KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/január
• Székely Gabriella: Raszkolnyikov baltája Moszkva '88 őszén
• Fábián László: Oroszország mély sebe Védj meg, talizmán!
• N. N.: „Érdemi választ adni nem tudunk” Részletek egy dokumentumfilmből
• Szabó Miklós: A Habsburg királyfi „Isten akaratából...”
• Koltai Ágnes: A félelem senkiföldjén Bebukottak
• Zsugán István: A kukkoló kamera K; Film a prostituáltakról
• Bikácsy Gergely: A múlt század regénye? Beszélgetés Lányi Andrással
• Hirsch Tibor: Az Apokalipszis hullámlovasai Hollywood háborús dramaturgiája
• N. N.: Válogatás Vietnammal kapcsolatos amerikai filmekből
• Ardai Zoltán: Mária az antikrisztussal Rosemary gyermeke
FESZTIVÁL
• Reményi József Tamás: Sír at út előttük Mannheim

• Szilágyi Ákos: Sztálini idők mozija 5.
• Fáber András: Einzenstein és nemlétező filmje a világ első filmfesztiválján
LÁTTUK MÉG
• Reményi József Tamás: Szerelmi krónika
• Bikácsy Gergely: Árulás
• Zalán Vince: Marie
• Kovács András Bálint: Senkiföldje
• Tamás Amaryllis: Az álmok fele
• Lajta Gábor: Négybalkezes
• Fáber András: Hegylakó
• Létay Vera: A birodalom védelme

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Részletek egy dokumentumfilmből

„Érdemi választ adni nem tudunk”

N. N.

 

Menedékjog címmel forgatta új filmjét Ember Judit a Balázs Béla Stúdióban. Operatőre: Mertz Lóránt.

Az ötrészes, tizenegy órás dokumentumanyag az 1956. november 4-én a Jugoszláv Nagykövetségen menedékjogot kapott, majd egy hónapos ott-tartózkodás után Romániába szállított Nagy Imre és politikus társainak életeseményeit dolgozza fel. A filmben megszólaló tanúk: Tánczos Gáborné, Szilágyi Józsefné, Donáth Ferencné, Vas Zoltánné, Lukács György (hangfelvételről), Haraszti Sándorné, dr. Haraszti Mária, dr. Újhelyi Szilárd, Vásárhelyi Miklósné, Vásárhelyi Miklós emlékeznek a követségen és a Romániában eltöltött két év történelmére. Az alábbiakban dr. Haraszti Mária (abban az időben Losonczy Géza felesége) és dr. Újhelyi Szilárd elbeszéléséből közlünk részleteket.

 

 

Dr. Újhelyi Szilárd: Kettőnket valóban egyszerre és egy időben hívtak a jugoszláv követségre, ami azért különös, mert tulajdonképpen mi még nem tartoztunk össze. Azt hiszem, hogy a nézők számára világossá kellene tenni: mi ötven éve ismerjük egymást a feleségemmel, de az életünk közös mederben csak huszonhárom éve folyik. Ezen a napon azonban történetesen egy lakásban voltunk, Haraszti Sándorék lakásában, és a jugoszláv követségre szóló hívás itt ért el engem. A hajnali órákban csörgött a telefon, azt hiszem, Haraszti Sándorné, Irénke vette föl; Sanyit keresték, egy Sigmund nevű, éppen akkor távozni készülő követségi tanácsos, kissé tört magyarsággal közölte, hogy a nagykövet, illetőleg Tito elnök megbízásából beszél. Arra kéri Haraszti Sándort, hogy családjával együtt fáradjon be a jugoszláv követségre. Sanyi akkor megmondta, hogy én is jelen vagyok, mire azt válaszolta, hogy az nagyon jó, mert engem már kerestek, a meghívás az én számomra is szól. Különösebb magyarázatot nem fűzött hozzá, helyesebben valami olyasmit említett, hogy a komplikációk megelőzése érdekében javasolják, hogy menjünk be a jugoszláv követségre.

Ember Judit: Megbeszélték, hogy bemenjenek-e vagy sem?

Ú. Sz.: Nem sokat beszéltünk róla. Ennek volt bizonyos előzménye. A jugoszláv követségen Losonczy Géza és Szántó Zoltán az ezt megelőző napokban tárgyalt. De a tárgyalásnak nem az volt a célja, hogy a jugoszláv követség valamilyen menedékjogot adjon Nagy Imre és csoportja számára, hanem egyszerűen az, hogy a férfiak bent voltak a Parlamentben, a családtagok pedig, nők, gyermekek otthon voltak a lakáson, és az akkori körülmények között ez egyáltalán nem volt biztonságos. Aziránt tájékozódtak csupán, hogy ha a helyzet netalán súlyosbodik, akkor van-e mód arra, hogy a jugoszláv követség valamilyen védelmet biztosítson a nők és a gyermekek számára. A közlés, amit Sanyi kapott a jugoszláv követségről, elég egyértelműen utalt arra, hogy itt valami történt. Miután közölték, hogy Nagy Imrét is és Nagy Imre munkatársait is ugyanabban az időben megkeresték, és ők bementek a követségre, ezek után nem sokat haboztunk.

E. J.: Jól értem, hogy az előbb említett védelmet más ellen kérték?

Ú. Sz.: Teljesen jól érti. Közismert, hogy voltak különböző fegyveres csoportok, melyek razziáztak. Főleg Budán, különböző lakásokban. Ezek nemigen tettek különbséget a Rákosi-féle sztálinisták, illetőleg a Nagy Imréhez tartozó kommunisták között. Annál kevésbé, mert abban az időben eléggé dühös uszítás folyt Nagy Imre ellen a Szabad Európa Rádióban. A továbbiak jobb megértése végett hadd mondjak néhány szót az előzményekről. Annak idején én a Márciusi Front útján és révén kerültem a munkásmozgalomba. A „személyi kultusz” korszakában letartóztatásba kerültünk. A börtönből kikerülve próbáltuk analizálni, hogy mi vezetett ahhoz a súlyos helyzethez, amibe az egész ország jutott. ‘54-ben, mikor szabadultam a börtönből, úgy láttam, hogy az egész népet sújtotta az igazságtalanság, nemcsak bennünket. Ebben az ügyben valamit tenni kellett. Csak két erőt láttam ebben az országban: azokat, akik nem akarják föltárni a valóságot és azokat, akik pedig föl akarják tárni, és úgy gondolják, hogy az egyetlen kivezető út, ha őszintén beszélünk a néppel és elmondjuk, mi történt.

Tehát én csak két erőt láttam, azt, amely Rákosi Mátyás köré tömörült, azzal a véleménnyel, hogy ne vájkáljunk a hibákban, és legjobb, ha fátylat borítunk mindarra, ami az országban történt; és Nagy Imrét, akinek az volt a véleménye, hogy itt pedig szembe kell nézni a valósággal, őszintén kell beszélni a néppel. Harmadik erőt ebben az időszakban én sehol nem láttam, és világos, ha döntenem kellett és részt vettem a cselekvésben, akkor számomra teljesen logikus volt, hogy a Nagy Imre által ajánlott utat és megoldást választom. Ezért szükségszerű, hogy én azzal a csoporttal együtt odakerültem a jugoszláv követségre.

E. J.: Marika?

Dr. Haraszti Mária: Bekerülésünket elmondta Szilárd; talán az előzményekről, tehát a november 4-e előtti eseményekről. Október 24-én kora reggel a rádió bemondta, hogy Donáth Ferencet és férjemet, Losonczy Gézát a Központi Vezetőség kooptálta tagjai sorába, és Donáthot a Központi Vezetőség egyik titkárának, Losonczyt a Politikai Bizottság póttagjának választotta. Ez a hír mindkettőjüket a lakásukon érte, minden előzetes információ nélkül. Ekkor telefonon beszéltek egymással, Donáth átjött hozzánk, levelet írtak a Központi Vezetőségnek. A levélnek az volt a lényege, hogy a legfontosabbnak ők a politikai megoldást tekintik, a felkelőkkel való tárgyalást, mielőbbi fegyverszünetet, a korábbi antidemokratikus politika, a hibás gazdaságpolitika megváltoztatását és minden korábbi politikai bűn mielőbbi helyrehozatalát. Hivatkozva arra, hogy a Központi Vezetőségben Gerő Ernő maradt az első titkár, lemondanak tisztségükről, mert ilyen körülmények között nem vállalhatják, hogy együtt dolgozzanak ezzel a Központi Vezetőséggel. Ezt a levelet október 25-én személyesen vitték el a párt székházába, ahol Donáth Kádárral, Losonczy Nagy Imrével tárgyalt röviden, és ahol Kádár arra kérte őket, hogy egyelőre a lemondásukat ne adják be. Október 26-án, amikor Gerőt leváltották az első titkári tisztségből, visszatértek a Központi Vezetőségbe, és részt vettek azon az ülésen, ahol Donáth a javaslataikat most már szóban is elmondta, hangsúlyozva, hogy a pártnak el kell ismernie azt, hogy a mozgalom, amely kint az utcán, az országban van, népmozgalom és nem ellenforradalom, hanem forradalom. Javaslataikat elvetette a nagy többség, egyedül Horváth Márton szólalt fel mellettük. Ezután ők elhagyták a pártközpontot. Október 28-án, tehát két nap múlva, az események hatására a Központi Vezetőség voltaképpen elfogadja Donáth és Losonczy javaslatait, és ettől kezdődően újból részt vesznek a vezetésben. Losonczy Géza sajtó- és propagandaügyekkel foglalkozik, október 30-án államminiszterré nevezik ki Kádár Jánossal és másokkal együtt. Azt hiszem, nincs arra szükség, hogy ezekről beszéljek, mert ezek olyan tények, amelyeknek mindenki utána tud nézni.

Ú. Sz.: Újból vissza kell mennem egy kicsit a Nagy Imre-csoport 53–56 közötti programjához. Azt mondom, ami az én véleményem. Nem akarom most itt adatokkal alátámasztani, mert ez valóban a szaktörténészek dolga. Mindannyiunkat és nemcsak minket, az egész magyar értelmiséget fölháborította az a tény, hogy éreztük: az országban feszült hangulat van, de ennek a feszült hangulatnak az okát a Rákosi- és később, amikor már Rákosit leváltották, a Gerő–Hegedűs-féle vezetés állandóan igyekezett a magyar értelmiségre hárítani, mondván, hogy azért van feszült hangulat, mert az elkövetett bűnökről, hibákról beszélünk. Nemcsak az egyszerűen szoros értelemben vett törvénytelenségekről volt szó, hanem a gazdasági élet voluntarisztikus, idézőjelben mondott „fejlesztéséről”, az egész kulturális életben mutatkozó arakcsejevi módszerekről, adminisztratív intézkedésekről és a kollektivizálásnak az ötvenes években használt módszereiről. Ezek az egész népet érintették, de Rákosiék olyan infantilis magyarázatot igyekeztek adni erre, hogy nem az a baj, hogy mindez történt az országban, hanem az, hogy erről beszélünk. Van valamilyen adoma az együgyű gyermekről, aki azt hiszi, hogy azért van szél, mert a fák izegnek-mozognak és hajbókolnak erre-arra, és nem fordítva. Szóval azt, hogy az értelmiséget tették az egészért felelőssé, azokat az értelmiségieket, akik ezzel szembe akartak nézni, ezt mi felháborítónak tartottuk. A Nagy Imre-csoport nem volt soha szervezett csoport. Nem volt olyan csoport, amelyik rendszeresen összeült, napirendek alapján tárgyalt, határozatokat hozott, és ez kötelező lett volna a csoport tagjai részére. A csoport egyszerűen spontán módon úgy alakult ki, hogy voltak olyan emberek, akik el mertek menni a beteg Nagy Imréhez azután is, amikor leváltották a miniszterelnökségről, sőt, azután is, hogy kizárták a pártból, és ez a csoport a politikai széljárásnak megfelelően hol nagyon szűk volt, hol tágult.

Jellemző, hogy ’56. június 6-án, Nagy Imre születésnapján ez nagyon nagy és nagyon tág csoport volt. A szűkebb baráti körén kívül akkor olyan emberek is megjelentek, akik azelőtt nem tartottak szoros kapcsolatot Nagy Imrével. Tehát nagyon széles értelmiségi kör volt, amit nem lehet Nagy Imre-csoportnak tekinteni, ez, ennek a terjedelme, ennek a köre valóban változott ebben az időszakban. Azt a konstrukciót, hogy Nagy Imre és csoportja az első naptól kezdve eleve elhatározott szándékkal valamiféle szervezkedést folytatott a rendszer erőszakos megdöntésére és a fegyveres felkelésre, ezt az én személyes tapasztalatom alapján nevetségesnek kell tartanom. Nincs nyoma sem az emlékeimben annak, hogy valaha is ez a gondolatsor fölmerült volna. Ennek a koncepciónak a jegyében teremtettek utólagosan kapcsolatot két esemény között: a tüntetésre készülő egyetemi fiatalok mozgalma és a Losonczy Géza lakásán 23-án délelőtt tartott megbeszélés között, azt állítva az utóbbiról, hogy azon már egy felkelésbe torkolló ellenforradalmi szervezkedés vezérkara vett részt. A valóság az volt, hogy Nagy Imre békésen pihent a Balatonnál, és 23-án reggel érkezett föl. Na most, köztudomású volt már akkor, hogy Nagy Imrével a Központi Vezetőség illetékesei tárgyaltak arról, hogy visszaveszik a pártba és hogy a visszatérését a közéletbe előkészítik. Nagy Imre egyszerűen átsétált a lakásáról Jánosi Ferenccel, vejével együtt, Losonczy Gézához és arról beszélt: számít rá, hogy a Belgrádból visszaérkező pártvezetők be fogják hívni. Ezzel kapcsolatban szeretné néhány barátja tanácsát kérni. Losonczy Géza azokat, akiket el tudott érni a barátai közül, meghívta a lakására, így engem is. Többek között ott volt Vásárhelyi Miklós, Gimes Miklós, Haraszti Sándor – én most nem vállalkozom a pontos felsorolásra –, és erről beszélgettünk. Adtunk tanácsokat Nagy Imrének? Kétségkívül adtunk. Arra hívtuk fel a figyelmét, hogy ne kövesse el még egyszer azt a hibát, amit ’53. júniusa után elkövetett. Ne menjen bele olyan helyzetbe, hogy képvisel egy reformprogramot, képviseli a júniusi kormányprogramot, és ezt olyan emberekkel akarja megvalósítani, akik ellenzői ennek a programnak. Közismert, és ezt Nagy Imre is belátta utólag, hogy hiba volt például elfogadni Farkas Mihálynak a visszatérését az akkori Politikai Bizottságba, és ráadásul olyan kényes posztra, mint amilyen a kulturális élet irányítása. Ő volt az ideológiai és kulturális titkára a pártnak… Az 1953 és ‘56 közötti időszakot leegyszerűsítve úgy szokták jellemezni, hogy kötélhúzás folyt Rákosi és Nagy Imre között. Valamiféle hatalmi vetélkedés, ami ilyen értelemben megint nem igaz. Mert tegyük fel, hogy Nagy Imrének is voltak ambíciói a politikai hatalmat illetően, és Rákosinak is. De ez az egyenlőségjel-tétel Rákosi és Nagy Imre ambíciói közé végtelen nagy igazságtalanság. Nagy Imre a hatalmat eszköznek tekintette arra, hogy az országot megpróbálja kivezetni abból a csődből, amibe az ötvenes évek politikája juttatta. Rákosi pedig a hatalmat célnak, öncélnak tekintette. Na most, e tanácskozás nyomán született aztán az a vád, hogy ott mi különböző hatalmi pozíciókat osztogattunk egymás között, amiről szó nem volt. Az igaz, hogy Nagy Imre töprengett azon, kikre számíthat egy reformprogramnak a keresztülvitelében, és sok név fölmerült, de ez a névsor nem velünk kezdődött, ez Kádár Jánossal kezdődött, Münnich Ferenccel, Szántó Zoltánnal, Köböl Józseffel, Mód Aladárral folytatódott, és sorolhatnék még számtalan nevet. Nagy Imre természetesen a mi támogatásunkra is számíthatott. Ez volt az óriási összeesküvés, ami úgy került bele bizonyos történelmi dolgozatokba, hogy az ellenforradalom vezérkara együtt ült és a rendszer erőszakos megdöntéséről gondolkodott. Hogy kerül a tüntetés kérdése oda? Eléggé hiteles tanú vagyok, mert én ültem a telefonkészülék közelében. Egyszer csak csengett a telefon, és a telefonvonal másik végén Tánczos Gyuri, hivatalos nevén Tánczos Gábor volt, aki Losonczy Gézával akart beszélni, arról, hogy nagy ifjúsági tömegek vannak együtt, akik ki akarnak vonulni, közben pedig a belügyminiszter a tüntetést betiltotta. Abban a kérdésben akart konzultálni Losonczy Gézával, hogy mit tegyen ő, mit tehetnek a Petőfi Kör tagjai ebben az ügyben; egy betiltott tüntetésnél megkíséreljék-e visszatartani a fiatalokat a kivonulástól. Én vettem fel tehát a telefont, és mondom, hogy én a saját véleményemet közlöm, és nekem az volt a véleményem, hogy ne vonuljanak ki a tüntetés betiltása esetén. Ne vonuljanak ki, mert én provokációtól tartottam, de hát persze mondtam, hogy én majd közvetítem a többieknek a kérdést. Valahol olvastam, hogy azt mondták: én azért elleneztem ezt a kivonulást, mert úgy gondoltam, hogy a tüntetésre való felhívásnak csak néhány tucat fiatal fog eleget tenni. Ez badarság, hiszen pontosan az volt ennek a telefonhívásnak a lényege, hogy nagyon nagy tömegek vannak, és épp az a gondunk, hogy ezeket a tömegeket lehet-e megfelelően mederben tartani, pláne ilyen helyzetben, hogy a tüntetés be van tiltva. Na most, azzal, hogy ne vonuljanak ki, meg kell mondanom, hogy ebben a társaságban teljes kisebbségben maradtam; Nagy Imre volt az egyetlen, aki osztotta nézetemet, és aki szintén arra gyanakodott, hogy itt provokációról lehet szó. Megmondom, miért. Énnekem az volt az érzésem, hogy ebben az időszakban, amikor már nemcsak az egyetemen, nemcsak a Petőfi Körben, nemcsak az Újságíró Szövetségben, nemcsak az Írószövetségben, hanem a taggyűléseken, a munkások között lázas viták folytak és sürgették a reformlépéseket, amivel elkerülhető a katasztrófa, ez nagyon kényelmetlen volt Gerő Ernő számára, Hegedűs számára. És ne felejtsük el, hogy Poznan után vagyunk, a lengyel események fejleményei után, és bár semmiféle tárgyi bizonyítékom erre nem volt, de az volt az érzésem, hogy egy kisebbféle Poznan, egy kisebbféle rendbontás az utcán nagyon jól jönne a Gerő–Hegedűs vezetésnek, abból a szempontból, hogy erre hivatkozva, ennek ürügyén véget lehetne vetni ennek a vitaszellemnek, amely vesszőfutás lehetett az ő számukra. Ezen az alapon el lehetne torlaszolni a vitákat, és ezt a kényelmetlen helyzetet meg lehetne szüntetni. Én erre a provokációra gondoltam, és ezt a nézetemet osztotta Nagy Imre; ismétlem, hogy a többi barátom nem. Az egész vita tárgytalanná vált, mert közben ismertette a rádió, hogy a belügyminiszter a tilalmat visszavonta és a tüntetést engedélyezte. Ezek után nem volt olyan erő és olyan hatalom, ami visszatarthatta volna a fiatalokat. Bennem viszont elmélyült ez az aggodalom, hogy itt provokációról van szó. Én így jöttem el Losonczy Géza lakásáról, ezzel a szorongással a tudatomban. Amikor néhány óra múlva már fegyverek szóltak, akkor bennem az a keserű érzés volt, hogy a provokáció sikerült… hogy mindaz, amit itt ‘53 és ‘56 között és hát ‘54 végétől kezdődően személyes részvételemmel is, a reform érdekében, a katasztrófa elkerülése érdekében tettünk, kudarcba fullad. A provokáció sikerült, a reform útját eltorlaszolták. És úgy éreztem, hogy az, ami az utcán történik, az túlcsapott mirajtunk, ehhez, magamról beszélek, nekem már semmi közöm nincs. Itt már nem a mi ügyünk van az utcán, nem sikerült megakadályoznunk egy katasztrófát.

Aztán több barátom, nemcsak a Nagy Imre-csoporthoz tartozó barátaim, hanem például Aczél György részéről ért az a kívánság, hogy ebben a helyzetben nem lehet a Kádár–Nagy Imre vezetést a Parlamentben magára hagyni, hanem, aki tud segíteni, annak segítenie kell. S így kerültem 30-án be a Parlamentbe, és kaptam megbízást, hogy az idegileg teljesen kimerült Berke Valériától vegyem át a Rádió vezetését. Még emlékszem nagyon jól rá, azzal vettem át, hogy azért jöttem ide, hogy ő majd visszajöhessen. Tervet dolgoztam ki – a Szántó Zoltántól kapott megbízás alapján –, amelynek az volt a lényege, hogy helyre kell állítani a Magyar Rádiónak a szavahihetőségét a magyar közvélemény előtt. Tehát be kell jelenteni a radikális szakítást az addigi módszerekkel, a félretájékoztatással. Föl kell venni óráról órára, nemcsak napról napra a harcot a Szabad Európa uszításaival, amely akkor Nagy Imre ellen, Mindszenty mellett kezdte meg az adássorozatát. Miután tudták, hogy nekem elég jó kapcsolatom van, mint ahogy volt is, az írókkal, felkértek, szervezzek én az írók köréből egy ilyen, ha úgy tetszik, szellemi rohamcsapatot, amelyik erre alkalmas. Meg kell mondanom, hogy ami a munka első részét illeti, arra sikerült nekem találnom írói segítséget, tehát hogy „hazudtunk éjjel és nappal, hazudtunk minden hullámhosszon”, hogy a Szabad Kossuth-adó másképp fog informálni, a tényeknek megfelelően. A másodikra azonban nem. S mivel itt teljesen csődöt mondtam, visszaadtam a megbízásomat. Miután én a Népművelési Minisztériumban voltam előzetesen, Lukács megkért, hogy maradjak a helyemen, mint az ő helyettese, mert akkor ő vette át ezt a tárcát. Ebben a minőségemben maradtam a Parlamentben. Azt hiszem, egyetlen feladatom adódott, az pedig az, hogy amikor a koalíciós pártok megalakulása után a filmgyárat szét akarták szedni, Révész Miklós, Makk Károly, más filmesek jöttek föl, hogy akadályozzuk meg, akkor meg is akadályoztuk. Azt hiszem, még Máriássy Félix kért lehetőséget arra, hogy csinálhasson híradót az eseményekről, és erre kellett neki egy engedély.

Valamit még el kell itt mondanom, hogy megértsük azt, hogy a jugoszláv követségre való bemenetelemkor én milyen állásponton voltam. Október 30-án kerültem a Parlamentbe, és október 30-án volt a budapesti pártháznak az ostroma. Amikor híre jött annak, hogy ott lincselés történt, és hogy Mező Imre megsebesült (mellesleg Mező Imre neve ugyanúgy szerepelt az október 23-i megbeszélésen, nagyon jó véleménye volt róla Nagy Imrének, és nagyon számított az ő támogatására), akkor én őszintén szólva kiborultam magamból. Fölrohantam Nagy Imre előszobájába, ahol Szilágyi József ült, és tényleg magamból kikelve, hát ha úgy tetszik, ordítottam, hogy ez tűrhetetlen helyzet, a miniszterelnök kommunista, s kommunistákat ölnek, olyan kommunistákat, akiknek semmi közük a Rákosi-féle sztálinista politikához. Ez ellenforradalom! Na most, ebből legenda lett. Nagyon sokszor olvasták a fejemre azt, hogy én az elsők között voltam, aki azt mondtam, hogy ez ellenforradalom, de akkor miért maradtam én a barátaimmal, miért maradtam a Nagy Imre-csoporttal?… Hát ebben semmiféle ellentmondás nem volt, én valóban ellenforradalomról beszéltem, arról, ami egyformán fenyegette a Kádár–Nagy Imre vezetést, és nem arról az ellenforradalomról, amit később konstruáltak, amit Nagy Imre szervezett állítólag Kádár János, a párt és a szocializmus ellen. Erről nekem akkor sem, azóta sem, soha nem volt tudomásom, hogy bármilyen ilyen szervezkedés történt volna.

H. M.: Talán azzal folytatnám, ami kronológiailag nem folytatás, hanem én is visszamennék egy kicsit az időben, Losonczy Géza életútjának, pontosabban, utolsó évei tevékenységének a jobb megértése céljából. 1950. november végén édesapámmal kezdődik annak a csoportnak a letartóztatása, amelynek tagjait már a harmincas évektől szoros baráti szálak fűzték egymáshoz. Ezt követi ‘51. február közepén Donáth Ferenc, majd március 5-én Újhelyi Szilárd, március 17-én Losonczy Géza és 27-én Tariska István letartóztatása. Kállai és Kádár letartóztatásának az időpontját egész pontosan nem tudom, április vége környékén lehetett. Közben volt Zöld Sándor és családjának szörnyű tragédiája, aminek a tulajdonképpeni lefolyását ma sem tudjuk igazán. Ez a periódus, maga a börtön, Losonczy Gézára rendkívül súlyos hatással volt, lelkileg és testileg egyaránt; talán azt kell mondjam, hogy a lelki és idegrendszeri megpróbáltatás volt a nagyobb. A börtönkörülmények, főként a vizsgálati módszerek pszichés zavart okoztak nála. Na most, a lelki megpróbáltatásnak egyik következménye, pontosabban egyik megnyilvánulási formája volt az a nagy lelkiismereti válság, amin ő keresztülment, és ami elkezdődött már a börtönévek alatt. 1953-ban tüdővérzés érte, súlyos tbc-s folyamata alakult ki. 1954 júliusában szabadult, úgy, hogy a börtönből az Országos Ideg-Elmegyógyintézetbe szállították. Az történt ugyanis, hogy a Gyűjtőfogházban, de sajnos az első napokban az említett intézetben is, férjem pszichés zavaraival kapcsolatban téves diagnózist állítottak fel. Én konzílium összehívását kértem, Juhász professzor bevonásával. A konzílium reaktív pszichózis kórképét állapította meg nála, tehát nem elmebetegséget. Ennek eredményeként a zárt osztályról azonnal hazaengedték. Súlyos tuberkulotikus folyamatának kezelése céljából rövid otthoni tartózkodás után a mátraházai tüdőszanatóriumba kellett befeküdnie. Hosszú mátraházai tartózkodása során sokat töpreng a politikai életben történteken és morális problémákon. Lelkiismereti válsága, amely a börtönben kezdődött, most teljesen ép tudati állapotban más problémákat vet fel számára, amelyeket megpróbál megoldani. Ezeknek a töprengéseknek a következményeképpen jut arra a meggyőződésre, hogy amint egészséges lesz, be kell vetnie magát abba a küzdelembe, ami a párt megújulásáért folyik.

54 őszén meglátogatja őt Nagy Imre, akkor találkozik vele először a kiszabadulása után, majd a kapcsolat állandósul és rendszeressé válik.

1955. október-novemberben, nem emlékszem pontosan a dátumra, az írók, újságírók és művészek a Központi Vezetőséghez egy levelet intéztek, amelyben a kulturális területen tapasztalt adminisztratív intézkedések elleni tiltakozásukat fejezték ki. Ennek a Memorandumnak az egyik szervezője Losonczy Géza volt. A Központi Vezetőség azzal válaszolt, hogy határozatban frakciósnak és pártszerűtlennek minősíti a párttag-aláírókat, akiket igen nagy nyomásnak tesznek ki, hogy vonják vissza az aláírásukat. Sokan vissza is vonják, néhányan azonban nem. Ezek ellen pártfegyelmi indul, és végül, úgy tudom, hogy Vásárhelyit és Harasztit zárják ki, de lehet, hogy az én névsorom nem teljes, ezt nem tudom biztosan. Losonczy pártfegyelmit kap. Most, ha megpróbálok a kronológiában tovább menni, az ő aktivitásának, tehát politikai tevékenységének a következő, mondjuk, kiemelkedőbb eseménye, az 1956.

(Ezt követően Haraszti Mária ismerteti Losonczy Gézának a Petőfi Kör sajtóvitáján elhangzott felszólalását. Majd Újhelyi Szilárd emlékezik a Parlamentben 1956 októberében történtekről; – a szerk.)

Ú. Sz.: Emlékszem, hogy ezekben a nehéz időkben együtt sétáltunk a Parlament folyosóin, akkor már ki volt tűzve az, hogy fél éven belül szabad választásokra kerül sor. És emlékszem, Géza azt mondta: nézd, lehetséges, hogy egy fél év után mi a lábunkat se tudjuk ide betenni a Parlamentbe, és mégis, távlatban ezt kell vállalni, nem vonhatjuk ki magunkat a nép ítélete alól. Meg kell mondjam: azt, hogy Kádár János mit gondolt, nem tudom, én csak az ő nyilvános nyilatkozatait ismerem, amelyek nagyon egybevágtak azzal, amit Losonczy mondott, hogy kis párt leszünk, de becsületesen és tisztán kezdjük… Azt, hogy magában mit gondolt, azt természetesen nem tudom. De hogy is jöttem volna hozzá, hogy erről velem beszélt volna… Megmondom: engem nagyon fájdalmasan érintett, amikor a jugoszláv követségen kiderült, hogy a szovjet csapatok… én őszintén szólva azt hittem, hogy Gerővel térnek vissza. Nagy Imre–Kádár, október 23-tól kezdve ennek a vezetésnek az egysége, egy páros volt az én szememben, és én is azt szerettem volna, ha ők megegyeznek. Azt is hadd mondjam meg, hogy nagyon rossz pszichológusok voltak azok, akik föltételezték, hogy Nagy Imrével mint fogollyal lehet tárgyalni. Tárgyalni csak szabad emberek tudnak egymás között.

(Ezután Újhelyi Szilárd beszél a jugoszláv közvetítéssel folyó tárgyalásokról, amelyeket követően a csoport elhagyja a követséget;– a szerk.)

H. M.: Autóbuszba szálltunk. Mielőtt elindultunk volna, én nagyon pesszimista voltam. Nem tudom megmondani, miért, csak ösztönös lehetett. Megkérdeztem Imre bácsitól, biztos-e abban, hogy mi hazaérünk? Azt mondta: természetesen, Marikám, biztos. És akkor megérkezett az autóbusz. A jugoszláv nagykövetségnek volt egy házvezetőnője, egy nagyon-nagyon kedves nő, aki bejött és kétségbeesve mondta…

Ú. Sz.: Beszélt németül…

H. M.: Beszélt németül. Figyelmeztetett bennünket, nehogy kimenjünk, és nehogy beszálljunk az autóbuszba, mert abban orosz sofőr ül. Ez egy kis zavart okozott. Szoldatics, a nagykövet azt mondta, hogy ha Nagy elvtárs bizalmatlan, akkor természetesen maradjanak itt. De akkor már Imre bácsi úgy döntött, hogy megyünk. Beszálltunk az autóbuszba, ahol valóban orosz sofőr volt, de egy magyar rendőr is. Szoldatics mindenesetre annyit megtett, hogy biztosíték céljából, úgy emlékszem, ketten a követség beosztottai közül…

Ú. Sz.: Georgievics, az első tanácsos és Dikics, a katonai attasé…

H. M.: …fölszálltak az autóbuszra, velünk együtt. Az autóbusz elindult, és túljutottunk a Benczúr utcai kereszteződésnél, ahol is Donáth Feri édesanyjának a lakása volt. Teréz néni elkezdett erre egyre hangosabban szólni, hát mi van itt, hát én itt lakom, hát miért nem fordult be az autóbusz. És akkor megszólalt a magyar rendőr: nyugalom, nyugalom, az elvtársakkal Münnich elvtárs akar beszélni. Eljutottunk az Ajtósi-Dürer sorba…

Ú. Sz.: És akkor mondta Teréz néni…

H. M.: …akkor hangzott el Teréz néni örökbecsű mondása, igen, hogy: „így bánni felnőtt emberekkel?!” Azóta is mindig idézzük. Kiértünk Mátyásföldre, ahol megpillantottam az első gitáros katonát, és lemondtam az életünkről. Ez volt nyilván az elhárításnak valami központja, a Rákóczi laktanya, és ott elhelyeztek bennünket két vagy három ágyas, tábori ágyas szobákban. Egymás szobáiba nem mehettünk. Aztán hoztak valami ételt, majd valóban Münnich elvtárs akart velünk szót váltani… Senki nem volt hajlandó vele tulajdonképpen érdemben tárgyalni, mindenki visszautasította, de ezt csak utólag tudtam meg. Losonczy Gézának a beszélgetése majdnem hogy egyoldalú beszélgetés volt. Ő közölte, hogy nem hajlandó tárgyalni ilyen viszonyok között, hogy ő fogoly, és otthagyta.

Ú. Sz.: Velem azt közölte, nincs okom, hogy ne térjek haza. Én mondtam, hogy… énnekem is az a szándékom, hogy hazatérjek, de olvastam a jugoszláv követségen az egyezményt, és abban nem az volt, hogy idekerülünk, hanem, hogy a lakásunkra… Addig pedig a barátaim sorsában kívánok osztozni. Mire ő azt válaszolta: mindez a saját érdekünkben történik. A közbiztonság nem áll valami erős lábon még Budapesten, és ellenforradalmi csoportok tevékenykednek, és ha azok magukat elteszik láb alól, azt a magyar kormányra hárítanák. És a magyar kormánynak ebből komplikációi lennének, ezt meg kell érteni… És az autóbusz ismét elindult velünk, bizonytalan irányba, helyesebben: mi nem tudtuk, hogy milyen irányba. Sokan feltételezték, hogy Szolnokra visznek bennünket, de hát ahhoz az út túl rövid volt. Az autóbusz megállt egy elhagyott mezőn. Szántó Zoltán megjegyezte, hogy itt nyírnak ki bennünket. Névsort kezdtek olvasni, és ahogy olvasták a névsort, úgy kellett elhagyni az autóbuszt, és akkor, mikor kiléptünk, láttuk, hogy három repülőgép áll ott, és a három repülőgépre elosztva szállították fel az embereket.

H. M.: És akkor elkezdődött a találgatás. Két óra az út, ezt megtudtuk, hát merre mehetünk? Mehetünk Belgrádba, mehetünk Lvovba és mehetünk Bukarestbe. Hát ezt a hármat találgattuk két órán át. Majd leszállt a gép, és mi kiszálltunk. Férjemet, engem és kislányunkat betessékeltek egy nagy, fekete kocsiba. És akkor az én gyerekem, miután elindult a kocsi, egy negyed óra múlva lehányta a román anyaföldet. Nyilván az izgalmaktól, mert repülni kiválóan tud azóta is. Végül megérkeztünk egy dácsába. Másnap arra ébredtünk, hogy tulajdonképpen izoláltak bennünket.

Ú. Sz.: Nekünk, többieknek decemberben még azt ígérték, hogy karácsonykor lehetővé teszik a találkozást az elszakított családtagok között, együtt tölthetjük az ünnepeket. Ebből nem lett semmi, akkor azt mondták, majd szilveszterkor, szilveszterkor se lett semmi. Megterítették számunkra az asztalt, és akkor úgy döntöttünk, hogy nem fogadjuk el az ünnepi vacsorát, és felvonultunk a szobákba. Ott maradt a terített asztal, innentől kezdve minden megváltozott, az ellátás is, a modor is velünk szemben. Január vége felé először Lukács Györgyöt, majd engem vittek be Bukarestbe azzal, hogy magyar elvtársak kívánnak velünk beszélni. Előtte Lukács Györggyel sokat beszélgettünk arról, hogy milyen magatartást tanúsítsunk. Lukács György kezdettől fogva azon az állásponton volt, hogy ha mód van feltételek nélkül hazatérni, ő hazatér. Én megmondtam, hogy én úgy gondolom: egyszerre kell hazatérnünk a többiekkel együtt. Szerinte ez igen rosszul moralizáló logika, mert hiszen voltam én is börtönben Horthyék alatt, és ugye különösnek találtam volna, ha én azt mondom, hogy én pedig nem megyek haza a börtönből, ha letelt a büntetésem, addig, amíg az elsőrendű vádlottat nem engedik el. Az a logikus, hogy az ember hazamegy, és tesz valamit azoknak az érdekében, akik még börtönben vannak. Ezt én az ő részéről el is fogadtam. Elképzelhető, hogy realitás volt abban, hogy ha ő hazatér, akkor európai hírű nevével, szabadon, többet tud tenni mindenkinek az érdekében. Magamra nézve azonban nem tarthattam alkalmazhatónak, az én hazatérésem a deszolidarizálás kifejezése lett volna csupán. Mikor engem bevittek, kiderült, hogy Kállai Gyula érkezett meg a magyar Központi Bizottság részéről. Baráti kedvességgel üdvözölt, kifejtve azt, hogy semmi okom itt maradni, az én tevékenységemet meg nézeteimet, álláspontomat ismerik, az a kötelességem, hogy hazatérjek, segítsek a konszolidációban. De becsületére legyen mondva, hozzátette, hogy bizonyos dolgokat tudomásul kell vennem. Tehát azt, hogy vannak, akik ellen eljárás indul… mire én megkérdeztem: Csak nem akartok még egy koncepciós pert?! Ekkor Kállai felemelte a hangját, hivatalosra fogta, és közölte, hogy visszautasítja a föltételezést. Itt tényleg bűnök történtek, és azoknak a felelősségre vonása, akik ezt elkövették, meg fog történni. Azt is hozzátette, most ő a kulturális miniszter, de közelesen más, fontosabb beosztásba kerül, és ezért neki velem kapcsolatban tervei vannak. De tudnom kell azt – mondta –, hogy a fehérterrorra most vörösterrorral válaszolunk, és azt is tudnod kell, hogy otthon lévő barátaidat éppen most készülünk letartóztatni, vagy már lehet, hogy le is tartóztatták őket. Fölsorolta Déry Tibort, Háy Gyulát, azt hiszem, még Benjámin Lászlót is említette. Mondtam, hogy ennek a tudatában én nem kívánok hazajönni. Ne hamarkodjam el a dolgot – felelte –, gondolkodási időt ad nekem. Akkor valóban engem is elhelyeztek egy külön kis dácsában, hogy gondolkodjam. Mondtam, hogy fölösleges gondolkodnom, mert változatlan az álláspontom. Megígérték, hogy jó, visszavisznek, vagy legalábbis nem hagynak teljesen elszigetelve a többiektől. Ki is tűztek egy napot, ötödik vagy hatodik nap lehetett, hogy majd akkor visznek. Azután megjelent az ezredes, aki a minket „őrző” román belügyi csoport főnöke volt, és közölte: mégsem visznek engem vissza. Éppen a vacsorát fogyasztottam. Letettem a kést meg a villát, felálltam az asztaltól és közöltem, hogy amíg nem visznek vissza a többiekhez, én addig nem eszem. Nyolc napig éhségsztrájkoltam. A kilencedik nap újra jött az ezredes, és azt hiszem, oroszul közölte, hogy ha eszem, akkor ő szavát adja, hogy két héten belül teljesítik a kívánságomat. De ilyen állapotban, amilyenben vagyok, nem vihetnek vissza. Akkor én ezt elfogadtam, és ezúttal valóban megtartották az ígéretüket. Közben én levelet írtam a román párt Politikai Bizottságának, arra utalva, hogy a magyar párt útján Kállai Gyula nem azt ígérte, hogy engem itt elkülönítenek, csak gondolkodási időt helyezett kilátásba. Erre nem kaptam választ. Azt hittem, hogy az éhségsztrájk eredményeképp vittek vissza. Később világossá vált, hogy nem erről volt szó. Mire én visszatértem, azelőtti napokban vagy napon vitték el Fazekas Gyurit, Szilágyit és Tánczost. Világossá vált, hogy az én visszavitelemnek az az értelme, hogy elmondhassam azt: engem is elvittek, külön voltam egy házban, és íme, itt vagyok. Tehát hogy ne törjön ki a nyugtalanság, amiért elvitték Fazekast, Szilágyit és Tánczos Gyurit. Nyilván velük is az történik majd, ami velem. Barátaimnak elmondtam rossz előérzetemet, amely a Kállaival való beszélgetés alapján alakult ki bennem: itt per készül. Elég szkeptikusan hallgatták.

H. M.: Mi magunk is nagyon kutyául éreztük magunkat abban az izoláltságban, mert mind a kettőnknek az volt a legfőbb gondja, hogy hétéves kislányunk teljesen el van szakítva gyerekpajtásaitól. Én is, és az apja is, természetesen, foglalkoztunk vele, főleg játszottunk. Igényelte a mesét meg az olvasást is. Az izoláltságról még annyit, hogy december elején ült össze az MSZMP Központi Vezetősége és hozta az úgynevezett decemberi határozatot, amelyben az októberi események, pontosabban, ahogy ők mondják, az októberi ellenforradalom okai között elsőnek a Rákosi–Gerő-féle vezetés hibáit jelölik meg és csak másodsorban Nagy Imre és csoportja tevékenységét. Akkor még megkaptuk a Népszabadságot is, utólag én rájöttem, hogy teljesen tendenciózusan. Énbennem a decemberi határozat némi reményt keltett, hogy hátha… Géza azonban azt magyarázta el nekem, hogy ez nem jelent semmit, ennek a folyamatnak megvan a maga menete, és ez tavaszra teljesen meg fog változni, akkorra mi leszünk a fő felelősök. Ha nem mondta is ki, ezzel világosan érzékeltette, hogy a legrosszabbaktól tart. Így telt az idő: olvasás, gyerekkel való foglalkozás, séta, amennyiben sétának lehet nevezni ezt az oda-vissza járkálást. Február végén, március elején férjem állapotában változás állott be, ismét elkezdődtek azok az idegrendszeri panaszai, amik korábban, az első börtön alatt, és amiket én csak utólag, a kijövetele után láttam. Mindenesetre most már egy kicsit fölkészültebben figyeltem. Próbáltam orvosnak üzenni. Végül kijött az az orvos, aki járt hozzánk és aki tudott magyarul. Neki elmondtam férjem állapotával kapcsolatban az 1951–1954 közötti előzményeket, azt, hogy akkor a bezártság és a tehetetlenség miatt alakult ki elsősorban a reaktív pszichózis kórképe. A jelenlegi izoláltság ugyanazt hozza létre nála, mint annak idején a börtön. Ezután az orvos kihozott egy ideggyógyászt, akivel már csak franciául tudtunk beszélni; ez teljesen fölületes vizsgálat volt. Hát így következett be az 1958. április 11-e, amikor egyszer csak megjelent az a már említett ezredes, aki parancsnoka volt ennek a román belügyi csoportnak, és közölte, hogy a férjemért jött, beviszi a kórházba. Miután aznap délelőtt járt ott az orvos, a belgyógyász is, gondoltam, hogy tényleg beviszik, most megnézik, más orvos is megnézi talán. És elindult. Az ezredes kocsija a ház mögött állt meg. Ancsurka odajött hozzám azzal, hogy nem adott puszit az apunak, és utána akart szaladni. De akkor már nem engedték a kocsihoz menni. Nem is gondoltam arra, hogy azért viszik el, mert abban a kocsiban már két ember várja, vagy mit tudom én hány… Ez volt kora délután, úgy három, fél négy felé. Valamikor hét óra felé, a gyereket éppen lefektettem, amikor megjelent egy magyar belügyes és közölte velem, hogy a férjemet államellenes bűncselekmény alapos gyanúja miatt letartóztatták. És elkezdődött egy házkutatás, amely a precizitás csimborasszója volt, ahol még engem is megmotoztak. Az összes fekhelyet teljesen apróra szedték szét, mert mindent a világon megnéztek, órákon át csinálták… Megkérdeztem, hogy mégis, velünk mi lesz. Azt mondta a magyar ávós, hogy itt maradunk. Majd visszajött az ezredes, aki közölte, hogy nem maradunk itt, hanem anyámékhoz megyünk. Itt valami félreértés van – feleltem –, mert a magyar kollégája nem ugyanazt mondja! Megerősítette, hogy odamegyünk. Körülbelül éjfél után 1–1/2 2 lehetett, amikor felraktak egy dzsipre bennünket. Szentül meg voltam győződve, hogy minket most az erdőbe kiszállítanak, és agyonlőnek, mert hiszen olyasmikre vagyunk tanúk, ami nagyon kellemetlen, és ezért nem vagyunk – sem én, mint felnőtt, de a gyermekem sem – kívánatos személyek, és hát miért ne?! Eltüntetnek. És úgy csendben elkezdett folyni a könnyem a dzsipben, és a gyerekem, az a csöppség a hét évével elkezdett engem vigasztalni. Félórás út után egyszer csak fények jelentek meg, és akkor az én gyerekem fölkiáltott: Na nézz oda, itt vannak a Jajusék, ez az a ház! Hát ez volt a története az odakerülésünknek. Ott vártak minket azok, akiket már oly régen nem láttunk, szegények, megfogyva…

Ú. Sz.: Arról, hogy mi történt a letartóztatott hozzátartozókkal, a visszamaradottak csak 1958. augusztus 1-jén értesültek. Ezen a napon a parancsnok kérte, hogy gyülekezzünk az ebédlőben, mert valamit be akar jelenteni. A gyerekek lent maradtak játszani az udvaron, a parancsnok tulajdonképpen nem jelentett be semmit, hanem egy újságot ledobott az asztalra.

Az én emlékezetemben az él, érdekes módon, hogy az a Népszabadság volt, de lehet, hogy ez utólag került az emlékezetembe, mert itthon a Népszabadságban olvastam másodszor. Valószínűleg az Előre című lap volt, amely szó szerint közölte az Igazságügyi Minisztérium közleményét a Nagy Imre és társai elleni perről, az abban hozott ítéletről és annak végrehajtásáról. Ahogy ráesett a szemem az újságra, azonnal megütött az elején, hogy Géza meghalt a vizsgálati fogságban. Aztán a végére néztem, és akkor, akkor láttam azt, hogy kiket ítéltek halálra, és hogy az ítéletet végre is hajtották. Nagy Imre, Szilágyi, Gimes, Maléter neve szerepelt benne, és hát csak utána kezdtem nézni a többieket, Haraszti Sanyi nevét nem találtuk. Vásárhelyinél, azt hiszem, 5 év, Jánosinál 6 év, Donáth Ferinél 12 év börtönbüntetés szerepelt. Az iszonyatos dolog volt. Nagy Imréné, Maca…

H. M.: Rosszul lett.

Ú. Sz.: Szilágyi Ellából kitört egy irtózatos, hangos ordítás, az ablakhoz rohant, majd elájult.

H. M.: Az ápolónővér az injekciós tűvel már készenlétben állt, mert hát ők tudták, hogy mit jelentenek be.

Ú. Sz.: Arra emlékszem, hogy Marika teljesen bezárt, ijesztő dermedtségben volt. De odament Macához, és odament Ellához, valahol az orvos is jelentkezett benne… Bejött a román ÁVH-soknak egy beosztott tagja, Racek nevű, aki tudott magyarul. És beült a szobába, mert izgatott volt, hogy mi történik ott. Arra emlékszem csak, hogy kinyitottam az ajtót, és mondtam neki: Racek elvtárs, jöjjön ki. Azt hitte, hogy valamit akarok mondani neki. Kiléptünk az ajtón, behúztam az ajtót, mondtam: maradjon kint, itt emberek vannak, akik gyászolnak, magának ehhez semmi köze. És erre elkezdte, hogy ő nem gyilkos. Azt feleltem, én nem mondtam magának, hogy gyilkos, csak legfeljebb, hogy gyilkosokkal játszott össze. Aztán írtál egy beadványt.

H. M.: Írtam egy beadványt, igen. De hát írtam én előtte is… Két nappal azután, hogy megtudtuk az ítéletet, írtam a következő levelet a magyar Igazságügyi Minisztériumnak: „A román belügyi szervek folyó hó elsején átadták számomra az Előre című lap ez évi június 17-i példányát, amely a Magyar Népköztársaság Igazságügyi Minisztériumának közleményét tartalmazza Nagy Imre és társai ellen lefolytatott büntetőeljárásról. Ez a közlemény férjemmel kapcsolatban a következőket állapítja meg. Losonczy Géza terhelt ellen az Ügyészség a büntetőeljárást megszüntette, mert nevezett időközben betegség következtében meghalt. Miután a fenti tényről illetékes szervek annak idején engem mint legközelebbi hozzátartozóját elmulasztottak értesíteni, erről csak az idézett közleményből szereztem tudomást. A közleményből, mint látható, sem a halál közvetlen oka, sem az időpontja nem tűnik ki. A román belügyi szervek, állításuk szerint, nem tudnak róla felvilágosítást adni, így kénytelen vagyok a Magyar Igazságügyi Minisztériumhoz azzal a kéréssel fordulni, hogy közöljék velem haladéktalanul az alábbiakat: 1. Milyen betegség következtében halt meg a férjem. 2. A halál milyen időpontban és hol következett be. 3. Férjem eltemetéséről ki gondoskodott, és hol van eltemetve. Egyben kérem, juttassák el hozzám férjemnek letartóztatása óta kislányunkhoz és hozzám írt leveleit, valamint a nála maradt fényképeket. Románia, 1958. augusztus 2.”

Ú. Sz.: Na most, akkor derült ki az is, hogy veled írattak még Gézának levelet, amikor már…

H. M.: Amikor az ítéletet megkaptuk, akkor visszagondoltam arra, hogy körülbelül tavasszal lehetett, tehát ‘58 tavaszán, amikor kiszálltak a magyar belügyi szervek és írattak velünk levelet. Ez már nem az első eset volt, írtunk mi korábban is férjeinknek. Ekkor már nem élt a férjem. Megírattak egy levelet senkinek. Egy már nem élő embernek.

Elmúlt 25 év…, és én 1983. július 14-én az akkori igazságügy-miniszterhez, Markója Imréhez a következőkkel fordultam: „Tisztelt Miniszter Úr! Első férjemet, Losonczy Gézát, 1957 áprilisában a magyar Belügyminisztérium szervei Romániában letartóztatták. Engem kislányunkkal, édesanyámmal és más, az ügyben érintett személyekkel együtt, továbbra is Romániában tartottak internálva. 25 évvel ezelőtt, ‘58. augusztus elején a bennünket fogva tartó román közegek átadták nekünk az Előre 1958. június 17-i számát. Csak ekkor, a Nagy Imre és társai perére vonatkozó igazságügy-minisztériumi közleményből értesültem arról, hogy férjem a vizsgálati fogság ideje alatt meghalt. Hazatérésünk után, ’58 decemberében kaptam írásbeli tájékoztatást arról, hogy a halál ’57. december 21-én következett be. Természetesen jogomnak és kötelességemnek éreztem, hogy megadhassam férjemnek a halottaknak járó végtisztességet. Hangsúlyozni szeretném, hogy nem azon az alapon formáltam erre jogot, mert a közleményből kitűnően soha nem került bíróság elé, és így az ellene emelt vádakkal szemben nem is védekezhetett. Nem vagyok jogász, és nem tudhatom, hogy az évezredes elv, az audiatur et altera pars elve a mai jogrendszerünkben mennyiben tekinthető érvényesnek. Azt azonban tudom, hogy az emberiségnek a halottak eltemetésére vonatkozó ősi szokásán, az emberiesség elemi követelményén semmiféle jogi megfontolás nem változtathat. Hazatérésünk után ezért fordultam az illetékesekhez, mihelyt erre alkalom adódott, azzal a szóbeli kéréssel, hogy közöljék velem, hol van férjem eltemetve, továbbá, hogy tegyék lehetővé a végtisztesség megadását. Kérésemet elvben megértéssel fogadták, gyakorlati teljesítését azonban, túlságosan rövidnek ítélve az események óta eltelt időt, politikailag aggályosnak tartották és türelemre intettek. Bár az aggályokat nem tartottam megalapozottnak, hiszen soha nem kívántam és ma sem kívánom személyes gyászomat közüggyé tenni, mind ez ideig türelmesen vártam. Nem kértem férjem ügyének felülvizsgálatát sem, mert meg vagyok győződve arról, hogy politikai ügyekben a végső ítéletet csak a történelem mondhatja ki. Ezt az ítéletet sem a hozzátartozók türelmetlen sürgetése, sem a hatóságok esetleges vonakodása nem befolyásolhatja. Ezért, ami a kérdés jogi részét illeti, nyugodtan hagyatkozom a történelemre. Amiről azonban úgy érzem, semmiképpen nem mondhatok le, a korábbi kérésem teljesítésének szorgalmazása. A férjem halála óta eltelt több mint 25 év, úgy hiszem, önmagában is elegendő arra, hogy a régebbi aggályok időszerűtlenségét mindenki beláthassa. Ezért arra kérem Miniszter Urat, hogy a humanitárius szempontokat figyelembe véve, szíveskedjék az arra illetékes szervek útján közölni velem férjem sírjának pontos helyét, hogy azt kegyelettel ápolhassam.” Erre a levélre én három választ kaptam. Az elsőt az Igazságügyi Minisztériumból, egy főosztályvezető-helyettes írja: „Volt házastársa ügyében írt levelére tájékoztatom, minthogy nevezett vizsgálati fogságának tartama alatt halt meg, kérelmét illetékes elintézés céljából a Belügyminisztérium titkárságához áttettük. Tisztelettel.” A Belügyminisztérium Központi Panaszirodája írja: „Értesítem, hogy volt férje halálával kapcsolatban hozzánk érkezett levelét az IM. Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságának küldtem meg, mivel a Belügyminisztérium a fenti ügyben nem illetékes állást foglalni.”

Ú. Sz.: Az igazságügy átküldi a belügynek, a belügy vissza az igazságügynek…

H. M.: A harmadik levél: „Értesítem, hogy a büntetés-végrehajtás nyilvántartásában volt férje, Losonczy Gézára vonatkozó adatokat nem leltünk fel, és így kérdésére érdemi választ adni nem tudunk.” Mikor ezeket mind megkaptam, írtam egy levelet 1983. szeptember 5-én a legfőbb ügyésznek.

„Tisztelt Legfőbb Ügyész Úr! 1983. július 14-én beadvánnyal fordultam az igazságügy-miniszterhez, kérve, hogy első férjem, Losonczy Géza sírjának pontos helyét közöljék velem.” Ezután ismertetem a beadványomra küldött válaszokat, majd így folytatom: „Kérelmemnek ilyen módon való elintézését mint érdekelt fél nem csupán bürokratikusnak, hanem antihumánusnak és cinikusnak tartom. Annak megítélésére, hogy ez az eljárási mód megfelel-e a törvényesség követelményeinek, a legfőbb ügyészség illetékes. Az a kérésem, szíveskedjék megállapítani, hogy kérelmem elintézése mely hatóság hatáskörébe tartozik. Az ismertetett tények igazolására mellékelem az igazságügy-miniszternek írt levelem, valamint az arra küldött válaszok másolatát.” Ezt elküldtem ’83 szeptember 5-én, és mind a mai napig nem kaptam rá választ.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/01 08-15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4855