KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
   2005/március
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• (X) : Mediawave ’2005

• Horeczky Krisztina: Retró, posztmodern, high-tech Fiatal operatőrök Budapestről
• Kubiszyn Viktor: Virtuálváros Budapest és a fiatal film
MAGYAR MŰHELY
• Reményi József Tamás: Valamit kezdeni Sorstalanság
• Muhi Klára: Párbeszéd és svédcsavar Herskó János filmjei
• Fésős András: Aczéltelefonok Beszélgetés Herskó Jánossal

• Köves Gábor: Hollywood ostora Howard Hughes csodálatos élete
• Schubert Gusztáv: Legek ura Aviátor
• Kolozsi László: Bűnbeesés után Japrisot mozija
• Juhász Balázs: Silencio Lynch-hangulat
• Bori Erzsébet: Kinézni a fejünkből Verzió emberjogi fesztivál
• Bán Zoltán András: Éles fény Susan Sontag: A szenvedés képei
TELEVÍZÓ
• Vaskó Péter: A tárgyak cirkusza Széljegyzetek a reklámkultúrához
ANIMÁCIÓ
• Csillag Márton: Priit és most AniFest 2.
• Kemény György: Józsefvárosi távlatok Nyócker-stíl
KRITIKA
• Báron György: Nyáron, görögbe Csudafilm
• Kolozsi László: Matracsír Belső tenger
LÁTTUK MÉG
• Nevelős Zoltán: Utolsó élet az univerzumban
• Bori Erzsébet: Bűnök
• Vincze Teréz: A kis virtuóz
• Kárpáti György: Fűrész
• Kolozsi László: Anya és a szerelem
• Csantavéri Júlia: Éjfél után
• Kolozsi László: Egy hulla, egy falafel és a többiek
• Csillag Márton: A por
• Ardai Zoltán: Kerülőutak
• Teszár Dávid: Átok

             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Belső tenger

Matracsír

Kolozsi László

A Nyisd ki a szemed! és a Más világ rendezője új filmje a bénultság horrorjáról.

 

Ramón Sampedro – Alejandro Amenebár Belső tenger című filmjének hőse – harminc éve mozdulatlanul fekszik egy hatalmas ágyban. A gyönyörű vidéki ház, amiben a rokonaival él, nincs messze a tengertől. Ramón akkor látta utoljára a tengert, amikor tizenkilenc éves korában egy sziklaszirtről fejest ugrott a sekély hullámok közé, és a nyakát szegte. Azóta csak a tenger illatát érzi, ha a tenger felől fúj a szél. Ablakából a domboldalon hullámzó erdőre lát. Ramón harminc éve harcol azért, hogy megkapja a vízumot a túlvilágra. A tisztességes végért. Azért, hogy ne büntessék meg azokat, akik a halálba segítik őt. Ramón saját testének cellájában él, és csak a halálos ítéletben reménykedik, a szabadulásban már nem: a reményt, hogy meggyógyuljon, és újra lábra álljon, már elveszítette. Saját halálra vágyik, olyan halálra, „mely kín, gond, szerelem közt önsorsából nő ki lassúdan” (Rilke). Halála abban a makulátlanul tiszta szobában érik, amelyből harminc éve nem léphetett ki. Ramón élete java részét ebben a szobában töltötte; itt élt meg kínt, gondot, és szerelmet. Ramón testének élete eseménytelen, de a lelki élete, eltekintve attól, hogy egyetlen és legfőbb vágya az, hogy meghaljon, alig különbözik egy testének nem kiszolgáltatott ember lelki életétől. Ramónt két nő látogatja rendszeresen. A két nő – Amenebár filmje nem szűkölködik hevesen lobogtatott szimbólumokban, és nagyon kitalált karakterekben – Ég és Föld: Júlia, az ügyvédnő, a szellem és a légies báj megtestesítője, Rosa, a parasztlány, egyszerű, de tiszta lélek. Mindketten szeretik a magatehetetlen férfit, aki még így – ágyhoz kötve is – képes arra, hogy kegyetlen és lenyűgöző férfi legyen. Mivel Ramónt Javier Bardem alakítja: ez nem is lehet másképpen. Javier Bardemet nehéz elképzelni, mint megtört, alamuszi, határozatlan férfit. Bardem Jean Gabin állításának, miszerint csak színésznők vannak, női színésznők és férfiszínésznők, legsúlyosabb cáfolata. Amenábar filmje, ha azt nem is bizonyítja meggyőzően, hogy a magatehetetlen embereknek joguk van a halálra, azt mindenképpen, hogy Bardem még kikötözve, egy ágyhoz szögezve is az egyik legnagyobb férfiszínész. Amenábar filmjéről Klaus Emmerich Galilei-rendezése jutott az eszembe: a félmeztelen Galilei nem mozdul el a székéről, mégis olyan súllyal ül a színpad közepén, hogy szinte beszakad alatta a deszka. Igaz a Galileit alakító (másik) színészóriás – Volker Spengler – leginkább egy bálnához hasonlít, ezzel szemben Bardem – még tonzúrás hajjal, őszen és eltorzult testtel is: lenyűgöző férfiszépség. Ugyanolyan hiteles tizenkilenc évesnek, mint ötvenévesnek. Minden szerepét olyan mély belső átéléssel alakítja, annyira felkészülten és átgondoltan, hogy saját személyisége szinte észrevétlen marad: nem állapítható meg, hogy valójában hány éves. Nem eljátssza Ramón szerepét, hanem megéli a férfi szenvedését és vágyait. Ilyen jelentős színészt színpadon ma már alig látni (az előbb említettem egy kivételt), ilyen akrobatikus lelki képességekkel rajta kívül alig rendelkezik színész. A Belső tenger egyértelműen neki készült, számára íródott. Ha nem ő alakítaná Ramónt, a Belső tenger valószínűleg egyetlen díjat sem kapott volna a filmfesztiválokon.

Bardem érdemei azonban nem változtathatnak a film alapvetően fals szemléletén. Azok a mozgássérültek, akiket én ismerek, egytől-egyig akarnak és szeretnek élni, olyannyira, hogy szinte szégyellem apró-cseprő bajaimat, problémáimat a társaságukban; szégyellem előttük a rosszkedvemet. Egytől-egyig foggal-körömmel ragaszkodnak az életükhöz, és nem csak a gyógyulás reménye miatt. Az őket körülvevő tér minimális változásait, az ablak elé húzódó őszt, odalenn a női cipők kopogását is csodálattal veszik tudomásul; magatehetetlen jogász barátom tanít, és Ramónhoz hasonlóan verseket ír, P. G. pedig egy rokkantak foglalkoztatásával foglalkozó irodát vezet. A méltóságért folytatott küzdelemben a pelenkázás, és a szinte az őrületig fokozódó vágyak ellenére sem maradtak alul. Nem irdatlan erőfeszítés számukra az élet. Mindemellett egyéb okokból is kifogásolni lehet Amenábar állásfoglalását: az aktív eutanáziát nehéz elhatárolni a szándékos emberöléstől; lényegét tekintve az. A sorsát, rokkantságát elfogadni nem tudó Ramón elszántan harcol a halálért. Elmagyarázza Rosának: Julia az, aki igazán szereti, mert ő megteszi neki azt a szívességet, hogy átsegíti a halálba. Rosa gyötrődése valóban megindító. Bardem halála fojtogató, és megrendítő. De ez sem segít ezen a jó szándékú filmen, ami körülbelül úgy jó szándékú, ahogy egy gazda, aki nem bírja már nézni szenvedését, becsukott szemmel lelövi a beteg jószágot.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2005/03 56-57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4850