KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
   2005/március
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• (X) : Mediawave ’2005

• Horeczky Krisztina: Retró, posztmodern, high-tech Fiatal operatőrök Budapestről
• Kubiszyn Viktor: Virtuálváros Budapest és a fiatal film
MAGYAR MŰHELY
• Reményi József Tamás: Valamit kezdeni Sorstalanság
• Muhi Klára: Párbeszéd és svédcsavar Herskó János filmjei
• Fésős András: Aczéltelefonok Beszélgetés Herskó Jánossal

• Köves Gábor: Hollywood ostora Howard Hughes csodálatos élete
• Schubert Gusztáv: Legek ura Aviátor
• Kolozsi László: Bűnbeesés után Japrisot mozija
• Juhász Balázs: Silencio Lynch-hangulat
• Bori Erzsébet: Kinézni a fejünkből Verzió emberjogi fesztivál
• Bán Zoltán András: Éles fény Susan Sontag: A szenvedés képei
TELEVÍZÓ
• Vaskó Péter: A tárgyak cirkusza Széljegyzetek a reklámkultúrához
ANIMÁCIÓ
• Csillag Márton: Priit és most AniFest 2.
• Kemény György: Józsefvárosi távlatok Nyócker-stíl
KRITIKA
• Báron György: Nyáron, görögbe Csudafilm
• Kolozsi László: Matracsír Belső tenger
LÁTTUK MÉG
• Nevelős Zoltán: Utolsó élet az univerzumban
• Bori Erzsébet: Bűnök
• Vincze Teréz: A kis virtuóz
• Kárpáti György: Fűrész
• Kolozsi László: Anya és a szerelem
• Csantavéri Júlia: Éjfél után
• Kolozsi László: Egy hulla, egy falafel és a többiek
• Csillag Márton: A por
• Ardai Zoltán: Kerülőutak
• Teszár Dávid: Átok

             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fiatal operatőrök Budapestről

Retró, posztmodern, high-tech

Horeczky Krisztina

A közösségben élő városképet nemcsak az építészet és a várostervezés, hanem a film és a média is nagyban alakítja, a mai Budapestet egyre inkább a fiatal filmesek szemével látjuk. Beszélgetés Nagy András, Pados Gyula és Pohárnok Gergely operatőrrel.

 

– A budapesti városkép többek szerint a rendszerváltozás után rendkívül szembeötlő változásokon esett át. Ez az átalakulás számotokra miben érhető tetten leginkább?

Pohárnok Gergely: A változásokat nem a rendszerváltozástól datálom. Ha igaz, hogy a századfordulón a párizsi operát koppintotta le a bécsi opera, és annak sajátos verziója a budapesti – ez áll a körutakra, a lakóépületekre is – Budapest eleve „harmadik lépcsős”, és provinciálisabb, mint sok nyugat-európai főváros.

A hetvenes-nyolcvanas években a város hatalmas lakótelepekkel övezett, lepusztult, de érdekes hely volt: a szürke klasszicista épületek és a szürke szoc-reál szimbiózisa izgalmassá tette. Mindez viszonylag hirtelen kapott kapitalista „fröccsöt”: kikerült az utcákra a reklám, megjelentek az óriásplakátok, neonok, kirakatok. A kaotikussá váló városképet jócskán átalakították a nyolcvanas években újonnan épülő középületek, családi házak, mikor is a legtöbbször pénzben nem dúskáló, ízlés nélküli megrendelő és a tehetségtelen építész reflektált a posztmodernre. Nagyon kevés olyan, most születő épületet látok, amely izgalmas, és megfelel a kornak.

Pados Gyula: Erős nosztalgiát érzek, mikor meglátok egy régi Lottó-reklámot; alig maradt meg valami az általam annyira kedvelt, tiszta hetvenes évekből. Volt egy hely a Bajcsyn, imádtam, gyakran jártam oda reggelizni: űrlyukak voltak a falban. Sajnálom, hogy mindez elmúlik, mert ami a helyére kerül – valószínűleg törvényszerűen – számomra jellegtelen, kaotikus. Ez nyilván változni fog; a bazári jelleg az elegánsabb régiókból lassan eltűnik – de az aluljárók a bódésorokkal akkor is Kusturica filmjeinek – nem éppen európai – helyszíneit juttatják majd eszembe.

Mindennek ellenérre: nagyon sok helyen jártam a világban, és többször marasztaltak, de sosem gondoltam, hogy van ennél jobb hely élni. London kifejezetten lidérces: turistaként jópofa, de hat-nyolc hónap után megbolondultam; nem tudtam magamban lenni. Annyi ember van az utcán, hogy kikopott a kabátom.

Nagy András: Ebben az országban általában úgy váltanak, hogy ledarálnak mindent a múltból. Nem a trend-követést fájlalom, hanem azt, hogy mindeközben sok minden megszűnik, elsősorban egy-egy hangulat, ami pedig nagyon is hozzátartozik ehhez a városhoz. Így, mikor a hajdanán hajnali kettőig nyitva tartó Évát bezárják, és már nem tudok éjfélkor tatárbeafsteket enni a városban. Amikor elkezdtük a főiskolát, még megvolt a Vas utca –Rákóczi út sarkán egy kis presszó, meleg-bordó boxokkal. Később Dunkin’ Donats-szá alakult, rózsaszín muffinokat árultak benne. Ez nem uniformizálódás, hanem ízléstelenség. Középszer. Olyan, mint az új metróállomások. Számomra elfogadhatatlan, hogy mikor lemegyek a föld alá – ami hihetetlen vízió, mert átmegyek a Duna alatt – hamburger-zacskóba csomagolnak. Régebben, mikor vártam egy szerelvényre, elméláztam a kőnyomatokon, a fossziliákon. A Kontroll készítőinek szerencséjük volt, hogy még az utolsó pillanatban megfoghatták – és rendszerben tarthatták – a metró-világot. Hogy jót is mondjak: a kéregvasút nagyon szép. A múltkor jöttem az Epreskertből, lementem a kis földalattiba, és megláttam egy képet: Ferencz József állt egy szobor előtt az Epreskertben, ugyanazon a helyen, ahol én álltam tíz perccel azelőtt!

Noha nincs semmiféle információm az építész-lobbikról, azt tudom, hogy senki sem látja át egységesen a városképet. A fényekről – és arról, hogy fénytervezés – már ne is beszéljünk. Elég utalnom az Országházra.

P. Gy.: Nem járok metróval, így az új megállókat nem is láttam még! A Kontroll készítésekor – a díszlet szempontjából – az egyik legkomolyabb fejtörést az okozta, hogyan szabaduljunk meg a föld alá befurakodott őrületes giccsparádétól: reklámoktól, matricáktól. Noha a Kontroll nagyon „magyar” film – neutrális helyszíneket akartunk. Az interneten látható baki-parádék készítőinek igazuk van: a Deák tér után nálunk valóban – mondjuk – a Ferenc körút jön. Nimróddal a forgatókönyv és a story-board alapján választottuk a helyszíneket, az állomásokat a szereplők lelkéhez igazítottuk.

A Terézanyuban nem idegenkedtünk attól, hogy fölismerhető legyen a város, bizonyos részleteiben erősen romantizálva. A film főhőse, egy nyolcadik kerületi, józsefvárosi lakásból bele-belecseppen a felső tízezer világába – az ebből is eredő zűrzavar bemutatására törekedtem. Fésős Andrással most tervezünk egy új, Budapesten játszódó filmet, és az szándékunk, hogy ne legyenek fölismerhetőek a helyszínek – bár az Erzsébet-híd (remélhetőleg) benne lesz.

– De miért ne legyen egy város fölismerhető?

P. Gy.: Mert annyira izgalmas egy filmhez saját világot kreálni! Figyelj: a film hazugság. Megpróbáljuk rekonstruálni a valóságot – teljesen hamisan, és elhitetni a nézővel, hogy amit lát, az a realitás. Holott semmi nem igaz belőle. Hazudozunk össze-vissza. A művészi szabadságunk abból áll, hogy ehhez a hazugsághoz milyen hátteret választunk. Számomra ez sokkal érdekesebb, mint az a műfaj, mikor a filmkészítő kimegy az utcára és válogatás nélkül rögzít mindent, ami „igazi”.

– Operatőrként mi az, amit a Budapest-érzésből – már ha van ilyen – vissza tudtatok adni?

P. G.: Amikor az I love Budapestet forgattuk, Incze Ági azt szerette volna, hogy a filmben látott helyszíneket ne azonosíthassa be a néző. Részint azért, hogy a vidékről jött lány érzéseit, világát ne a helyszín determinálja. Legyen egy neutrális nagyváros, majdhogynem képregényszerűen stilizált külsőkkel. A terek, egy-egy épületsor, az aluljáró mint teljesen lecsupaszított grafikai elem szerepeljen. Ne látszódjon Budapest – csak érezd. A pesti éjszakába rohanó főszereplőnél, aki egy autóbelsőben ült, azt a ritmikusan változó neonsort használtuk háttérnek, ami a Ferenciek terei aluljáróban látható, amikor fölmegyünk a hídra.

– Ha már a képregényt említetted: Pálfi György Táltosember vs. Ikarus szkeccse pompás comics-paródia.

P. G.: Ott Pálfi Gyuri – nem minden irónia nélkül – meg akarta alkotni a magyar szuperhőst, a Sámánt, és Budapestet mint kelet-európai Gotham City-t kívánta megmutatni. Magából a képregénységből adódott, hogy a szocreál helyszíneit keressük a városnak, elsősorban a hatvanas-hetvenes évek ronda, lepusztult beton középületeit, tereit. Ez a kockásság jól illeszkedett a műfajhoz, és a magyar szuperhőshöz, aki Budapesten oszt igazságot.

N. A.: Nekem nem sokszor volt alkalmam város-filmet forgatni, leginkább a Közel a szerelemhez volt ilyen. Csináltunk egy jelenetet a Gresham-udvarban – ez végül nem került be a filmbe. Azért említem, mert filmes szempontból emblematikus hely, ahogyan – a kitűnően világítható, könnyen használható, ezerféleképpen értelmezhető – Gozsdu-udvar is. A Greshamből azóta szálloda épült. (Four Seasons – H.K.) Ezt azért is fogadtam örömmel, mert amellett, hogy igényes, átgondolt munka, ennek köszönhetően újraértékelődik, újraértelmeződik a város. És azon a lepusztult helyen, ahol annak idején pszichedelikus filmeket vettünk föl, már szálloda-jelenetet forgathatunk.

– Filmes szempontból mire alkalmas és mire alkalmatlan helyszín Budapest?

P. G.: Ha szigorú vagyok és hiteles látványt akarok teremteni: könnyen fotózható a hatvanas-hetvenes évek szocreálja. Ezt a retró-divatnak köszönhetően mostanában amúgy is előszeretettel használják. Mikor egy svájci reklámfilmet forgattam Újpalotán, egy tizenhét emeletes háznál, a megrendelők elájultak a gyönyörtől – és ugyanennyire hálás helyszín a Klinikák aluljáró. Pár évtizeddel ezelőtt mindenki émelygett volna az ilyen helyektől, úgyhogy lehet, hogy holnapután Makovecz lesz a „trend”.

A high-tech világ visszaadására azonban nehezen alkalmas Budapest, ezért látod a filmekben, reklámfilmekben állandóan a mára szétfotózott Info-parkot, vagy a Teve utcai rendőrséget. Érdekességként: az idén nyáron forgatott Fekete kefét, amely egy Budapesten játszódó, mai történet, kitartó helyszínelés után végül is majd’ egészében Tatabányán fotóztuk le. Ellenben: mikor pár évvel ezelőtt egy amerikai játékfilm – az Au-pair – másod-operatőre voltam, a Franciaországban, Olaszországban, New Yorkban, és még ki tudja, hány helyszínen játszódó produkciót mind Budapesten vettük föl. A Vajdahunyad vára Versailles volt, Szentendre Toscana, a Teve utcai rendőrség Toronto (vagy New York?) belvárosa. Az Andrássy út fölött, egy helikopterben lebegve, „Párizst” fényképeztem – madártávlatból. A rendezőnek nagyon tetszett a Vár, és a Gellérthegyen a Szabadság-szobor is – mint párizsi helyszínek. Jeleztem, azért ez elég fölismerhetően Budapest. Legyintett: Amerikában azt sem tudják, hol van Budapest, de Párizs sem áll jobban.

P. Gy.: Ilyet én is rengetegszer csináltam! Sőt, Kanadában forgattam egy kávé-reklámot, tizennyolc napig. Vancouverben és környékén „jártuk be” Japánt, Vietnamot, meg Thaiföldet.

N. A.: Vannak olyan helyek, amelyek vizuálisan ugyan remekül néznek ki, de ha belehelyezed őket egy történetbe, hazuggá válnak. Marad a jó látvány – de nem érzed igaznak. És bár a filmben épp az a szép, hogy bármikor bármi megtörténhet – ám csak egy bizonyos rendszerben.

Mire alkalmatlan a város? Most voltunk Hajdu Szabolccsal Calgaryban. Ott annyira tiszta a levegő, hogy mikor nézel, azt érzed, megjavult a szemed. A vonalak sokkal élesebbek, rajzosabbak. Itt – a szmogtól, a benzingőztől – minden pasztellszerű. Csak külső eszközök segítségével, nagy lámpákkal, az éjszakában, mesterséges körülmények között lehet ugyanazt a hatást elérni. Nem elég éles ez a város. Ellenben nagyon ideges, és ennek megtapasztalásához nem kell semmiféle konfliktushelyzet.

P. Gy.: Budapest – forgatás szempontjából – sokkal ideálisabb helyszín bármire, mint London, ahol rengeteget dolgoztam. Nálunk, ha van pénz, viszonylag könnyen lehet engedélyeket szerezni, át lehet alakítani, le lehet záratni utcákat. A The Heart of Me című, húszas években játszódó történetet két éve forgattam Londonban, Helena Bonham-Carterrel. Rémálom volt. Egy háborús epizódban a kiégett buszt csörlőre tettük, és négypercenként el kellett engedni a helyi járatot.

Bár itt is változnak a dolgok: míg úgy tíz-húsz éve, esemény volt egy utca, vagy egy ház életében, ha egy filmes csapat ott forgatott, ma (mivel a házak többségükben saját tulajdonban vannak, és az emberek öntudatosak lettek) elküldenek a fenébe, nem ritka, hogy verekedések törnek ki. A közlekedés is egyre rosszabb. Úgyhogy részint ez az oka – és a már-már unalomig ismert, elkoptatott pesti helyszínek –, hogy annyi reklámot viszünk el vidékre; Győrt például nagyon megszerettem.

A rendszerváltozás előtt a negyvenes években játszódó jeleneteket volt a legkönnyebb leforgatni Pesten, a Józsefváros olyan volt, mint ötven éve; rengeteg főiskolás filmet készítettem itt. A Sorstalanságban nagyon kevés a budapesti helyszín (Nefelejcs utca, bérházi belső, és a film elején, majd a legvégén látható, Szentkirályi utca mögötti kis tér) de ha a produkciónak nem lett volna ennyi pénze a díszletre (üzleteket kellett átalakítani, befedni, szobrot eltakarni, bódét építeni a helyére) rettentő gondban lettünk volna.

– Mi az, ami számotokra budapesti sajátosságnak számít, egyáltalán: vannak-e Budapestnek szimbólumai?

P. G.: Ha az Eiffel-toronyot látod, vagy az amerikai Szabadság-szobrot, akkor azonnal egy világvárosra asszociálsz. Az Országház, a Halászbástya, a Gellérthegy esetében egyáltalán nem állítanám ugyanezt, sőt, nem is jellemzőek a városra. Budapestet, mint nagyvárost, megmutatni ma, egyébként is furcsa. Ha a Time Square-t filmezzük, ahogyan elhúz egy Yellow Cab, tudjuk, hogy New York, és az összes fényreklám képbe kerülhet, mert a látvány maga összeáll egy nyüzsgő világvárossá, idézőjel nélkül. Hogyha Budapesten, a Nyugati téren, a Fotex előtt elhúz egy Rádió-taxi, az jellemző arca a városnak, de azért már-már bizarr metaforája. Az Előre! kapcsán szembesültem vele: könnyen előfordulhat, hogy rettentően nehéz filmben visszaadni azt, amiről úgy gondoljuk, a városunkra nagyon jellemző.

A lakótelepek ma is meghatározó részei Budapestnek; tizenkét évig éltem Óbudán, öcsémmel ki sem mozdultunk onnan. Úgy hittem, mivel ez ennyire közismerten jelen van a városban, mi sem egyszerűbb és hálásabb, mint kifotózni. Ám a hatvanas-hetvenes években ültetett facsemeték időközben marha naggyá nőttek. Ha beállítok egy jelenetet akármelyik lakótelepi háznál, még egy totálkép is – nagyjából a harmadik emeletnél – elvágja az épületet, és te egy dzsungelt látsz. Ráadásul minden egyes árkádot beépítették boltokká: divatszalon, fodrász, kulcsmásoló etc. Hónapokig terepszemléztünk a rendezővel, hogy rátaláljunk a megfelelő helyszínre, így arra az általános iskolára is, ahol egy április 4.-i ünnepséget le tudunk forgatni – és amelynek csak két irányát tudtuk mutatni. Ezért jónéhány lakótelep nagyon limitált nézeteit választottuk ki: Békáson például fölmentünk egy dombra és a megfelelő lencsével próbáltunk olyan totált adni, amely lakótelepnek tűnik – megkísérelve visszaadni a gyerekkorom emlékeiben élő, a szürke pusztaságban meredező tízemeletes házak hangulatát.

Fura, hogy van egy-két olyan, egyébként egészen lehetetlen helyszíne a városnak, amely filmes szempontból rengeteg operatőrnek, rendezőnek eszébe jut: ilyen a Szikra Nyomda az Árpád-hídnál, amelynek a furcsa geometriai mintákból, lemezekből álló, oldalsó nézetét számtalan filmben és reklámfilmben láttam már, külföldiben is. Egy másik túl sokat használt helyszín a Gozsdu-udvar. Amikor a Király utcában laktam, és az udvaron keresztül mentem haza, nem emlékszem, mikor ne ütköztem volna bele egy SS-egyenruhás csapatba, vagy egy tankba. Szeretik a filmesek ezt a zárt, alagút-szerű, városi, mégis furcsa, és főleg könnyen kezelhető helyszínt.

N. A.: Mivel ez a város rendszertelen, túlzsúfolt, sok az ellentétes hatás egy képen belül, filmesként kénytelen vagy csupán egy bizonyos dologra koncentrálni: azokra a képekre, amelyek a történetet legjobban elmesélik. Mindez egyébként abból is adódhat, hogy mivel a főiskolán Szőllősi Andrásné tanította a művészettörténetet – aki alapvetően meghatározta sokunk sorsát – nem rakjuk le akárhová a kamerát.

Volt a magyar filmnek egy olyan időszaka – sőt, talán most is tart – mikor eluralta a vásznat a málló vakolat, a minimál-színtelítettség, az innen jövő szórt, onnan jövő kemény fény, a szürkéskékes, Tarkovszkij-féle világ. Ez azonban mára sematikussá, monotonná vált, számomra legalábbis nem tartogat semmiféle vizuális újdonságot.

– Mi az, amit operatőrként feltétlenül meg szeretnétek mutatni ebből a városból, de még nem volt rá alkalmatok?

N. A.: Sokáig nem tudtam olyan helyszínekben gondolkodni, amelyeket jól ismertem. Ezért állandóan az ismeretlen terek motiváltak. Mostanában egyre jobban érdekel a szűk környezetem, így az is, milyen filmet csinálnék ott, ahol gyerek voltam: a Róna utca 9-11.-ben.

P. G.: Amikor Pesten forgatunk, kiürítik az utcákat, ha lehet, ledekkolják, lefestik a feliratokat, támlákat raknak a helyükre, megpróbáljuk kihagyni az autókat, a feliratokat, az óriásplakátokat, kirakatokat. Merthogy mindez filmben ronda, kezelhetetlen, nehezen lehet neki karaktert adni – egyébként is, látványszegény, pitiáner. Úgyhogy ezt szeretném egyszer kifotózni. Hogy ott maradjon minden, ne rejtsük el a fogyasztói társadalom, az átvettség, a szegénység, az isztambuli bazár-jelleget, és mégis, álljon mindez össze egységes, érdekes látvánnyá. Ahogyan a Lehel téri piacon egy épületben megjelenik a zsibvásárság, szedett-vedettség.

P. Gy.: Lakótelepen volna jó forgatni, télen. Úgy, hogy ne lássak fákat. Van még egy vágyam: ha leesik a nagy hó, elindulok éjszaka a városban, gyalog. Ilyenkor egészen földöntúli hangulata van a belvárosnak! Ezt egyszer nagyon jó volna megcsinálni.

– Van-e Budapestről fotó-archívumotok?

P. G.: Nincsen. Fotósként – a Narancs előtt, közben – inkább embereket fényképeztem, így volt ez a fotóriportjaimban is. Van egy-két, hangulatában elég jellemzően budapesti fényképem, de sosem a várost fotóztam, mint mondjuk Lábass Endre. Most már gyűjtöm a fényképeket, de leginkább az olyan helyszínek miatt, amelyekről el tudom képzelni, hogy majd filmben használom őket.

N. A.: Gimnazista voltam, mikor egy barátommal hétvégenként gyakran jártuk a várost. Szombat reggel találkoztunk az Örs vezér téren, megittunk egy teát, majd elindultunk befűzött gépekkel a városba. Senki nem mondta meg, hová megy, de másnap találkoztunk a Tabán teázóban, és mindenki hozta a saját anyagát: ki, mit látott előző nap. Akkor csupa olyan helyre mentem, ahol előtte nem jártam. Így végigfotóztam a Közvágóhidat, ahol most már a Lurdy ház, meg a Praktiker áll. Akkor még vágóhíd volt ott, lovak jártak az utcán. Ezek a fotók mind megvannak negatívban, lefűzve, összerakva, és azóta is állandóan van nálam egy fényképezőgép. Néha megnyomom. Jó ideig csak a különleges helyszínek, helyzetek érdekeltek: ha lelépett egy törpe a délutáni napsütésben a zebra széléről, alulról lefotóztam. Mostanában csak az érdekel, ami „van”, megtörténik. A fényképeket pedig évek múlva nézem vissza.

– Legkedvesebb Budapest-filmek?

P. G.: Nagyon szeretem A kis Valentinót. Tökéletesen, majdhogynem költőien ragad meg egy hangulatot, érzést, messze túlmutat a képeken. A vizuális gegek szépen, elemelten utalnak a közegre, a rendszerre, és annak abszurditására. A Megáll az idő pedig markánsan, eredeti módon mutatja be a várost – miközben hatalmasakat csal. Nagyon erős, de korántsem álságos gesztus, hogy a kocsmabelsőben az asztalok alatt hosszú neoncsövek vannak. Ilyen nem hiszem, hogy létezett, mégis hitelesnek hat. Nem használták dekorációnak a várost, ám önkényesen belenyúltak.

P. Gy.: A Dögkeselyűt kedvelem leginkább. Késő ősszel, télen forgatták, minden teljesen lepusztult, kopár. Tipikus Budapest, egészen furcsa hangulattal. Gyönyörű, ahogyan bizonyos elemeket kiemeltek egy városból, és abból egységet alkottak.

N. A.: Grunwalsky tud erről a városról mesélni – akár saját filmet csinál, akár Szomjassal vagy Jancsóval dolgozik. A Falfúró az egyik kedvencem. De pár év múlva nagyon érdekes lesz majd a Kontroll. Megfogták Budapestnek egy olyan részét, amely valószínűleg nyomtalanul eltűnik, és nem marad meg máshol, csak az előhívott negatívon.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2005/03 04-08. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4835