor hiába ajánlja fel Marthának a megváltó válást, Martha rajongva szereti férjét, sorban áll az amerikai nagykövetség előtt, hogy kivándorlási engedélyt szerezzen, a New York-i telefonkönyvből kimásolja az összes fellelhető Fuchs címét, és befogadási nyilatkozatokat kér tőlük levélben. A történelem azonban erősebb Martnánál, a doktort elhurcolják, Marthát a testvérei ültetik autóba, és visszaviszik szülőfalujába.

A történetet egy kamaszfiú, Fuchs doktor unokaöccse szemszögéből látjuk megelevenedni, aki a háború után felkeresi Martha rokonait. Tőlük tudja meg, az asszony egy vasúti hídról vetette le magát.

Jiří Weiss, aki a Rómeó, Júlia és a sötétséggel vált világhíressé, 1968 óta Amerikában él és tanít, hetvenhét évesen új filmjében visszatért Prágába. Az ő emlékezetében ilyenek a boldog békeidők itt, Közép-Európában.

 

 

Jazz mindhalálig

 

„Fellini, ugye, az olasz kultúrát reprezentálja, Kuroszava a japánt, Woody Allén az amerikai zsidót, és az emberek simán tudomásul veszik. Ha én ugyanezt teszem, az már más. Rögtön más szemszögből ítélik meg, vádként olvassák a fejemre. A színesbőrűek kultúrája is egyetemes, és eszem ágában sincs kivonni elkövetkező filmjeimből sem.” – nyilatkozta a Panorámának Spike Lee a Még jobb zenét velencei bemutatója előtt. „Kíváncsi volnék, maga aki olasz, mit szólna, ha egy reggel arra ébredne, hogy csak japán filmeket játszanak a moziban, ferdeszemű színészek? Miért nem láthatok olasz filmeket? Az az igazság, hogy olasz, francia, japán film létezik, de sosem létezett igazi fekete film. Továbbmegyek. Amerikában a nézők egyharmada fekete, szükség van az ilyen filmekre, mint az enyém, egyszerűen azért, hogy az emberek viszontláthassák magukat a vásznon.”

Spike Lee negyedik játékfilmjében a „legnégerebb” négerkultúra szólal meg, a jazz. „A feketék megalkották a jazzt, és a fehérek meggazdagodtak belőle, itt az ideje, hogy ennek véget vessünk!” – vallja a rendező, és megírta, megrendezte a maga anti-hollywoodi karriertörténetét. Hőse Bleek, a trombitás, akit gyerekkorában vasszigorral kényszerített anyja gyakorlásra, egy híres és sikeres jazzquintet vezetője. Igazából semmi más nem érdekli a világból, csak a trombitája, mert még jobb zenét akar fújni rajta. Zűrzavaros szerelmi ügyei sem ingatják meg, tehetséges és egyszemélyi sikerére féltékeny zenésztársa szervezkedése sem rendíti ki nyugalmából. Talán az egyetlen igazi kapcsolat az életében gyerekkori barátjához, az együttes menedzseréhez, Óriáshoz fűzi. Spike Lee maga játssza ezt a harlemi slemilt, aki kétségbeesését magabiztosan palástolva rohangászik a városban, mert állandó adósságokkal küzd, az együttes pénzét is eljátssza. Hitelezői egy éjszaka a bár hátsó bejáratánál elkapják, s hogy agyon ne verjék, Bleek a védelmére kel. Az Óriás láb- és kéztöréssel megússza, Bleeknek szétroncsolják az állkapcsát, soha többé nem szól úgy a trombitája. A bicegő Óriás pedig készségesen vigyorog az elegáns koncertterem bejáratánál, ő a portás, kitárja az ajtókat azoknak, akik az új quintetet akarják meghallgatni.

Spike Lee jazz-világa cseppet sem egzotikus vagy romantikus. Szerelmeivel, féltékenységeivel, becsvágyaival küszködő hősei nem egy különös szubkultúra hordozói, hanem egy nagyon is valóságos közösség szereplői. Ott élnek New Yorkban, Woody Allenék szomszédságában.

Martin Scorsese filmjében is szól a jazz, Aretha Franklin is énekel, hogy a híres-neves maffiavezéreket és feleségeiket szórakoztassa. A Haverok Nicholas Pileggi: A nagymenő, avagy élet egy maffiacsaládban című regénye nyomán készült, és abban különbözik a többi maffia-filmtől, hogy Scorsese valóban a maffiózók családi életére kíváncsi. A mese itt is karriertörténet. A kis Henry hanyagolja az iskolát, helyette inkább a környékbeli bandafőnököknek tesz apró szívességeket. Hiába az apai fenyítés, Henry beleszeret a gengszteréletbe, és még apját is megvereti munkaadóival, hogy ne álljon karrierje útjába. Henry pályája nyílegyenesen ível felfelé, hamarosan a Nagymenő (Róbert de Niro) jobbkezeként húzza a ravaszt, rabolja a bankot. Harminc éves sikere után a modern idők nagy üzletébe azonban belebukik. A szervezeti szabályzatot megkerülvén, főnöke tudta nélkül kábítószer-kereskedelembe keveredik, és börtönbe csukják. Magával rántja a többi havert is, és tudja, ezért halállal büntetik majd. Jobb megoldást nem találván, az FBI-nak segít, felfedi a maffia-hálózatot, cserébe idegen néven, új országban kezdhet új életet.

A történet krimi fordulatait Scorsese szinte kötelességtudóan, kicsit unottan vonultatja fel. Nem mintha nem fröcskölne elég vér és agyvelő, de a nagy akciókat inkább a gengszterfilmek klisé-paródiáiként látjuk viszont. Ami mulatságos – feltehetően ezért ítélte a zsűri a Haveroknak az Ezüst Oroszlánt –: a véres leszámolások előterében játszódó magánélet. Henry és barátai pontosan úgy élnek odahaza, mint a többi középosztálybeli család. A hálószobába és a konyhába nem hallatszik be a fegyverropogás. Henry egy jó házból való zsidólányt vesz feleségül, aki rémülten gombolja rá a fiú nyakán lógó keresztre az inget az első családi bemutatkozáskor, a szombat esti randevú előtt: mit szól majd a mama és a papa? Karén valóban sokáig semmit sem tud férje üzletéről, tisztes amerikai feleségként szüli sorban a gyerekeket, szépítgeti otthonukat, vacsorát ad Henry barátainak. Természetesen törődik bele sorsába, amikor férje átmenetileg börtönbe kerül, a gyerekek is üzleti útnak fogják fel a papa távollétét, és botrányt rendez annak rendje s módja szerint, amikor felbukkan a szerető. Végülis Henry Hill ugyanolyan tisztes férj és családapa, mint a legtöbb amerikai – vallja Scorsese. Istenem, nem lehet mindenki ügyvéd, orvos, vagy bankigazgató!...

A velencei Arany Oroszlánt az elsőfilmes Tom Stoppard nyerte. Rosencrantz és Guildenstern halott című darabjából rendezett filmet életében először az ötvenhárom éves angol drámaíró. Filmet és színházat. Színházi előadást, korhű díszletekkel és jelmezekkel, a kamera szabad mozgásterének felhasználásával. Szellemes dialógusait nem „fordította képi nyelvre”. Rosencrantza és Guildensternje afféle Laurel és Hardyként csetük-botlik a dán királyi udvarban.

A hatvanas évekbeli Hamlet parafrázis másképpen cseng a század utolsó évtizedében. A két nemesúr, Hamlet ifjúkori barátainak filozofálgatásai nem a Godot-ra váró csavargók kiszolgáltatottságát, értetlenségét, a végzet kifürkészhetetlen akaratát igazolják. Rosencrantz és Guildenstern nem az abszurd, inkább a burleszk hősei. Meg akarják érteni azt a világot, ahová segítségül hívták őket, meg akarják fejteni a titkokat, és a legjobb tudásuk szerint segíteni, szolgálni. Hiszen Hamlet a barátjuk, aki bajban van, és Gertrudis meg Claudius bennük bíznak, hogy fejtsék meg a herceget gyötrő kór okát. Küldetésük nem a történeten kívüli kisemberek sorsdrámájával végződik. Felhasználták, kihasználták őket, és lesöprik a színtérről. A hit, a bizalom és a jóakarat múlik el velük.

A háborgó hajón Hamlet küldi őket a halálba. Az utak végülis kifürkészhetők.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/12 10-15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4754