KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1988/június
• Schubert Gusztáv: Egy percnyi csend A másik ember
• Ágh Attila: A gyengék ereje Nemzedéki vallomás Kósa ferenc filmjéről
• Kovács András Bálint: A másik nemzedék Beszélgetés egyetemistákkal
• Csepeli György: A vicc keserű bája Beszélgetés Bacsó Péterrel
• Kovács András Bálint: A Wenders-sztori folytatása Berlin felett az ég
• Fáber András: Ruttmann Berlinje Dokumentumok
• Klaniczay Gábor: Patetikus céltalanság A taxisofőr
• Reményi József Tamás: Paszternak nélkül Zsivago doktor
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Fények, megvilágítások Nyugat-Berlin
• Koltai Ágnes: Zsánerképek Clermont-Ferrand
• Tóth János: Pordenonei kincsek Némafilm-jegyzetek – nagyzenekarral
LÁTTUK MÉG
• Szemadám György: Kairó bíbor rózsája
• Nagy Zsolt: Diplomás örömlány
• Nóvé Béla: Érints meg és menj!
• Biczó Dezső: Tájkép, bútorokkal
• Gáti Péter: Bűnös férjem
• Ardai Zoltán: Ritz fürdőház
• Tamás Amaryllis: A csitri
• Vida János Kvintus: Távoli kiáltás
• Tamás Amaryllis: A halál ideje
KÖNYV
• Vértessy Péter: Filmközelben

             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Némafilm-jegyzetek – nagyzenekarral

Pordenonei kincsek

Tóth János

A pordenonei némafilm-fesztivál immár hatodik életévében újra bizonyságot tett arról, hogy célja változatlanul a filmtörténet régi, veszendő és feledésbe merült értékeinek feltárása. A némafilm-emlékeket eddig a kutatók talán mostohán, vagy a filmek – változó időkben is megmutatkozó – értékeinek nem megfelelő módon kezelték. így a még meglevő, vagy még talán fellelhető némafilmek értékükhöz és rangjukhoz nem méltó módon kerültek, illetve kerülhetnek a közönség elé. A klasszikus művészetekben az érdeklődés már régen különböző korok stílusainak szellemi arculatai felé fordult, például a zenében régi korok zenéjének, a kor eredeti hangszereinek mai előadók által történő archaikus megszólaltatásával. A többi művészetben ez immár nemes hagyomány, a filmművészetben azonban még csak bátortalan, esendő, újabb kori örvendetes törekvés.

A 87-es szemle a maga korában az egyik legnagyobb, pontosabban a Biograph mellett a „másik” legnagyobb társaság, a Vitagraph cég filmjeit tüntette ki. A Vitagraph Co. a tízes és húszas években mind mennyiségben, mind minőségben méltó versenytársa volt minden más, a filmgyártás kezdődő konkurencia-harcában résztvevő számottevő cégnek, beleértve az American Mutoscope and Biograph társaságot is.

Ám ha nem számolhattak is olyan kiváló képességű rendezőkkel, mint D. W. Griffith vagy Thomas Ince, míg az egyik cég egy Thomas Ince-szel, addig a rivális sas egy másik Incével, nevezetesen Ralph Inczével büszkélkedhetett. Mindezek ellenére a téma kutatóinak figyelmét mindeddig jobban lekötötte a Biograph tevékenysége, s nem volt elég érdeklődés a Vitagraph stúdió munkássága iránt; ez sarkallhatta a fesztivál rendezőit arra, hogy retrospektív programjuk fókuszába a Vitagraphot állítsa.

Komoly kutatással több mint 150 filmet sikerült kiválasztaniuk a szerencsésen megmaradt teljes kópiák közül, a „kiegészített” filmek mellett. A Vitagraph bemutató sorozatának jelszava” A másik sas” volt, mert akárcsak a Biographnak, a Vitagraphnak is egy kiterjesztett szárnyú sas látható a címerén. Ha néhány évvel ezelőtt valaki érdeklődni próbált volna a Vitagraph-filmek túlélő tekercsei vagy a néhai stúdió történeti részletei felől, nem kaphatott volna érdemi választ.

A Vitagraph-kutatások meglepetéssel szolgáltak: a kutatók maroknyi filmet vártak, és több mint 600 címszóra, címre bukkantak, majd még további drámákra, vígjátékokra és dokumentum-méterekre derítettek fényt. Több mint egy év kutatómunkája során derült ki, hogy a Holland Filmmúzeum Desmet-gyűjteményében csaknem 80 Vitagraph-mű van még, és ebből legalább harminc azonosításra vár. Így a fesztivál a retrospektív programjának első reggelét az eddig még azonosítatlan tekercsek bemutatásának szentelte. Ily módon sikerült felvázolni a Vitagraph fejlődését mindennemű elfogultságtól és prekoncepciótól mentesen. A program bemutatta az elérhető legjobb kópiákat, a legjobb fotográfiai minőség és a restaurálás értékeit tekintve. Néhány filmet gyengébb minőségük és állapotuk ellenére is műsorra tűztek érdekes és figyelemre méltó egyedi különlegességeikre, valamint kortörténeti újdonságaikra való tekintettel.

 

 

Az elveszett tekercs

 

„Habent sua fata libelli”. Ha igen, úgy ez a filmekre felsőfokon érvényes. Markáns és élő példaként szolgálhat erre a legújabb kori mozaikrejtvény megfejtése eredményeként újra bemutathatóvá tett Sadie Thompson című, klasszikussá vált némafilm (1928) mába nyúló fatális utótörténete. A film irodalmi alapja Somerset Maugham 1921-ben publikált Miss Thompson című novellája. A filmtervet megelőzte a novella Eső címen írt, három felvonásos színjáték változata.

1922-ben mutatták be a Broadwayn, a botrányosan neves San Francisco-i prostituálttal, Jeanne Eagelsszel a főszerepben. Botránnyal és egyben átütő sikerrel. Eagelsnek negyedszázadon át is emlékezetesen megrendítő hatású (sokkoló) előadásában a korszaknak hosszan futó, legemlékezetesebb darabja volt. A darab nagyszériás, többéves üzleti sikerének hatására született meg a filmprodukció gondolata, az United Artists égisze alatt. Sikerült megnyerniük Gloria Swansont az abszolút női főszerepre, aki egymillió dolláros szerződésétől vált meg a film kedvéért a Paramounttól, valamint sikerült megnyerni Raoul Walsht, aki a Fox Stúdiótól búcsúzott el hasonló módon e filmterv kedvéért. Gloria Swanson megvásárolta az eredeti novella filmjogát, és két minőségben társult Raoul Walsh-sel: mint rendezővel és egyben mint férfi főszereplővel.

Walsh eddigi szerepeiben is az action playing neves színésze volt, azaz a tettek embere, ideális alkat a filmbeni Tim O’Hara tengerészhadnagy szerepére. A másik főszerepre, Davidson lelkész szerepére, megnyerték Lionel Barrymore-t. A filmet a kritika szélsőségesen, a korabeli cenzúra pedig nevetségesen fogadta. Ennek ellenére a késői némafilmek, valamint az egész amerikai filmtörténetnek klasszikus darabja maradt. Három évvel később, a már berobbanó hangosfilmmel Lewis Milestone Eső címmel újra kamera elé vitte Joan Crawforddal e téma hangosfilm-változatát, amely szinte indigómásolatnak tűnhet a Swanson-film, a Sadie nyomán.

„Raoul Walsh nagy rendező volt, telve vitalitással. Együtt írtuk a Sadie Thompson filmváltozatát, talán már sohasem tudjuk megtalálni a film eltűnt utolsó tekercsét. Hát nem bűn ez?” – nyilatkozta Swanson 1969-ben. Ez ideig a filmnek egyetlen fennmaradt kópiája Gloria Swanson tulajdonában volt: néhai legjobb barátnőjétől, Mary Pickfordtól örökölt becses emlékű kincsei között őrizte. Balszerencse folytán mindennek a tetejébe az történhetett, hogy az utolsó tekercs dekomponálódott, azaz a nitrát-filmeknek közismert, baktérium okozta emulzió-bomlása következtében teljesen megsemmisült. Azóta több vállalkozás indult egy talán még fellelhető kópia felkutatására Gloria Swanson hagyatékában, a Museum of Modern Arton át, a George Eastman House-ig, valamennyi eredménytelenül zárult. 1983-ban, amikor a Kino International Co.megvásárolta a Swanson-alapítványtól az egyetlen hiányos kópiát, felajánlotta egy újabb, az egész világra szóló, még intenzívebb kutatás beindítását. Miután az is sikertelen maradt, Gloria Swanson és művész-producerei Raoul Walsh (1887–1981) születésének századik évfordulójának méltó megünneplésére elhatározták, hogy új megoldást peresnek. Az egyetlen lehetőség az maradt, hogy az eltűnt utolsó tekercset rekreálják, azaz a film eredeti forgatókönyvének felhasználásával, minden létező és fellelhető feliratok, alcímek, köztes feliratok, inzertek segítségével, a film volt külföldi forgalmazóinak feljegyzéseiből, fellelhető memoároknak idevonatkozó részleteiből, a film felvételeinek, feljegyzéseinek, scriptnaplóinak alapján, valamint minden fennmaradt és fel sem használt „still-” és reklámfotóinak felhasználásával a hiányzó részt újból létrehozzák. A munkálatok során felhasználták a már említett Lewis Milestone Eső című hangos verziójának néhány rövid, kimaradt szegmentumát, melyek elég jól idomultak a Sadie Thompson többi részletéhez, ugyanis Oliver T. March volt mindkét filmváltozat operatőre. Hónapokig tartó kutatások közben felvételek és vágások követték egymást. Az utolsó tekercs számos lehetséges variációját vetítették le, hogy megvalósíthassák az elérthető teljes értékű megoldást. A film összetett, ám erős hangulati hátteret felidézni hivatott kísérőzenéjének megírására és vezénylésére felkértek egy fiatal komponistát, Joseph Turrint. Turrin élt a követelményekkel és a lehetőségekkel. Új ideákat, friss lendületet és lelkesedést vitt a kifáradt tervbe. Így egy örökre emlékezetes filmnek újbóli bemutatója koronázta a film újrateremtőinek igyekezetét és szinte reménytelennek tetsző fáradozását. A Kino International Co. tette lehetővé e különös újbóli premiert, átmentvén egy klasszikus és emlékezetes filmet.

 

 

Élő mozi Hollandiából

 

A Skrien című holland filmújság és kiadója, az Oppenbaar Kunstbesit (Holland Művészeti Intézet) bemutatott két kivételes értékű némafilmet, amelyek előzőleg mar feltűnően nagy sikert arattak Hollandiában. A Gloria Transitát, Johan Gildermeyer 1917-ben készült filmjét, amely a maga nemében különös és egyedi kísérlet az operafilm műfajában, valamint Ernst Lubitsch mesterdarabját, a Lady Windermere’s Fant. Mindkét filmet öt kitűnő holland zenész közreműködésével. A Gloria Transita bemutatóján pedig tovább bővítve négy neves operaénekes felléptével. Mind a kamaraegyüttesnek, mind a két produkciónak Hub Mathijsen a vezetője, aki egyébként tenorhegedűn játszik a kitűnő zenekarban. A hajdani ősbemutató eltűnt eredeti kottái helyett ő írta a mai előadás új partitúráját. Eme, mondhatni, újravirágzó zenei műfajnak az elsőszámú, legjobb specialistája Hollandiában. A közelmúltban komponált új zenét Murnau Faust, valamint Zelnick Die Weber című filmjéhez. Pontosan hetven évvel és három hónappal a hajdani hágai ősbemutató után nyílott mód a Gloria újbóli bemutatójára a fesztivált megnyitó díszelőadásként, ahogyan azt annak idején eredeti formájában előadták: négy operaénekessel és zenekarral. Johan Gildermeyer egyike azon úttörőknek, akik a film és a zene szoros összekapcsolódásának, szinkronitásának lehetőségén munkálkodtak, és a Gloria Gildermeyer próbálkozásainak egyedi remeke. Elsőként sikerült a képi költészetnek és a zenének elbűvölő együttes szépségét nyújtania. A szinkronitás az időben úgy történt még, hogy zenészt alkalmaztak a film felvételénél és ugyanaz az előadó önmaga produkcióját kísérte a film vetítésekor. Gildermeyer is ezt a módszert alkalmazta a Gloria Transitaban.

A zenei rekonstrukciót nehezítette az a tény, hogy Gildermeyer pénzügyi okokból kihagyta a kórust az operarészletekből, és nem készített tiszta átmeneteket. Ennek ellenére Hub Mathijsen igen jó összhatású partitúrát írt, és a kiváló zenei produkció, koncerteken is ritka kitűnő előadásban hangzott, nemcsak Gounod Faustjának legszebb részeit tartalmazza, hanem néhány utcai balladát is, Brahms zongora quintettjéből és harmadik zongoranégyeséből is felidéz élményfokozó részleteket, amelyek ritka szellemben és magas muzikalitással árnyékolják és ragyogtatják fel a film lírai és drámai arculatát.

A második élő-mozi produkció jelentette a fesztivál közép-idejének élményt nyújtó előadását. Ernst Lubitsch, Oscar Wilde színdarabja nyomán, 1925-ben nevezte el az ő első viktoriánus komédiáját Lady Windermere,s Fannek.

Ez a mű egyike ama legkitűnőbb négy némafilmnek, amelyeket Amerikában készített, és ez Lubitsch második hollywoodi periódusának mesterdarabja. A kompozíció egyébként is fénypontja volt egy 1984-ben a Holland Filmmúzeumban tartott Lubitsch-retrospektív sorozatnak. A film zenei kompozíciójához Hub Mathijsen csak saját óriási könyvtárára és könnyűzenei archívumára támaszkodhatott. Csaknem hatvan, korabeli zenerészletet sikerült könnyű, ám nemes eleganciával egybeötvöznie, melyeket a kamarazenekar egy tőle szokatlan könnyűzenei stílusban adott elő. A hangélmény, a zenei hangvétel és hangzás a maga módján visszafogott, de illékonyán játékos, utánozhatatlanul tökéletes zenei megfelelője Lubitsch e filmben remek ízléssel megrajzolt társadalmi analízisének. A film az uralkodó osztályok hipokrízisét gúnyolja ki, remekül játszván az emberek társadalmi és élettérbeli kapcsolataival. A félszázadnyi, mindent romboló idő ellenére is mintaszerű, gyönyörű kópia, a nyugat-berlini Német Filmalapítvány produktuma.

Az előző, ötödik évad mágikus záró estje után Carl Davis, aki a napokban még Londonban vezényelte legújabb, a The General című filmhez komponált zenedarabját, jelenleg pedig a Ben Hur partitúráján dolgozik, visszatért, hogy a fesztivál záróakkordjaként egy újabb élőmozi koncerttel ismét nagyszerű záró élményt nyújtson a maga komponálta és dirigálta A nagy parádéval. A nagy parádé, King Vidor filmje, a húszas évek végén mind Amerikában, mind Európában a kor kiemelkedő és emlékezetes sikere volt. Új bemutatójának zenei kompozíciója a Thames televízió, valamint az angol négyes csatorna megbízásából készült. Carl Davis muzsikája minden tekintetben megfelelő, zene és film magas szintű egységét valósítja meg. Nem kis bátorság kellett Milánó, Cremona és Velence bűvkörének szomszédságában, a magas igényű olasz muzikalitásnak e kitüntetett térségében dirigensi pálcát ragadni és elvezényelni egy száztagú szimfonikus zenekart, a sötétben, a színpad hatalmas fehér vászna alatt.

Itt kellene többoldalas tanulmányt írni a filmek és az ilyen típusú zene szimbiózisáról. De talán mindenekelőtt be kellene mutatni nálunk is egy ilyen művet valamelyik koncert-színházban: gondolok netán olyan épületre, amely előző életében reprezentatív premier-mozi volt. (Az Erkel színház.) Sem a magyar filmművészetnek, sem a magyar zeneéletnek nem lehetne ártalmára egy hasonló koncertkísérlet. Igényes zenészek és zeneértők talán nem is szentelnek sok figyelmet e műfajnak, mivel a zeneirodalom olyan túlhaladott és kimerített régiójával való rokonságról van szó, mint a programzene, a zenekari szvitek, a nyitányok, a közzenék, szimfonikus költemények vagy a klasszikus balettzene. Egy középszerűre sikeredett produkció esetén mentségül végül is tisztes távolságban egymásra mutogathat az élő karnagy és a már régen az idő szakadékába hullott némafilmrendező. Mindez igaz... Ámde... Mégis...

Egy jótékony fellobbanás, egy nagyszerű és nemes „epidemia” van terjedőben Európában: a klasszikus némafilmek, a ma embere számára új életre keltett, úgynevezett élőmozi-előadások újbóli másod- vagy tán harmadvirágzása. Amíg e sorok nyomdafestéket látnak, Frankfurt am Mainban egy még újabb élőmozi-zene symposion indul, újonnan restaurált klasszikus némafilmek élőzenével történő előadás- és bemutató sorozata, neves komponisták, zenekarok, dirigensek, kamaraegyüttesek és szólisták közreműködésével. A némafilm történetében eddig is voltak néha alkalmi vállalkozások, ám a hajdani mozikoncerteknek szinte csak Amerikában voltak nagyszabású és növekvő tradíciói, természetesen ezek is inkább csak egyedi jelleggel. Bár köztudott, hogy Amerika nagyvárosainak a felvirágzó Nickel Odeonok korszakában, a kezdeti Seeburg, Peerless, Weite Sohn zongorák, majd Photo Playerek társaságában több mint kétezer színházban moziorgonák szóltak, mint például a század zenei diadalaként hirdetett Rudolph Wurlitzer Co. által készített Wurlitzer Unit Orchestrák. A még igényesebb színházak a koncert igényű, nagy templomi, vagy székesegyház-méretű, többmanuálos, mindenható-hangzású orgonákkal voltak felszerelve. Nem beszélve a szimfonikus zenekar kísérte nagyszabású élőkoncert premierekről... Tehát a frankfurti hatnapos rendezvénysorozat egy másik tradicionális európai zenei nagyhatalom új szellemű alkotói kísérlete. Az újrafelfedezett némafilm-előadóművészet iránt felélénkülő nemzetközi érdeklődés növekszik. E rendezvény is első nyilvánossága lesz a századelő legújabban feltárt és restaurált, játék-, dokumentum – és kísérleti filmjeinek, az Ifjú Német Filharmónia, valamint más nemzetiségű koncertegyüttesek és neves dirigensek közreműködésével. Az élőmozi-koncertbemutatókkal párhuzamosan, a régi opera termeiben némafilmzene-improvizációs kurzus indul zongora-, valamint orgonaelőadók számára.

E terület a filmkultúrának csak egy újraéledő holtága, vagy élőbb lenne a múlt, mint a jelen? Vagy a jelen élné a múltat? Vagy a múlt éli a jelent? Szerencsére Pordenone minden évben felfedezi, ápolja és állandóan ápolva építi azt a múltat, amelynek jövője van.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1988/06 44-47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5009