KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
   2005/február
KRÓNIKA
• Andor Tamás: Makay Árpád filmoperatőr Élt 93 évet

• Bikácsy Gergely: Kés, villa, olló Hitchcock, a sorozatgyilkos
• Varró Attila: Rövid éjszaka Hitchcock utolsó filmterve
• Pápai Zsolt: Alfred Hitchcock Experimenta A kísérleti filmes Hitchcock
• N. N.: Hitchcock DVD-n
• Varga Zoltán: Megszállottak Hitchcock és Buñuel
MAGYAR MŰHELY
• Stőhr Lóránt: Magyar zsáner Film és közönsége
• Schreiber András: Független borzongások Magyar amatőrhorror
• Hungler Tímea: Inkább megyek pingpongozni Beszélgetés Dyga Zsomborral
• Horeczky Krisztina: A szavak butábbak, mint a képek Beszélgetés Mispál Attilával

• Kubiszyn Viktor: Tarantino kutyaszorítóban A hongkongi kapcsolat
• Kovács Marcell: Tökéletes másolat Tarantino-variációk
• Csillag Márton: Tisztelgés a csomagtartóból Vágvölgyi B. András: Tarantino mozija
• Földényi F. László: A Führer inasai A bukás – Hitler utolsó napjai
• Mersich Gábor: A képregény-rajzoló szerződése Maus
KRITIKA
• Vágvölgyi B. András: Koreai vendetta Oldboy
• Zoltán Gábor: Hideg törökfürdő Messze
• Csala Károly: Képtájak Rendhagyó párizsi leltár
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: Ray
• Kolozsi László: Állomásfőnök
• Varga Zoltán: Válótársak
• Köves Gábor: Közelebb!
• Vaskó Péter: A tűzből nincs kiút
• Köves Gábor: A nemzet aranya
• Mátyás Péter: Alfie

             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Dyga Zsomborral

Inkább megyek pingpongozni

Hungler Tímea

Az alkotók a magyar filmtörténet legtempósabb 75 percét ígérik. Elkészült a Kész cirkusz.

 

Gyilkosok, Öcsögök, Tesó – évek óta nem telt el magyar filmszemle úgy, hogy ne bukkant volna fel egy Dyga Zsombor-film a vásznon. Hányadik filmje tulajdonképpen az idei szemlén látható Kész cirkusz?

– Igazából a 2003-as Tesót tekintem az első filmemnek – ez volt az első harmincötös nagyjátékfilm, amit szerte az országban és külföldön a mozikban is bemutattak. Ugyanakkor készítettem előtte már számtalan kisebb-nagyobb filmet is. A szamárlétrát az elejéről kezdtem. A Kész cirkusszal most épp a tizenkettedik lépcsőfokon egyensúlyozom, és messze még a teteje. Mivel soha senki sem tanított arra, hogy hogyan csináljak filmet, amit tudok a filmezésről, ezeken a filmeken keresztül sajátítom el.

– Semmi komplexus, kisebbrendűségi érzés, hogy nem járt főiskolára?

– Meg sem próbáltam. Őszintén szólva, eszembe sem jutott, hogy a főiskola is egy lehetőség, sokkal inkább érdekelt, ha akadt valahol egy kölcsönkamera. Nem misztifikáltam soha a filmezést, nem vágytam arra, hogy tanítsák meg ezt és azt nekem, sokkal inkább az volt bennem, hogy vágjunk bele, közben pedig úgyis rájövünk, mit hogyan kell csinálni, tanulunk a hibáinkból. Bizonyos dolgokat biztos, hogy tapasztalatból jobban ismerek, mint az, aki főiskolára járt. Ettől tudok független maradni, és tudom összehozni mindenfajta állami támogatás nélkül azt a filmet, amit kitalálok. Nincs bennem semmi szembenállás a hivatalos rendszerrel, de jelen pillanatban nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy filmrendező legyek. Sokkal inkább összehozom a filmet, mint megrendezem. Ezért másképpen is gondolkodom magáról a filmkészítésről, mint a klasszikus értelemben vett filmrendezők.

– Miért, ők hogyan gondolkodnak?

– Biztosan jól, a lényeg, hogy én másként. A klasszikus filmrendező megírja, vagy megveszi a könyvet, csinál egy költségvetést, és ha minden jól megy, egy-két év alatt összejön a pénze, és rendezhet. Én utálom, ha másoktól függök, pláne ha a filmemről van szó. Így aztán két lehetőségem marad: vagy várom én is a nagy pénzt, vagy inkább végiggondolom a dolgot úgy, hogy össze tudjam hozni a filmet. Lehet, hogy emiatt még csak bizonyos fajta filmeket tudok megcsinálni, hiszen kevés pénzből nem lehet mindent leforgatni, de nekem így még mindig jobb, mint kávézgatni, meg nagyokat mondani. Nekem a film a csinálásról szól, a duma nem nagyon érdekel. Akkor már inkább megyek pingpongozni. Semmi hátterem nincs, meg kell dolgozzak azért, hogy egyszer majd Hujber Balázs készítse a díszleteimet, amit nagyon szeretnék, de jelen pillanatban nem engedhetem meg magamnak.

– Ha Hujber Balázs készíti a díszleteit, az azt jelenti, hogy a low-budget filmezéstől elindult a mainstream felé. Nem lennének ettől másfélék a filmjei?

– Ha a mainstream a költségvetésre vonatkozik, akkor nem. Csak a bénákat nem boldogítja a pénz. Aki okosan ki tudja használni, azt szabaddá teszi. Nem fogom akkor sem másképpen csinálni. Csak jó lenne, ha gondolhatnék nagyobbakat is, amit aztán, ha a mesterek összehozzák nekem, ki is tudok fizetni. Ha viszont a mainstream azt jelenti, hogy olyan filmet csinálok, amit nem szeretek, rossznak tartok, akkor nincs az a pénz, amiért elvállalnám. A filmezés számomra szent, ha csak keresni akarnék, elmennék zöldségesnek. Nekem egy átlag magyar film költségvetése jelen pillanatban bármire elég lenne. Mivel sokkal tudatosabban és célirányosabban költekezem, ennyiből most a Die Hardot is meg tudnám rendezni.

– A stábja hosszú évek óta változatlan. Hogyan verbuválódott?

– Barátságok révén jöttünk össze. 1998-ban csináltuk az első filmet, ez volt az az év, amikor minden előzmény nélkül felültem az ágyban, és kitaláltam, hogy filmet szeretnék készíteni. Akkor voltunk hárman, most vagyunk huszonhárman. Ahogy nőttek a technikai igényeink, hozzáértő emberekre is szükségünk lett. A kemény mag: Horváth Árpád operatőr, Lovas Balázs forgatókönyvíró, Czakó Judit vágó, aki már a reklámos vonalból érkezett. A stáb nagyja profiként dolgozik a reklámpiacon és más filmekben is. De ami a lényeg, hogy együtt is szilveszterezik és együtt döglik a Rába-parton. Aztán, ha van valami ötlet, megírjuk Balázzsal, körbehívom a többieket, és ráveszem őket, hogy dolgozzunk már három hetet szerelemből. Fura érzés arra gondolni, hogy a hangalámondásos Bruce Lee-filmek beszerzésétől indultam, eltelt négy-öt év, és most megcsináltam a Kész cirkuszt, amiben játszik egy tucat zseniális színész, akiket imádok, és nagyra tartok, és az én sztorimat az én nyelvemen mesélik el. Nekem az a világ csodája, hogy ez összejött. A forgatókönyv és a Tesó megtette a hatását. Nem kellett Ónodi Esztert vagy Udvaros Dorottyát sokáig győzködnöm arról, hogy elvállalják a szerepeiket. Bíztak bennem, és én remélem megszolgáltam a bizalmukat.

– Mi határozza meg, hogy éppen milyen filmet forgatnak?

– Évek óta bevett gyakorlat, hogy írunk egy, szerintünk remek, nagyköltségvetésű forgatókönyvet, ami az igazi nagy álmunk, és leadjuk az MMKA-nak. A magyar filmes így kezdi a költségvetés összekotrását, merthogy ott a pénz. Ám aztán rendre jön a válasz, hogy az álmunk inkább egy rémálom, nem adnak rá pénzt. Ilyenkor általában nyáreleje van, és rájövünk, hogy már megint nem csinálunk semmit, amihez viszont nincs sok kedvünk. Gyorsan végiggondoljuk, hogy kivel, mivel, mit, mennyiért és miből tudnánk lefilmezni, aztán hajrá. Mind a Tesó, mind a Kész cirkusz így jött össze.

– Úgy fogadták a Tesót, ahogyan várta?

– Jól fogadták, sokkal messzebb jutott ez a film, mint amire számítottunk, érezhető volt a fejlődés. Mire szétnéztünk, tizenöt kópiával vetítették az országban. A Tesóra büszke vagyok, benne volt a szívem-lelkem, egy rakás ember alkotásvágya meg persze Durstnak a húsz milliója.

– Kiknek készíti a filmjeit?

– Magamnak. És ezt most halál komolyan mondom, de szerintem ez minden alkotóval így van. Az a kényszerképzetem, hogy az én ízlésem közel jár az igényesebb nagyközönség ízléséhez. Mindig én vagyok a mérce, illetve nem én, hanem a gyomrom. Ott az igazság. Ha azt érzem, hogy rendben van, akkor úgy csináljuk. Egy alkotónak egyetlenegy feladata van: el kell varázsolnia a nézőt másfél órára. Amíg a néző a vásznat nézi, és a következő pillanatot várja, addig minden rendben van. Ezért nem hiszek az olyan buta skatulyákban, mint a művészfilm vagy a kommersz. Nekem a Visszatérés, A nagy Lebowsky, a Die Hard és a Visszafordíthatatlan mind zseniális film, pedig mindet más műfajba, és értékrendbe sorolják.

– A Kész cirkusz sokban rokon a Tesóval. Ugyanazon a helyszínen játszódik, ugyanazok a lakótelepi srácok a hősei. Folytatásnak vagy új fejezetnek tekinthető az új mozi?

– Folytatásnak semmiképp. Megmaradt Békásmegyer és a lakótelep, de a telep ebben a filmben már nem kvázi-főszereplő, sokkal inkább egy karakteres, egységes vizuális hátteret szolgáltat, sőt a film harmada már lakóparkos, kertvárosi környezetben játszódik. Ezeken a helyszíneken űzi egymást és egy számzáras retikült a három lakótelepi gombfoci-fanatikus, a kiszuperált focista, a nimfomán feleség, a cukorbeteg civilhekus, a macsó menedzserasszony és az IQ-gyenge bankrabló-trió.

Az esti meccsért izguló gombozók képében a Tesó három főszereplője, Welker Gábor, Schmied Zoltán és Elek Ferenc valóban visszatér a Kész cirkuszban, de csak azért mert remek elegynek bizonyult ez a színésztrió az előző filmünkben. Itt viszont új karaktereket alakítanak. Ez a film azonban már nem csak rájuk épül, sokkal színészközpontúbb. Az üldözős sztori remek alapot nyújtott arra, hogy igazi minőségi szereplőgárdát hozzunk össze, ami sikerült is, és erre rendkívül büszke vagyok. Scherer Péter, Udvaros Dorottya, Ónodi Eszter, Csuja Imre, Görög László és a többiek eddig tőlük nem látott figurákat hozhattak, ami kezdetben kihívást, később élvezetet jelentett számukra, mert remekül beváltak ezekben a komikus szerepekben.

A Tesó személyességéhez és önéletrajzi ihletéséhez képest a Kész cirkusz sokkal műfajközpontúbb. Egy igazi akció-vígjátékkal van dolgunk, s ezen itt nem vért és jómagyar "bazmegolós" blődlit kell érteni, hanem sebességet és az agyat is megdolgoztató humort, garantált nevetést. Reményeink szerint ez lesz a magyar filmtörténet legtempósabb 75 perce.

– Köztudott, hogy a zsánerfilmek hiányoznak a magyar filmpiacról, a Kész cirkusz a példa rá, hogy a csapatuk megpróbál ezen változtatni...

– Mi, az Akna Film kezdettől fogva a nézőknek szerettünk volna filmet csinálni. Ugyanakkor a nézőbarátságunk remélhetőleg nem egyenlő a butasággal, egyszerűen csak igényesen szórakoztató, igazi élményt jelentő filmeket szeretnénk készíteni a legkülönbözőbb műfajokban. Most csináltunk két komédiát, kipróbáltuk magunkat benne, eztán elhagyjuk egy kicsit a könnyedebb hangvételt, a következő film biztos, hogy egy feszes, komoly, nagyvolumenű dráma vagy thriller lesz.

Ugyanakkor kicsit furán érezzük magunkat, hogy itthon a szerzői filmek túltermelése mellett outsidernek, kvázi undergroundnak kell magunkat vallani csak azért, mert zsánerfilmeket akarunk készíteni – ez minden egészséges filmgyártásban pont fordítva van. Ugyanis a közönséget nálunk az elmúlt három évtizedben elfelejtették. A magyar film egyenlővé lett a rossz értelemben vett, a zsenialitással sajnos köszönő viszonyban sem álló „művészet”-tel, pedig ez a művészet túl drága ahhoz, hogy súlyos tíz- és százmilliókat dobáljunk ki pár száz nézőt vonzó mozikra. Ha már ennyi adófizetői forintot tolunk a magyar filmbe, akkor cserébe legalább próbáljunk élményt nyújtani a közönségnek a másik oldalon. Természetesen támogatni kell a szerzői filmeket is, a baj csak a műfaji filmek kárára eltorzult arányokkal van a finanszírozásban.

Az elmúlt két-három év azonban azt mutatja, hogy nem csak mi, az Akna Film vagyunk ezzel így: egyre több magyar filmes van, aki szeretne visszatalálni a közönséghez. Egy igényes szórakoztató film elkészítése ugyanakkor óriási szakmai tudást igényel minden téren, és bizony rengeteg még a tanulnivalónk. De akárhogy is, meg kell változtatnunk a „magyar film” fogalom mögé ragadt negatív sztereotípiákat, és vissza kell nyernünk a nézőink bizalmát – mert a nézők valójában nagyon vágynak rá, hogy végre az ő nyelvükön, az ő életükről és világukról szóló sztorikat lássanak a vásznon.

– Magányos rendezőnek tartja magát?

– Dehogy! A filmezés társasjáték. Zajlik az élet – egy rendkívül egészséges és produktív környezetben van részem. Az időm nagy részében a haverjaimmal a szenvedélyünknek élünk, és még a gázt is be tudom fizetni. Nekem ennél nem kell több. Nem tartozom sem a főiskolás vonalhoz, sem az egyre inkább megjelenő reklámos iskolához, de ennek nincs tudatos oka, vannak barátaim a főiskolások és a reklámosok között is. A rendszer része vagyok, mert szükségem van a pénzre, amiből a filmeket csinálom, de – tisztelet a kivételnek – hidegen hagy ez a belterjes és furcsa meglátásokkal rendelkező filmes közélet. Én a harmadik úton járok.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2005/02 34-35. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4822


előző 1 következőúj komment

Mie#1 dátum: 2005-09-19 13:56Válasz
Csak a filmhez szeretnék hozzászólni!
Bátyám szeme felcsillant mikor meglátta a Pesti Est hasábjain ezt a filmet. Mi 3an nem nagyon bíztunk benne, de unszolására elmentünk megnézni. A számításunkat megcáfolta a film. Még frissen él benne hatása mert ez csak 2 napja történt.. Minden elismerésem a szereplőké, az íróé és természetesen a rendezőé és mindenkié aki a filmen dolgozott.. Csodálatos estét hozott nekünk a film... 1 teljes napig csak a poénokat beszéltük ki és szószerint szinte röhögtünk folyamatosan.
A lényeg, h nagyon örülök, hogy még készülnek ilyen jó filmek magyarok körében is! Köszönöm a film nyújtotta élményt!