KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1988/július
VIZUÁLIS ERŐSZAK
• György Péter: Az erőszak mint stílus Izommozi
• Király Jenő: A borzalom esztétikája Izommozi
• Schubert Gusztáv: A leskelődő barbár Izommozi

• Barabás Klára: „A drog helyére beült a Szentlélek” Beszélgetés Xantus Jánossal
• Pajor Tamás: Rocktérítő
• Ardai Zoltán: A kultúrház romjain Úgy érezte, szabadon él
• Kovács András Bálint: Filmmágia A kommunikáció mítosza Bódy Gábor művészetében
• Zalán Vince: Kettős portré Bódy Gábor forgatókönyveiről
FESZTIVÁL
• Reményi József Tamás: Könnyű-e szabadabbnak lenni? Baku
• Zsugán István: Új hús? Sanremo
• Fáber András: Tűz és víz Isztambul
LÁTTUK MÉG
• Nagy Zsolt: Szárnyas fejvadász
• Hegyi Gyula: K. u. K. szökevények
• Tamás Amaryllis: A bosszú színe
• Szemadám György: A halálraítéltek utcája
• Báron György: Nagy zűr Kis Kínában
• Torma Tamás: A három amigo
• Vida János: Rövidzárlat
• Tamás Amaryllis: A tizenötéves kapitány
KÖNYV
• Báron György: Alapfok

• Lázár István: Kollányi bárkái
KRÓNIKA
• Bikácsy Gergely: Georges Franju

             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Beszélgetés Xantus Jánossal

„A drog helyére beült a Szentlélek”

Barabás Klára

 

Megszoktuk, hogy minden filmje meglepetés: ha másért nem, azért, mert mindig kapcsolódni tud az előzőhöz. Még akkor is, ha ezeket az előzményeket, a Diorissimo című kisfilmet, az Eszkimó asszonyt és a Hülyeség nem akadályt bemutatásukkor olyan újdonságnak minősítettük, ahonnan éppen nincs folytatás. Most azonban mintha valóban lezárulna egy gondolatkör. Befejeződött egy több filmen keresztül fogalmazott mondat.

A Rocktérítő át meg át van szőve improvizált és cinéma direct-módszerrel készültjelenetekkel. Milyen volt az eredeti forgatókönyv, illetve milyen eltérést mutat a kész film a forgatókönyvhöz képest?

– Forgatókönyv egyáltalán nem is volt, csak egy elképzelésünk, hogy milyen lesz a film, de az menet közben nagyon sokat változott. A Rocktérítő alapvetően egy hatvanas évekbeli francia irányzat, a „camera-stylo” szellemében készült, vagyis kamerával írtuk a filmet. Egy operatőr kollégám és barátom, Klöpfler Tibor akkor már jó ideje mindenhová magával vitt egy VHS-videokamerát, többek között az „új hullámos” (de nem szeretem ezt a kifejezést!) együttesek koncertjeire is, és passzióból forgatott, ha kellett, ha nem. A film a Neurotic együttes vezetőjének, Pajor Tamásnak a személyisége köré épül, akinek különös, karizmatikus lénye nagyon megragadott. Úgy érzem, hogy amit ő csinál, a Neurotic-zene, illetve azok a számok, amiket dobozgitáron egy házibulin lenyomott, rövid életű dolgok, és hogy jó lenne archiválni, dokumentálni az általa képviselt jelenséget és a zenét. Az én elképzelésem az volt, hogy lehetőleg véleményalkotás nélkül, objektíven mutassam be azt az életérzést, hogy ez van ma Magyarországon. A leírt filmterv mottójául egy Andy Warholról szóló anekdotát választottam, amelyet így kapásból sajnos nem tudok pontosan idézni. Warholt egyszer megkereste egy fiatal filmes és beszélt neki az új filmtervéről. Azt mondta, hogy azokról a felsővárosi, középosztálybeli idős hölgyekről akar filmet csinálni, akik a macskáikkal élnek egy lakásban, és azt akarja megmutatni, hogy ez milyen szomorú. Erre azt mondta Warhol, hogy ne azt akarja megmutatni, hogy ez milyen szomorú, csak azt, hogy ott élnek a felsővárosban a macskáikkal.

Tehát menet közben alakult ki a film jelenlegi formája.

Igen. Erre a filmre soha nem volt úgy együtt a pénz, ahogy hagyományosan ma elkészül egy film, hogy ha a forgatókönyvet elfogadják, akkor a rendező megkapja a pénzt, és onnantól kezdve gyakorlatilag az a feladat, hogy azt el kell költeni. Dárday Istvánból, a Mozgókép Innovációs Társulás vezetőjéből soha nem tudtam kihúzni, hogy mennyi pénze van erre a filmre, és hogy egyáltalán, van-e. Viszont azt láttam, hogy akarja ezt a filmet, éppen ezért kalóz- és hazárdmódszerekkel, hitelből hozzáláttunk a forgatáshoz, és így szinte kizsaroltuk a munka anyagi fedezetét. Emiatt a filmforgatás eléggé elhúzódott, csaknem egy évig tartott. Viszont ennek a véletlennek köszönhető, hogy az élet eközben olyan változásokat hozott, amelyek a filmet, remélem, mélyebbé, tartalmasabbá tették. Előre nem számíthattunk arra a – filmünk keretét adó – életmódbeli és világnézeti változásra, amelynek során az egész rockzenekar, ismerősökkel, barátokkal együtt feladta eddigi „rock-életmódját”, és megtért Jézushoz. Befogadják a szentlelket és befogadására buzdítanak másokat is. Innen a film címe.

Évek óta érkeznek hozzánk híradások Maharaj Ji (Maharadzs Dzsi) indiai gurutól, akit Amerikában fiatalok százezrei (köztük az egykori beat- és hippinemzedék tagjai) tisztelnek Istenként, és akinek a hatására több ezren cserélték fel addigi deviáns életformájukat a szeretetvallás kedvéért. Újabban, szájpropaganda útján, egyre gyakrabban hallunk egy magyar keresztény pásztorról is, akinek a hatására a filmben létrejött világnézeti változás is bekövetkezett. Miért nem szerepel ő maga is a filmben? És miért nem látható, hogyan tértek meg a film hősei?

– Igazából nem sajnálom, hogy lépésről lépésre nem tudtam követni magát a folyamatot. A főhős megvilágosodása rendkívül gyorsan zajlott le, gyakorlatilag egy hét alatt, és mi ez idő alatt történetesen nem találkoztunk. Emögött nyilván több év alatt felhalmozódott érzések húzódnak, amelyek láthatók már a rockkoncerteken is. Nekem magamnak is ilyen pillanatszerűnek tűnt a váltás, tehát mintha egy stoptrükkel egyik állapot után hirtelen minden átmenet nélkül a másik következett volna.

Nem szívesen vállalkoztam volna arra, hogy filmembe bevonjam ennek a keresztény gyülekezetnek az életét. Egyrészt azért nem, mert az teljesen más filmet eredményezett volna. Másrészt viszont – szemben Pajor Tamás extrovertált vallásosságával – én a hit dolgait nem szívesen tenném közszemlére, azaz mozivászonra. Tehát nem is akartam volna igazán nyomon követni, hogy az ő lelkében milyen változások történtek, és hogyan találkozott a szentlélekkel.

Filmjeid visszatérő motívuma a személyiségcsere, a sorsból való kilépés. Többször el is hangzik dalszövegekben, illetve előző filmjeid mottójaként a” változtasd meg életed!”, illetve a „dobd ki a régi életed!” felszólítás. Első két játékfilmedben a hősök biztos egzisztenciájukat adják fel, hogy belső énjük törvényeit kövessék, és extrém életutat válasszanak. Ebben a filmben mintha e folyamat tükörképét észlelnénk: a hős és a zenekar holdudvara deviáns „rock-életformáját” cseréli fel egy számára lelki megnyugvást hozó vallásos életformára...

Valóban nagyon izgat, hogyan változnak meg életek. De talán furcsa, ha azt mondom, hogy Pajor Tamás életében, holott az minden elemében, rekvizitumában más lett, mégsem látok döntő, alapvető változást. Korábbi életében, véleményem szerint, már benne vannak új életformájának a csírái, új fazonjában is visszaköszönnek a „rock-gesztusok”, tehát a módban, ahogyan ő hisz, felismerni vélem a rock-színpadon látott gesztusait és a dolgokhoz való viszonyát.

A drog helyébe beült a szentlélek – ahogy találóan jellemzi saját helyzetét...

Igen. Ezt a filmet részben a sors alakította, nekünk csak az volt a dolgunk, hogy regisztráljuk. Ami nem is volt könnyű, hiszen tényleg azon igyekeztem, hogy a tárgytól megfelelő distanciai tartsak, ami szükséges az objektivitáshoz. Az sem könnyű, hogy az ember ne tévedjen el, miközben akivel foglalkozik, az zegzugos, végletes életutat jár be. Az ő szempontjából nagyon fontos különbség, hogy az a parttalan hitre vágyás, amely már a rock-színpadon is kifejezésre jutott, most konkrét formában meg tudott jelenni, és Jézus Krisztus követése vált az egyetlen fontos dologgá számára az életben. Előtte mintha nem talált volna kapaszkodókat, mintha a semmit markolászta volna, most pedig nagyon biztos és világos, egyértelmű tájékozódási pontja van, amihez képest mindent viszonyítani tud. Ugyanakkor ez együtt járt személyiségének elszegényedésével, tehát amikor a sátán még érezhetően benne élt ebben a művészijén, addig egyénisége színesebb, vonzóbb volt, ami egyébként illik is a sátán természetéhez...

Úgy érzem, a Rocktérítőben a sajátos szubkultúra prominens tagjainak a megtérése egyúttal szimbolikusan egy korszak lezárulását is jelzi, a „rock-életforma „ zsákutcáját.

Nem, nem hiszem. A rock Magyarországon mindig megoldhatatlan kérdés volt. A hatvanas években a Szabad Európa Rádió által közvetített akkordok átvételét, valamiféle lekoppintott gondolatvilággal való újrafeldolgozását én nem tartom hiteles magyar rock and rollnak. Annak mindig saját talajából kell kinőnie, akár Liverpoolban, akár Mezőkövesden. A Kexet azért tartottam hitelesnek, mert nem emlékeztetett a nyekergő külföldi rádióállomásokon beszűrődő angolszász zenekarokra, hanem egy magából születő, igazi itteni dolog volt. Éppen azért figyeltem fel annyira Pajor Tamásra és a Neuroticra, mert amit ők csinálnak, az hitelesebb volt, mint a profi zenekarok produkciói. Van, vagy volt pár ilyen zenekar, gondolok, itt a Balatonra, az Embersportra, a régi Trabantra, vagy az Európa Kiadóra, amelyek – ez utóbbi kivételével – el sem tudtak odáig jutni, hogy lemezük legyen. Mert Magyarország nem alkalmas arra, hogy itt az igazi rock meg tudjon élni. Mert az az ember, akiből olyan indulattal robbannak ki a dolgok, hogy még a hallgatóság utolsó soraiban is erősen hallatszanak, az nem tud olyan környezetben létezni, ahol tíz vagy tizenegy órakor lekapcsolják a főkapcsolót, mert a környék lakói már nyugovóra tértek. Az igazi rock and roll olyan fokú devianciával jár együtt, amit egy korán fekvő ország sajnos nem tud tolerálni.

De ez a film is felsorakoztatja azt az underground réteget, amely „emblematikusan „ megjelenik az új érzékenység vagy újnarrativitás stb. gyűjtőfogalmak alá sorolt filmekben. Gondolok itt a mágus alakjára, vagy az általad is említett együttesek tagjaira, környezetére...

– Igen. Az a kultúrszféra, amelyben ez a film játszódik, az természetesen egy adott korszaknak, nemzedéknek, történelmi helyzetnek a gyorsfényképe, amelyen megszámlálható alakok vannak, nem nagyon sok, csak néhány. Azok a források, amelyeknek a vizében fürdünk ebben a filmben, megszámlálható források. De én jelentős alkotóknak tartom őket, nem véletlen, hogy mindenki tud róluk, és hogy lassanként valóban emblematikussá válnak. Fontos, amit csinálnak, jobban oda kéne figyelni rájuk.

Azért is szántam rá magam, hogy filmet csináljak róluk, hogy szélesebb közönség számára is dokumentálva legyenek, hogy „nyomot tudjanak hagyni”.

A videót, mint eszközt, úgy tűnik, nem csupán anyagi meggondolásból választottad. Minden házat, utcát ismerek, ahol forgattatok, mégis, mintha most láttam volna őket először...

– A Rocktérítő egy átlagos magyar játékfilm költségeinek körülbelül az egyharmadából készült, és az átlagoson most azt értem, hogy szegényes. Tehát olcsó film, és nagyrészt azért, mert videóra forgattuk. A kompromisszumnak azonban nem szabad érződnie a végterméken. Olyan kompromisszumokat kell kötni, amelyek jobb eredményhez vezetnek, mint az eredeti elgondolás. A videó tehát részben kényszerűség, részben lehetőség volt a számunkra, mint ahogy egy ácsceruzával is lehet rajzolni, csak másképpen, mint egy finom töltőtollal vagy filctollal. A videó azonkívül, hogy a ma üzenetét hordozza, mint közeg – most utalva a „medium is the message” gondolatra – alkalmas olyan tartalmak közvetítésére, amelyekre esetleg a legjobb technicolor technika egyszerűen nem képes.

Például?

– Az itt ábrázolt underground közeg eléggé olcsó, eléggé snassz világ, ennek közvetítésére a videó sokkal alkalmasabb. Na, most ez nem ilyen teoretikusan jelenik meg a munkában, hanem eléggé gyakorlatias formában. Például, ha a Fiatal Művészek Klubjában, a pincében, vagy a rock-koncerteken a színfalak mögött történik valami váratlanul, akkor ott nem lehet lámpákat bekapcsolni, bevilágítani, de oda lehet szaladni egy Panasonic M3-as kamerával, amely gyakorlatilag mindenféle fényviszonyok között, ahol látni lehet, képes valamiféle képet produkálni. Vagy visszatérve a „camera-stylo”-filmezésre, még ha a filmnyersanyag érzékenysége fel is érne a videóéval, nem tudnék annyi nyersanyagot elforgatni, amennyire egy ilyen típusú filmhez szükségem lenne.

Nehéz lenne a Rocktérítő műfaját meghatározni, egyfajta sajátos stíluseklektika jellemzi. A dokumentarista fővonulatot időről időre stílusparódia-részletek, színházias, punkmusicalszerű betétek szakítják meg.

Azt hiszem, a mai magyar filmművészet nem lezáró, összegező korszakában van, hanem nyitó korszakába jutott. Az ilyen időkben természetes az eklektika, amely éppenséggel a stílusnak az összezavarásával vagy kétségessé tételével sokkal több lehetőséget ad a tartalomnak a megjelenésére. Mert a stílus rákövesedik, ráfagy, rászárad valamire, ami már túlélte önmagát. Éppen ezért, ha az alkotónak van elég bátorsága, legjobb ezeket a stílusokat kevernie, hogy a rákövesedett dolgok mellékessé váljanak, és ebből az eklektikából kiemelkedhessen valami tartalmi.

A film záró képsoraiban az utcán zenélő, szolid külsejű megtértek Jézus követésére szólítják fel a járókelőket. Ügy éreztem, ezzel a képsorral lezárult Xantus János életművén belül egy szakasz: ezután nemigen lehet több filmet készíteni erről a sokat emlegetett rockos életformáról...

Annak, hogy történetesen az Eszkimó asszonyban, meg a Rocktérítőben is megjelent a rock-zene, annak többé-kevésbé az az oka, hogy az engem körülvevő környezetben, vagy mondjuk, a második, harmadik környezetben nagyon fontos szerepet játszik. Ennek komoly társadalmi okai is vannak. Most itt hirtelen azt tudnám mondani, hogy az a rock and roll, amely a 68-as eseményeket részben meg is alapozta, történelmi híradásként a külföldi rádióállomásokon keresztül hozzánk is eljutott, és megmozdított sok fiatalt, hogy másként gondolkodjon, ez a rock and roll Magyarországon sajnos kizárólagos terepévé vált a deviáns tehetségeknek. Ez a sokszínű, nehezen kezelhető, nehezen elhelyezhető réteg így aztán lassanként odakényszerült a rock-színpadra, mert nincs más fórum tehetségük kibontakoztatására. így aztán kénytelen vagyok én is ott forgatni. Éppen azért, mire idáig jut a dolog, a filmnek már nagyon kevés köze van a rockhoz.

Ami a kérdés személyes oldalát illeti: ehhez a fajta világhoz való vonzódásom, úgy érzem, ezzel a filmmel lezáratott, a Rocktérítővel ki tudom tenni a végére a pontot. Sikerült megfogalmaznom azt, amit ezzel kapcsolatban érzek. Hála istennek, most már ki is öregedtem, úgy hogy nem kell többé rock-koncertekre járnom...


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1988/07 20-25. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4980