KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/január
• Székely Gabriella: Raszkolnyikov baltája Moszkva '88 őszén
• Fábián László: Oroszország mély sebe Védj meg, talizmán!
• N. N.: „Érdemi választ adni nem tudunk” Részletek egy dokumentumfilmből
• Szabó Miklós: A Habsburg királyfi „Isten akaratából...”
• Koltai Ágnes: A félelem senkiföldjén Bebukottak
• Zsugán István: A kukkoló kamera K; Film a prostituáltakról
• Bikácsy Gergely: A múlt század regénye? Beszélgetés Lányi Andrással
• Hirsch Tibor: Az Apokalipszis hullámlovasai Hollywood háborús dramaturgiája
• N. N.: Válogatás Vietnammal kapcsolatos amerikai filmekből
• Ardai Zoltán: Mária az antikrisztussal Rosemary gyermeke
FESZTIVÁL
• Reményi József Tamás: Sír at út előttük Mannheim

• Szilágyi Ákos: Sztálini idők mozija 5.
• Fáber András: Einzenstein és nemlétező filmje a világ első filmfesztiválján
LÁTTUK MÉG
• Reményi József Tamás: Szerelmi krónika
• Bikácsy Gergely: Árulás
• Zalán Vince: Marie
• Kovács András Bálint: Senkiföldje
• Tamás Amaryllis: Az álmok fele
• Lajta Gábor: Négybalkezes
• Fáber András: Hegylakó
• Létay Vera: A birodalom védelme

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

„Isten akaratából...”

A Habsburg királyfi

Szabó Miklós

 

Bokor Péter munkája nem portréfilm voltaképpen, hanem filmre vett mélyinterjú. Az alapanyag egy Habsburg Ottóval készített filmriport, amely azonban nem aktualitásokkal foglalkozik, hanem a néző elé akarja állítani az „utolsó Habsburgot” mint jelenséget. Az interjút jelentős illusztráló képanyag egészíti ki, amely nem kevésbé fontos része a filmnek.

Az alcím a főszereplőt „királyfiként” emlegeti. Ez a népmesékből ismert magyaros szófordulat udvariasan elkerüli az idekívánkozó szót: trónkövetelő. S ez rögtön egy történelmi kérdés közepébe vezet bennünket: Habsburg Ottó vajon nem trónkövetelő volt? Politikai személy, aki életét arra áldozta, hogy apja elvesztett trónját visszaszerezze. Az interjúfilmben kétségkívül nem egy trónkövetelő jelenik meg. Az interjúalany semmi olyat nem mond, ami erre utalhatna, sőt, ha erősen odafigyelünk, igyekszik ezt az „image”-et eltünteti. Mielőtt arról írnánk, hogy a filmen megjelenő személy mit mond számunkra, néhány szót arról, ami nem illik ebbe a képbe. A mai Habsburg Ottó nyilván valóban nem trónkövetelő már. Ezt a politikai szerepet 1945 után a történelem törölte. Csak olyanok ragaszkodhatnak, ragaszkodnak hozzá, akik más szerepet nem találtak, akik lemaradtak a történelem szekeréről. Az 1945 utáni Otto von Habsburg nem ilyen. Megtalálta szerepét abban a politikai világban, amely nem ismer már királyokat és a világ egyik részén sem biztat restauráció reményével.

Az 1945 előtti Habsburg Ottó azonban trónkövetelő volt a szó klasszikus értelmében. Apja korai halála után, felcseperedvén, maga állt azoknak a próbálkozásoknak az élére, amelyek vissza akarták juttatni a trónra. Valamelyikre a volt Monarchia trónjai közül. A filmben lényegesen több szó esik az ausztriai legitimista érzelmekről, mint a magyarországiakról. Az a látszat keletkezhet, mintha 1941 előtt Habsburg Ottó elsősorban az osztrák trónt kívánta volna visszanyerni. Pedig az igazság az, hogy ekkori aspirációja a magyar trón visszaszerzése. Az osztrák terep sokkal nehezebb volt. Az egykori császár nem az 1918 utáni Német-Ausztria császára volt, hanem egy birodalomé. Az osztrák köztársaság politikai viszonyai keretében egy esetleges restaurációnak semmiféle tábora nem alakult ki. Magyarország volt az egykori Monarchiának az a rangban második országa, ahol leginkább konzerválódtak az egykori Monarchia viszonyai, ahol lehetett és volt is K. u. K. („Kakanien”) nosztalgia. S több is, mint nosztalgia. A magyar belpolitikai életben számottevő tényező volt a legitimizmus. Ausztriában nem. Magyarországon a legitimizmus nem csupán öreg hivatalnokok visszavágyása volt a „régi szép időkbe”. Itt, ha nem is tömegbázisa, de számottevő politikai bázisa volt a Habsburg-restaurációnak. A magas körökben. Nem csupán az egykori aulikus arisztokráciában. A nagyburzsoázia legfelsőbb rétege is gondolkodott abban, hogy a Horthy-rendszerhez képest liberálisabb, „úri” rendszert kaphatna egy újabb Habsburg-királyságban. Mindez kimarad az interjúból és a filmből is.

Még mindig a kritikánál maradva. Az 1945 utáni Otto von Habsburg portréjából is hiányoznak vonások, amelyek a karakterét pontosabban megrajzolhatnák. A főszereplő a filmen az Európa-parlament Bajorországot reprezentáló képviselőjeként jelenik meg, a film elején és a végén. A hangsúly Európán van, nem Bajorországon. Az interjúalany hangsúlyozza Európa-parlamenti képviselőként politikai nyitottságát, emlegeti, hogy kommunista képviselőtársaival kitűnően szót ért. Ez sem volt így 1945 után, abban az időben, amikor Otto von Habsburg valóban véglegesen feladta a trónkövetelő szerepét, s más szerepet keresett és talált. A volt trónkövetelő házassága után Bajorországban lelt nem csupán szállásra, hanem politikai értelemben is otthonra. Bekapcsolódott a bajorországi gravitációjú nyugatnémet politikai életbe, s egyik hangadója lett az ötvenes években az Abendländische Aktion nevű mozgalomnak, amely az akkori Strauss körül sorakozott fel, ideológiatermelő, intellektuális agytrösztként. A múlt tehát jobboldalibb, mint a filmből kiderül.

Ezt előrebocsátani kívántam, hogy ezt is tudva vegyük szemügyre azt a képet, amely a filmből elénk tárul. Amikor korábban Otto von Habsburgról olvastam, lényegében az a kép alakult ki bennem, hogy olyasféle figuráról van szó, mint amilyen Richard von Oudenhove-Kalergi (neve elhangzik a filmben), a páneurópai mozgalom monarchiai eredetű arisztokrata megalapítója. Szemlélete lényegében egyfajta ezoterikus liberalizmus, amit azonban előkelő arisztokratikus formában ad elő, az arisztokrata „kozmopolisz” nyelvén. A hasonlatot, a hasonlóságot a film is némileg megerősíti, de a filmen megjelenő figura intelligensebb, politikai érzékkel jobban megáldott személy, rokonszenvesebb, mint a páneurópa-mozgalom egykori alapítója. Amit előad, őszintének tűnik. S amit előad, általában rokonszenves. Nem a charme folytán, hanem érdemi tartalma által.

Otto von Habsburg mint a háborút előkészítő súlyos esztendők politikai szereplője az interjúban mondottak alapján igen jó politikai érzékű figuraként jelenik meg előttünk. Minden politikához érteni akaró ember számára megszívlelendő megjegyzése, hogy egy politikai helyzet megértéséhez nem elég mindent elolvasni róla – esetleges bizalmas jelentéseket is beleértve –, a megértéshez elkerülhetetlen a helyi politikai „atmoszféra” ismerete, amit leginkább csak ott élő érzékelhet. Hasonló politikai érzékről tesz tanúságot az az 1938-as évre datált álláspontja, hogy az Anschluss által fenyegetett Ausztriának, noha erre reális katonai lehetősége nincs, védekeznie kell egy esetleges német invázió ellen, mert ez a szimbolikus ellenállási gesztus teremtheti meg a háború végén, Németország háborús veresége idején – amiben nyilván valóban sohasem kételkedett – azt a nemzetközi-politikai helyzetet, amelyben Ausztriát újra elismerik önálló államnak és visszaállítják. Rendkívül érdekes, talán forrásértékű az interjúnak az a része, amelyben Habsburg Ottó elmondja, hogy az Anschlusst megelőző válság idején felajánlkozott: elvállalja az osztrák kancellárságot, és létrehoz egy kormányt azzal a céllal, hogy egyesítsen minden náciellenes erőt a keresztényszocialista párttól a (valójában jelentéktelen számú és erejű) legitimistákon át a szociáldemokratákig. Ennek a kormánynak lett volna feladata a szimbolikus jelentőségű és értelmű katonai ellenállás megszervezése német invázió esetén. Ennek a katonai ellenállásnak persze ahhoz, hogy történeti szimbólummá válhasson, valódi katonai ellenállásnak kellett volna lennie, nem csupán a szó köznapi értelmében szimbolikus ellenállásnak. Ez a gondolat van jelen az interjúban akkor is, amikor kijelenti, hogy 1940-ben Franciaország nem tanúsított ellenállást, s ez számára csalódást okozott. Franciaország ugyan nem adta meg magát puskalövés nélkül, de abban a „királyfinak” van igaza: ez az ellenállás olyan csekély volt, hogy nem alaptalan azt az ellenállás elmaradásának tekinteni. Nem volt meg az a szimbolikus értéke, amelyet Habsburg Ottó egy általa mint kancellár által vezetett osztrák ellenállástól várt volna.

Az interjúalany más tekintetben is vérbeli politikusalkatnak mutatkozik. 1940-ben, a francia összeomlás idején minden külön megbízatás és felhatalmazás nélkül kezébe veszi az osztrák menekültek továbbutazásának megszervezését. A kérdésre azt feleli, hogy erre senkitől semmiféle megbízást nem kapott. Ehhez hozzáteszi: neki „szokása” volt, hogy válságos helyzetekben kezébe vegye ügyek intézését, amely ügyeket akkor, a zűrzavarban más talán egyáltalán nem intézett volna, illetve esetleg kevesebb tekintéllyel, nemzetközi kapcsolattal, kevesebb hozzáértéssel intézett volna. Baloldali mozgalmi nyelven szólva: Habsburg Ottó mozgalmi úton vette kezébe bizonyos ügyek intézését. Ez – és itt a film történetileg bizonyít – 1940-ben nem volt politikai hatás nélkül. A film háttéranyagában megjelenik a Völkischer Beobachter egy címoldala (figyeljünk oda: címoldala), ahol a szöveg Otto von Habsburgot a „birodalom” első számú politikai ellenségei között említi, aki ellen főbenjáró ügyben körözést adtak ki. Ez a nem ismert dokumentum történetileg hitelesen bizonyítja (nem csupán valószínűsíti), hogy a portréfilm szereplője valóban a nácizmus elleni harc első frontvonalában állott a háború első éveiben. Ez maga elég ahhoz, hogy róla alkotott, elfogult véleményünket revideáljuk. Valóban, ez az ember már nem Oudenhove-Kalergi vagy – az előbbihez hasonló – Anton Rohan herceg, az előkelő européerség húszas évekbeli apostola, hanem az antifasiszta harc elhivatott és ehhez politikai súllyal bíró résztvevője.

Ilyennek mutatkozik meg a filmen az az emigráns vezető is, aki a német vereség utáni Európa politikai berendezkedése körül kezdődő harcokban részt vesz. A magyar legitimizmussal kapcsolatos szűkszavú véleményei ebbe a kontextusba illeszkednek. A filmből sok eddigi forrás homályos állításával szemben tisztázódik, mi köze volt Habsburg Ottónak a második világháború utáni közép-európai rendezésre vonatkozó föderatív elképzelésekhez. Az interjú a hazai legitimizmussal kapcsolatban érdemlegesen csupán a nem legitimista kisgazdapárti vezető, Eckhart Tibor nevét említi. A korábbi említés már abba az összefüggésbe illeszkedik, hogy a háború alatt Eckhart volt a partnere a háború utáni konföderációs elképzelések körül zajló vitákban. Habsburg Ottó a filminterjúban elmondja, mely formában vett részt ezekben a diszkussziókban. Eddig az ilyesmire figyelő magyar értelmiségi közvélemény csak arról hallott, hogy a háború alatt az amerikai kormányzat fontolgatta a Monarchia visszaállítását valamilyen Duna-völgyi föderáció formájában. Habsburg Ottó itt mondta el először világosan, hogy ő ezekben a tervekben önmagának a föderációban részt vevő Ausztria kancellárja szerepét szánta. Mint korábban, 1938-ban, a védekezés óráiban. A trónkövetelő tehát a háború idején belátta, hogy a trónkövetelő-szerepet a történelem végérvényesen törölte, az egykori Monarchia nem restaurálható, s ennek helyén egy emigráns osztrák kormányban az osztrák kancellár szerepét szánta magának. Méltányolnunk kell a politikai belátást, amelyből a szerepváltoztatás eredt. A film még azt is sugallja, hogy Otto von Habsburg esetleg értékes, első háború utáni osztrák kancellár lehetett volna. Enyhítette volna a múltból a jövőbe vivő átmenet nehézségeit, és talán jobban tudta volna másoknál áthidalni a szociáldemokrata és a keresztényszocialista Ausztria ellentéteit. Mindenesetre a háború alatt az amerikai konföderációs elképzeléseknek volt partnere – a Horthy-emigráció vezetőjével, Eckharttal együtt. Fontos történelmi utalás – forrásértéke is van –, hogy az angol politika a Károlyi-emigrációban gondolkodott. Az a föderációs elképzelés tehát, amely Habsburg Ottó nevéhez kapcsolódott, nem anakronisztikus monarchista restaurációs terv volt.

Az interjúban megjelenik a múltnak – a múlt egy nagyon fontos szegmentumának – egy elfogadható politikai alakja.

Bokor Péter filmje azonban nem csupán szalagra vett publicisztika. Méltánylást és elismerést érdemel a képanyag külön is, amelynek szinte ugyanannyi jelentősége van a film szempontjából, mint az interjúnak. Az illusztráló képanyag lenyűgöző. Kevés filmben lehet ilyen gazdag háttéranyagot találni. A náci hatalomátvétel előtti Weimari Köztársaság, természetesen az Anschluss által szorongatott, majd az azt elszenvedő Ausztria, a Horthy-Magyarország és még sok-sok fontos történelmi „atmoszféra” képei. Mint szinte forrásértékű, a történelmi ismeretet önmagában is gazdagító képanyagot külön kiemelném példának a francia Maginot-vonalra vonatkozó képeket. Ezek talán a dokumentumoknál jobban megmagyarázzák az 1940-es francia összeomlást. És ezek a példák szaporíthatóak volnának.

Érdekesek azok a képek is, az az illusztráló anyag, amely a portréfilm szereplőjét jobban megvilágítja. A Monarchia belső udvari világának, eme udvari világ nyilvánosság előtt való megjelenésének képei. Habsburg Ottó a filmen maga is sokkal hozzájárul személyes életének, helyzetének megértéséhez. Az interjú jó értelemben vett, a dolgok értését előmozdító, személyes intimitásokat is tartalmaz. Kiderült, hogy a volt trónkövetelő 1950-ben az egykori Lakatos-kormány tábornok-külügyminisztere, Hennyey Gusztáv kérésére tart előadásokat Bajorországban a magyar emigránsoknak, hogy csökkentse a koreai háború kiváltotta a háborús pánikot. Ugyan honnan volna aktaszerű forrásunk ilyesmire, mint ez a pánik. Itt azonban abban az összefüggésben jön elő, hogy a „királyfi” eme előadás-sorozat során ismerkedett meg feleségével, s így maradt ezután véglegesen Bajorországban. Történelem és intimitás összefonódását filmriportban ritkán ragadták meg ilyen erővel.

Nem csupán a riport hősére nézve tudunk meg érdekes intimitásokat. Szakszerű forrásokból vajon megtudtuk volna-e valaha is, hogy Roosevelt diákkorában biciklitúrát tett Magyarországon? Ez a film a publicisztika becsületét öregbíti. Ezek a részletek nem mellékesek.

Megint szegényebbek lettünk egy mumussal. Megint kiderült valakiről, akiről csak kígyót-békát kiabálni hallottunk, hogy figyelmet érdemlő értékei is vannak. S örömteli, hogy ez egy ilyen színvonalas riportfilm során derül ki.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/01 16-18. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4856