KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/január
• Székely Gabriella: Raszkolnyikov baltája Moszkva '88 őszén
• Fábián László: Oroszország mély sebe Védj meg, talizmán!
• N. N.: „Érdemi választ adni nem tudunk” Részletek egy dokumentumfilmből
• Szabó Miklós: A Habsburg királyfi „Isten akaratából...”
• Koltai Ágnes: A félelem senkiföldjén Bebukottak
• Zsugán István: A kukkoló kamera K; Film a prostituáltakról
• Bikácsy Gergely: A múlt század regénye? Beszélgetés Lányi Andrással
• Hirsch Tibor: Az Apokalipszis hullámlovasai Hollywood háborús dramaturgiája
• N. N.: Válogatás Vietnammal kapcsolatos amerikai filmekből
• Ardai Zoltán: Mária az antikrisztussal Rosemary gyermeke
FESZTIVÁL
• Reményi József Tamás: Sír at út előttük Mannheim

• Szilágyi Ákos: Sztálini idők mozija 5.
• Fáber András: Einzenstein és nemlétező filmje a világ első filmfesztiválján
LÁTTUK MÉG
• Reményi József Tamás: Szerelmi krónika
• Bikácsy Gergely: Árulás
• Zalán Vince: Marie
• Kovács András Bálint: Senkiföldje
• Tamás Amaryllis: Az álmok fele
• Lajta Gábor: Négybalkezes
• Fáber András: Hegylakó
• Létay Vera: A birodalom védelme

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Védj meg, talizmán!

Oroszország mély sebe

Fábián László

„Puskin az orosz lélek rendkívüli és talán egyetlen megnyilatkozása”. Ezt egy olyan író mondta, akiről – az iménti fölületességgel – ugyanez elmondható, Gogol. És egy harmadik orosz író – Dosztojevszkij – idézi a róla csakúgy helytálló szavakat. Ha nem is szeretnénk ilyen sommás ítéleteket fogalmazni, készséggel elismerjük, hogy Puskin nem egyszerűen irodalmi jelenség (méghozzá nem akármilyen; általa kapcsolódik Oroszország először igazán Európához), de jelkép, az oroszság szimbóluma (és ez csupán látszólagos ellentmondás). Ebben az értelemben D’Anthés golyója nem egyszerűen egy fényes irodalmi pályát akasztott meg, de Oroszországon ütött máig nem gyógyult sebet. Valahogy úgy értem ezt, ahogy Dosztojevszkij fogalmazza meg híres emlékbeszédében: „Ha Puskin tovább él, talán magunk között is kevesebb félreértés és egyenetlenség volna, mint most van. Isten másként akarta. Puskin erejének teljes virágában halt meg, és kétségtelenül egy titkot vitt magával a sírba. És most már nála nélkül fejtjük meg ezt a titkot.”

Tudom, a ha meg a volna nagyon történelmietlenül hangzik. Gondolom, tudta ezt Dosztojevszkij is. Csak hát ez a ha meg volna azóta is elég sokszor fölvetődött – alighanem az aposztrofált titok jegyében. Merthogy – érzésem (na meg napjaink eseményei) szerint – az a titok máig sincs megfejtve. A seb tehát újra meg újra fölnyílik, kivérzik; irodalom, színház, zene, film táplálkozik ebből a nemes vérből.

Védj meg, talizmán! címmel Roman Balajan forgatott most egy különös filmet, afféle parafrázist erre a témára. Azazhogy a parafrázis tárgyát mindössze a párbaj képezi: olyasféle fölvetésben, hogy vajon D’Anthés cselekedete nem volt-e közönséges gyilkosság. (Efelől – számos, nyugodtan elfogultnak minősíthető forrás tanúsítja – jobbára nincs is kétség történészek, irodalmárok között. Holott a párbaj elkerülhetetlen volt, s abban mindkét félnek egyenlő jogai vannak. Más kérdés, hogy az egyik pisztollyal szemben Puskin állt.) A körítés – természetesen – mélyen intellektuális, és alighanem ez a legnagyobb hibája ennek a filmnek. (Azért is nyilatkozom ilyen élesen, hiszen a megközelítések között nagyszerű példákat találhattak volna az alkotók, gondolok itt mindenekelőtt a két Natalja Goncsarovát, Puskin feleségét és a századelő remek festőnőjét esszébe foglaló Cvetajeva-írásra.) Az intellektualizmus, ami egyszerűen kizárja a reális közelítést.

Bolgyinóba, az éppen most hírnévre törő Puskin-emlékhelyre érkező ifjú házaspár (azazhogy a férj már nem is olyan ifjú) szinte megérkezése pillanatában olyan helyzetbe keveredik, hogy lényegében a Puskin-házaspár szerepét kell elvállalnia. Méghozzá nem színpadon, a valóságban. A költőről vitatkozó szakemberek keresik az események logikáját, a férj (újságíró) pedig arra kényszerül, hogy egy váratlanul támadt riválissal szemben megvédje házasságát. Vagyis előáll az alaphelyzet, amely jó másfél századdal korábban a nemzeti tragédiához vezetett. Eddig ez rendjén is volna, hasonló szituáció elég gyakran akad.

A gondunk inkább az, hogy sem a csábító, sem a férj nem elégszik meg a helyzet kihívásával, mindketten – egyféle nevetséges identifikációval (hogy most föllengzősségről szó se essék) – a puskini véghelyzetet hajkurásszák. Lényegében ez a filmi konstrukció oly módon kerül elénk, nézők elé, mintha egy dramaturgiai tanácson volnánk, ahol a közös bölcsesség célja kialakítani valami szilárd vázat, amelyre rákerülhet a műalkotás húsa. Ettől aztán minden didaktikussá, leegyszerűsítéssé válik; hiányzik (a műalkotásnak) az a transzparenciája, ami tulajdonképpen még a Dosztojevszkij által emlegetett titokkal is ekvivalens. A féltékenységi drámák újsághírben legföllebb elborzasztanak (ámbár a borzongás alatt is marad valami szánalmas nevetségesség), Shakespeare-nél viszont egyértelműen a tragédia lélektisztító megrendülését érezzük.

Természetesen jól tudom én, hogy Balajan dehogy is gondolt ezúttal tragédiára, hiszen nem hagyhatja figyelmen kívül (sajnos, ezt így, kerek perec ki is mondják a filmben) a megváltozott körülményeket. Jelesül éppen azt, hogy ma már nemigen szokás lovagias ügyeket párbajban elintézni. Ragaszkodik a kiagyalt konstrukció által „biztosított” morfondírozás lehetőségeihez: a csábító elmondja, hogy Puskin is csábított el házas asszonyt, D’Anthés viselkedésén nemigen van joga fölháborodni. És itt az érvelési sornak valóban félbe kell szakadnia, a további érvek csakis a fegyverekéi.

Ugyanis – hangsúlyoznám – Puskinról van szó.

Ez pedig egészén más szituáció. Puskin bizony csak igen komoly megszorításokkal tekinthető magánembernek; Puskin – kétségkívül – szerep is, amely azon nyomban rászakadt erre a személyre, amint költőként egy tágabb világ gondjait vette nyakába. Ebben az értelemben pedig nem Alekszandr Szergejevics áll a vésztjósló pisztolycső előtt, hanem a szimbólum, amiről szóltam, vagy „az orosz lélek egyetlen megnyilatkozása”, amint idéztem.

Azt hiszem, helyénvaló ezúttal sorsot emlegetnünk, megilleti a személyiséget.

Hogy mennyire, tisztában volt vele a költő is. Van egy röpke kis írása, Képzelt beszélgetés I. Sándor cárral a címe. A furcsa pamfletban a csaknem szívélyes hangú párbeszéd sorsszerűen végződik: „Ekkor Puskin azonban indulatában sok feleslegeset mondana, amiért is megharagszom, és Szibériába száműzöm stb., stb.” Száműzetés vagy párbaj – egyre megy. A filmben nagyjából ehhez hasonló gondolatsort fejteget Bulat Okudzsava, aki Bolgyinóban részt vesz az emlékünnepség szervezésében, műsorában, következésképpen találkozik az újságíróval és feleségével.

A Puskin-kutatásban régi vita tárgya, miben és mennyivel járult hozzá a költő végzetéhez folyvást és tendenciózusan könnyelmű szalondámának beállított felesége. Balajan filmjének hősnője kedves, fiatal asszonyka, játszadozó kedve többnyire férjét is magával ragadja. Semmiben sem üt el az átlagos, hozzá hasonló fiataloktól, könnyelműséggel, kihívó viselkedéssel egyáltalán nem vádolható. Azt azonban ő sem (más sem) képes elhárítani, hogy mély rokonszenvvel vagy kitartó (ám semmiképpen sem sértő) udvarlással közeledjenek hozzá, legföllebb a kellő pillanatban vissza tudja utasítani. És ezzel Balajan – úgy tetszik – a régi perben elmondja hiteles tanúvallomását. (Hitelét Tatjana Drubics természetes játéka szavatolja.)

A harmadik szemszög (mivel jól érzékelhetőleg három nézőpontból közelítünk a perújrafelvételhez) a csábítóé. Benne is inkább a megszállott vágyakozót kell látnunk, semmint a nyegle tisztecskét, akinek mindegy, kit foszt meg életétől, sőt, egyenesen kedvét leli a gyilkolásban. Tőle sem idegen a párbaj gondolata, de őt inkább a férj mániákus identifikációs szándéka viszi bele a nevetséges ügybe. És, persze, a dramaturgiai erőszak, amely nem mond le ilyen egyszerűen a már kimódolt cselekményről.

Természetesen Balajannak van annyi ízlése, hogy a párbajt, ezt az olcsó anakronizmust eliminálja; ettől viszont a történet válik végtelenül zavarossá, helyenként már-már következetlenné is. Például a feleség esetében, akit elég nehezen lehetne a konfliktus okaként föltüntetni. Ám a néző ott ragad ebben a tétovázásban; őt a parafrázis hitelessége segítené leginkább az eredeti história, a Puskin-vég megértéséhez. Ehelyett csaknem vígjátéki kalamajkába keveredett, amely ahhoz, hogy fölszabadultan nevetni lehessen rajta, túlságosan komolyan veszi magát. Mondhatná erre valaki, hogy mindez csupán műfaji kérdés, én pedig nem is vitatkoznék, hiszen a filmmel szemben valóban az a legkínálkozóbb kifogásom, hogy nem találta ki saját műfaját. Holott megérte volna, mostanában fogékonyak vagyunk az ilyesféle gondolatokra.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/01 06-07. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4854