KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/december
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: FIPRESCI- kollokvium Milánóban
• N. N.: Megújuló művész-mozi Szombathelyen
POSTA
• Fáber András: Wittgenstein és az öngyilkosság

• Hirsch Tibor: Kedvenc ellenségünk USA vs. SzU
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Boldogtalan békeidők Velence

• Molnár Gál Péter: Egy nagyváros kamarazenéje Mesék a járdán
• Barna Imre: Tavaszelő, Moravia, Budapest
• Ardai Zoltán: A hideg boldogság Lang némafilmjei
• Bikácsy Gergely: A fáradt halál rendezője Lang
• N. N.: Fritz Lang filmjei
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Európa Áruház Locarno
KRITIKA
• Lengyel László: Az ablak csukva van Magyar rekviem
• Kovács Ágnes: Képlélektan Szoba kiáltással
• Dániel Ferenc: Foltok a világatlaszon Forradalom után
LÁTTUK MÉG
• Lukácsy Sándor: Találkozások (Wallenberg)
• Sneé Péter: „hol zsarnokság van...”
• Szemadám György: Dick Tracy
• Fáber András: A fül
• Hegyi Gyula: Előre a múltba
• Koltai Ágnes: A betörés
• Gáti Péter: Jézus élete
• Szemadám György: Sárkány és Papucs
• Tamás Amaryllis: Ifjú Einstein
ELLENFÉNY
• Báron György: Az eladó és az iskolamester

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Locarno

Európa Áruház

Schubert Gusztáv

 

Locarno jól temperált város. A Lago Maggiore lomha víztömege tavaszias borzongásokkal enyhíti az augusztusi forróságot, hogy aztán késő őszig sugározza majd a nyári meleget. Fesztiválja is ilyen, nem mindenáron aktuális, de nem is áporodottan ósdi. Túl vagyunk már a falomláson, az európai klíma visszavonhatatlanul megváltozott, Locarno filmjei azonban még a nyolcvanas évek langyos levegőjét árasztják magukból. Amikor is Candide pesszimista nevelője nyomán – gondolkodásunkban is kettéosztva Európát – még úgy hihettük, hogy „az ember vagy a nyugtalanság örökös kínjaira született” (ha Európa keleti felére vetette végzete), „vagy pedig az unalom letargiájára” (ha Fortuna kegyeltjeként Nyugaton élhetett). Nem mintha valóban ez lett volna a helyzet, hanem mert így volt kényelmesen egyszerű. A Nyugati nyugalmat, Silvio Soldini „forradalom utáni” filmjét, és lelkes fogadtatását elnézve úgy látszik, hogy e közhely túléli a kelet-európai változásokat. A Nyugati nyugalom hősei unatkozó milánói polgárok, akiket a véletlenek sorozata boronál össze, hiába. Unatkozni csak egyféleképpen lehet. Ezért nem formálódhatott a négy, véletlenül egymásba fonódó sorsból a rendező szándéka szerinti „polifonikus filmregény”. Minden szólam ugyanazt a kongó hangot adja, hiába különbözik a filmbéli vegyészmérnök, könyvkereskedő, közvéleménykutató és ápolónő társadalmi státusa és életvitele, az unalomban egyek. Nemcsak a bátorság hiányzik hát belőlük, amikor a döntő pillanatban visszarettennek az új élet lehetőségétől, hanem annak belátása, hogy a „nagy ugrás” röpke szabadsága nyomán ugyanabban a dágványos unalomban landolnának, amelytől szabadulni igyekeztek.

Miközben „nyugaton a helyzet változatlan”, a rádió – hírt adva a Tienanmen téri vérontásról, a prágai gyöngéd forradalomról, a berlini fal lebontásáról, a bukaresti földindulásról – szüntelenül szembesíti az „elpuhult nyugatiakat” a forradalmas kelet vonzó-félelmetes bátorságával.

Ha hihetünk Soldini helyzetértékelésének, akkor most, fonák jutalmaként forradalmainknak, úton vagyunk az elviselhetetlen milánói unalom felé. Csakhogy mi itt, keleti kényelmetlenségeink közepette, már évtizedek óta nyugati nyugalomban élünk. És éppen ez a tragédiánk. Hogy nem adatott meg nekünk sem a kényelem gyönyöre, sem a szenvedés méltósága. A hatalommal évtizedeken át hősiesen szembeszegülő, és most diadalmaskodó kelet-európai forradalmár sajnos csak ábrándkép. Már jó ideje nem a hatalommal kellett errefelé együtt élni, hanem azzal a romhalmazzal, amivé a szocializmus monstruózus államvallása szétesett. A hatalomnak itt csak annyi szerepe maradt, a bűnösséghez persze ennyi is bőven elég, hogy megtiltotta a romok eltakarítását. Miközben a gazdag Milánóban szakadásig unatkoztak (?), addig a Volga-parti Ribinszkben – itt élnek a Véletlen valcer hősei – ugyanezt tették. A romokon. A lepusztulást, a maffiát, a prostitúciót, a narkomániát a nyolcvanas évek szovjet dokumentum- és játékfilmjei már megmutatták. A kitörési kísérleteket is. A romokon virágzó unalmat, az elégedetten tengődő rosszléti társadalmat Szvetlána Proszkurina filmjében láthatjuk először színről színre. Ebben a lassú sodrú életképben nem a szenvedés a rettenetes, hanem a boldogulás. A Véletlen valcer hősei belakják a siralomvölgyet. Hol sírnak, hol nevetnek, hol megbuknak, hol boldogulnak, de alapjában normálisnak érzik magukat. Azok is; tökéletesen alkalmazkodtak a képtelen viszonyokhoz. A ribinszkiek olyan ennui-vel napoznak házuk rozsdás-eves bádogtetején, mintha csak a Cote d’Azur-ön ejtőznének, a munkásasszonyok trécselve csutakolják egymást bokáig érő vízben tocsogva valami tavasbarlang-szerű fürdőhodályban. Megy ez, csak éppen a lelkeket kell egy kicsit lejjebb csavarni. De mintha még pislákolnának. Egy idősödő szépasszony körül szerveződik itt véletlen, alkalmi családi kör. E furcsa közösség tagjai mintegy félálomban utánozzák a hajdanvolt családi rituálét, múlhatatlan szükségességéről még vannak sejdítéseik, de az egymáshoz simulás szabályait, tánclépéseit már hasztalan igyekeznek felidézni. Még jó, hogy a szeretetnél, szerelemnél adódnak itt kevésbé fáradságos gyönyörűségek is, az örömünnephez elég, csomagból előkerült vietnami ing, nyugati kosztüm, az se baj, ha szűk és divatjamúlt. Leginkább ilyenek vagyunk. Nem lánglelkű ellenállók, hanem kiéhezett bevásárlók, akik legszívesebben megrohamoznák a fényes Európa Áruházat.

Katasztrófa volna, Keletnek, Nyugatnak egyaránt. Ez ügyben is példaadó, hogy egy svájci rendező a törékeny svájci bárkát felborulással fenyegető illegális török bevándorlási hullám láttán Anatóliába indul magyarázatot keresni e népvándorlás okaira. Sajnos Xavier Koller közhelyeknél egyebet, sem a Toros kiégett legelőin, sem A reménység útján, a tündérországba felinduló török család nyomában járva, nem talál. A jóravaló Haydart úton-útfélen becsapják az embercsempészek, miután pedig pénzétől, reményétől megfosztották, kisfiát is elveszíti, amikor nyomorult sorstársaival vezető nélkül nekivág a hófútta svájci hegyeknek. A bárka még nem telt meg, sugallja és nyilatkozza Koller. ő tudja, de meglehet, mégsem Svájcot kellene balkanizálni, hanem a Balkánt, Anatóli-át, Galíciát helvetizálni. Ehhez azonban a részvét közhelyeit éppúgy el kellene vetni, mint a gyűlölködés hamis érveit. De „hogyan csináljunk (magunkból) svájcit”? Talán mindenekelőtt a „nyugati nyugalom” titkát volna ajánlatos ellesnünk. Mert azt a nyugalmat nem a mifelénk olyannyira sóvárgott változatlanság, hanem erők és ellenerők szüntelen egymásnakfeszülése tartja fenn. Frédi Murer, az 1985-ös locarnói nagydíj birtokosa, a legismertebb svájci dokumentarista legújabb filmjében például egy magabiztos svájci nagyvállalat egészen keleties tempóban próbálja palira venni „a falusi surmókat”. A Nagra, a radioaktív hulladékokat elhelyező cég izotóptemetőnek alkalmas helyet keres. Ki is szemeli magának a kicsiny Nidwald kantonban (Murer szülőhelyén) emelkedő Wellenberget, a Zöld hegyet. Ideális helyszín; a hegy gyomra tágas, geológiai szerkezete biztonságos. „Hogyne, jártak itt geológusok. Látja, ott azt a sziklaszálat? – mutatja egy jótartású öreg pásztor – ott áll időtlen idők óta, de az lesz az első, hogy lezúdul onnan a völgybe, ha a hegy belsejében robbantgatni kezdenek.” Ideális helyszín; a völgyet együgyű emberek lakják, csak a zöld hegyig terjed a látóhatáruk. Ha netán idő előtt észrevennék, hogy mi készül, még mindig lukat lehet beszélni a hasukba, meg a hegy gyomrába. „Hülyének néznek minket – mondja az egyik tejtermelő –, hogy ezek csak „gyengén sugárzó” izotópok? Akkor miért nem temetik a Zürichberg oldalába?” Ideális helyszín; errefelé szegényebbek az emberek, könnyebb lesz őket lekenyerezni. És ajánlanak is nekik új lakást, kedvezményes kölcsönt, a közeli kisvárosnak uszodát, új utat, csak éppen fűt, fát nem ígérnek. Mert a gigantikus építkezés nyomán itt fű többé nem terem. Vagy ha mégis, a sugárzás majd elbánik vele. Ha így van, mondják a pásztorok, akkor ők inkább ellesznek izotóptemető nélkül is. Maradiság? Naiv, zöld romantika? Nem, csak emberlépték, demokrácia. A rövidlejáratú vállalati gondolkodás és a plutónium 20000 éves felezési ideje között megtalált emberi időszámítás. „A szomszédja a tervre szavazott. – Igen, de ő bérlő, tíz év múlva odébb áll. Mi, meg a gyerekeink, meg a gyerekeink gyerekei, még maradunk.”

Ez a nemzedékekig visszavezetett és előrenézett idő az, ami miatt az elsőfilmes Whit Stillman nosztalgikus szerelmesfilmjét, a dúsgazdag manhattan-i semmittevők közt játszódó Metropolitant is itt, és nem az unalomról szólva alkalmatos felidézni. A Park Avenue-i mágnáscsemeték ugyanis nem céljavesztett, kallódó emberek, éppenséggel teszik a dolgukat, apáról fiúra öröklődő és finomodó tehetséggel unatkoznak. Időmilliomosok. Kihaló faj, akár a svájci pásztorok. „Komikusak voltak, néha utálatosak. És mégis volt bennük valami tiszteletreméltó. Tiszteletreméltó volt bennük az a tény, hogy tisztelték a kultúrát. Ha nem tisztelték volna, nem aggatták volna magukra. Ha nem élt volna bennük olthatatlan és reménytelen szerelem a kultúremberség iránt, nem akartak volna kultúrembereknek látszani.”

Így, Bálint György engedékeny iróniájával érdemes őket megítélni. így nézi őket, rácáfolva a „szmokingok alatt megbúvó üresség leleplezéséről” cikkező svájci kritikusokra, Whit Stillman is, akinek a Harvardon és a The Village Voice szerkesztőjeként nyílt alkalma kiismerni a keleti-parti magas sznobériát. Mert van az övékénél rosszabb fennhéjázás is. Az antisznobé. Aki aztán nem unatkozik, és nem szenveleg, „egészséges, robusztus, idegei jók, érverése normális, és a tőle telhető legnagyobb és legfrissebb energiával harcol... a kultúra és a haladás ellen.”

 

*

 

Henry, John McNaughton filmjének címszereplője, Amerika sötétebb fertályán „nevelkedett”. Abból a léleksápasztó homályból lép áldozatai elé, ahonnan a Hidegvérrel ámokfutói előbukkannak. Hozzájuk hasonlóan többszörös gyilkos. Torzszülött. Nem attól, hogy gyilkol, az már csak következmény. Lelke hófehér lap, semmit sem írtak rá a gyermekévek, egyedüli tulajdonsága az üressége felett érzett gyűlölet. Gyűlölnie, ölnie kell, ha érezni akarja, hogy él. És mivel gyűlölete az egyetlen kincse, ez az egyedüli, amit „szeretteinek” adhat. Volt cellatársát, Otis-t ezért vonja be ámokfutó portyáiba. Csakhogy Otis méltatlannak bizonyul a bizalomra. Ami Henrynek szentség, maga az élet, az ennek a mocskos kis kéjgyilkosnak csupán izgalmas passzió. Pusztulnia kell a szentségtörőnek. És persze jóságos és mit sem sejtő húgának is, aki balszerencséjére, megtévesztve a halál angyalából sugárzó jéghideg tisztaságtól, beleszeret Henry-be. Szegény Becky azt kapja jutalmul, amit mások büntetésül. Heppiend nincs. A Szépség nem váltja meg a Szörnyeteget. Meglehet inkább ezért, és nem a véres jelenetek miatt nem javasolja évek óta a filmet országos terjesztésre az Amerikai Mozgókép Társaság.

Bármilyen elmélyült is a szokványkrimik és -thrillerek között a gyilkosnak ilyen emberközeli ábrázolása, a magyar versenyfilm, a Szürkület felől nézve bűn és bűnös ilyesfajta összekapcsolása túlságosan is egyszerű magyarázat a gyilkosság botrányára. Fehér György Dürrenmatt-adaptációja lételméleti krimi, nem azt firtatja, ki követte el a gyilkosságot, hanem azt, hogy ilyen tett az isteni műben egyáltalán hogyan lehetséges.

Miközben a nyomozók mind hiábavalóbban és kétségbeesettebben keresik a gyilkost, a rendező a Teremtés bűnében nyomoz.

Akárcsak az álmos mezőnybe berobbanó és az egyik Ezüst Leopárddal távozó elsőfilmes angol rendező, Philip Ridley. Csak a nézőpont más. A Szürkület az elrontott világra vetett közönyös isteni tekintet filmje (Gurbán Miklós vezető operatőri munkáját Bronz Leopárddal ismerték el), a Fénylő bőr a teremtmény látomása. Ami a Szürkületben csupán kétségbeejtő intellektuális kaland, itt a legszemélyesebb dráma, egy kisfiú beavatásának rémtörténete. Méghozzá ugyanannak a gyilkosságsorozatnak a kapcsán. Mert hogy – jóllehet ezt a stáblista nem jelzi – Philip Ridley (tudva? öntudatlan?) ugyanazt a Dürrenmatt-novellát vitte filmre, mint Fehér György. Az elhagyatott vidéken autóval furikázó, soha le nem leplezett gyermekgyilkos, a gonoszsággal a végső győzelem reménye nélkül szembeszálló felügyelő („Látod – mondja a kisfiúnak – minden teremtmény gonosz, a kézfejemet egy vad teknősbéka harapta le, a fülemet egy mérges kutya tépte szét, bal szememet darázs szúrta ki, most emberi fenevadra vadászom.”), az ártatlanul megvádolt, öngyilkosságba menekülő gyanúsított (itt a fiú, Seth Dove apja)... minden átrajzolás ellenére ugyanabból a rémtörténetből való, ahonnan a Szürkület rendezője mentett. És persze a hitetlenkedve és megrettenve figyelő gyerekek is. Nem emlékszem gyerekhősre, aki ilyen súlyos teherrel, ennyire magára lenne hagyatva. Twist Olivért átsegíthette a megpróbáltatásokon az a tudat, hogy a mocskos alvilág fölött létezik egy tiszta és becsületes felvilág, ahová kiverekedheti magát, Seth Dove-nak a hétköznapok, a normalitás rémségei elől nincs hová felbuknia levegőért. A felnőttvilág kíváncsian felfeszegetett hétpecsétes ajtai mind-mind elviselhetetlen titkokat rejtenek, sokkal borzasztóbbakat, mint amilyeneket az élénk gyermekfantázia képzelni képes. Ezen az istenáldotta földön, a végtelen azúr ég alatt, arany búzamezők édenében vámpírok, ördögök, boszorkányok nincsenek. Csak háborúk, gyilkosok, tébolyultak. A pokol... a felnőttvilág. Hagyjunk fel minden reménnyel; kapuját minden időkben kíváncsi kezecskék nyitogatják.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/12 46-48. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4760