KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1988/május
• Márton László: Az együttérzés díszletei Berlin, Alexanderplatz
• Györffy Miklós: Forgatókönyvírók részvénytársasága beszélgetés Michael Töteberggel
• Papp Zsolt: A szubjektív tényező Helke Sander és a nyugatnémet ’68
• N. N.: NSzK filmhét
• Zalán Vince: Péter és Pál Törvénysértés nélkül
• Schubert Gusztáv: A vaskorszak végén Szorításban
• Koltai Ágnes: Görbe folyosók Kiáltás és kiáltás
• Ardai Zoltán: A macska nyolc éve A „csehszlovák új filmről”
FESZTIVÁL
• Fáber András: Mit hoz a szél? Nantes
• Székely Gabriella: Kairó kék bársonya Kairó

• Barna Imre: Nulla rosa est A rózsa neve
• Kovács István: Maradandóság és mulandóság Beszélgetés Andrzej Wajdával
LÁTTUK MÉG
• Faragó Vilmos: Küldetés Evianba
• Nóvé Béla: Zeneszalon
• Báron György: A halálosztó
• Gáti Péter: Más, mint a többi
• Vida János Kvintus: A pokol katonái
• Bikácsy Gergely: A zsaru és a szex
• Biczó Dezső: Califar malma
• Tamás Amaryllis: Ez is elmúlik egyszer
KÖNYV
• Zalán Vince: Mécsláng

             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Helke Sander és a nyugatnémet ’68

A szubjektív tényező

Papp Zsolt

 

A hetvenes évek végén két hétig laktam Frankfurtban egy lakóközösségben. Sok kisgyerek, házas szülők, sok átjáró barát. Azon igyekeztek, hogy az együttes élet ésszerűségét és kölcsönösségét kamatoztassák. Éjszakába nyúló politikai viták, hajnalig tartó csoportos pszichoterápiák. Amikor aztán (kissé megfáradtan) elismerésemet fejeztem ki a házigazdának, ki történetesen görög-német volt, ezekért az életforma-kísérletekért, nagyot legyintett, és nem kevés nosztalgiával mondta: „Ha a nyugat-berlini kommunámat láttad volna! 1968-ban! Az volt a nagy kísérlet!

Nos – a mulasztás pótolható. 1968 húszéves évfordulóján film – A szubjektív tényező – a hazai mozikban a nyugatnémet diákmozgalomról!

 

 

Harcok és hétköznapok

 

A rendezőnő – Helke Sander – közel az ötvenhez. 1966 óta készít filmeket; bőségesen kivette részét a diákmozgalomból, sőt, főszereplője volt a nőemancipációs-feminista szárny „leágazásának”. Róla is szól hát a film. A főszerepet játszó Angelika Rommel – Helke Sander alteregója – maga is benne volt ez idő tájt az első nőfelszabadítási tanácsban. Egyszerű és eredeti az ötlet: 1980-at írnak, Anni nagyfia hazaviszi a Parlamenten kívüli ellenállás 1966–69 című képes albumot, elkezdik lapozgatni, és megelevenedik a múlt. Harcaiban – és hétköznapjaiban. És az eredetiség: 1966–69 nyugatnémet diákprotesztje tribünös utcai harcainak archív képei közé beúsznak az eszméletkereső, társkereső, forradalomakaró kommunák intim hétköznapjai. Ez a játékfilm kitűnően épül össze a dokumentum-felvételekkel; és ez az, amit még sose láthattunk német filmen. Élet a kommunában. Az ideológiával kitapétázott szobabelsők, az intenzív interakciók, a társas erőmerítések és elméleti helyzetértelmezések mindennapisága felől látjuk a nagy külszíni tablókat. Fesztelen, fanyar, didergető látószög, csendes nosztalgiával, csipetnyi öniróniával.

Kint 67 júniusa. Farah Diba világszép mosolya, sah férje oldalán. Nyugat-Berlin. Kint tömeggyűlések dobogása, lázas szónoklatok. Bent a napi munka. Csurog a profán hangulat. Gépelés, sokszorosítás, terjesztés, ragasztások. A plakátokon: A tudomány embertelensége. Az USA-imperializmus igazi arca. A vietnami háború. Filmvetítések, diaképek. Az amerikai katonák igazi arca. Bent vetetlen ágy, pokróc, poszter és poszter (nagy Lenin fotó, Lenin telefonál), dörgő gömbfejes villanyírógépek. Ülünk a földön, fejünkben a helyzet, körben szétszórt jegyzetek, újságok, könyvek, kivágások, abbamaradt sörök, csikktömeges hamutartók. Egy ölelés, közben a mosogatóban csótány mászik, de hát ki ér rá. Ki ér rá a háztartásra, az érzelmi háztartásra. A helyzet. A tizenharmadik szobából Rolling Stones szól, és tompán a hang, az erősödő dübörgés, a tömeg hangja, szólító, elsöprő, elnyelő tömeggyűlések, kint. Ott a helyünk. Tárgyalni az NDK-val! Harmadik világ! A kémiai ipar a háború szolgálatában! Stopot az USA-imperializmusnak! Aztán – vissza. Megint a kommuna, hétköznapok. Őrlő viták, helyzetértelmezések, vég nélkül. A közvéleményt kell felrázni. Átpolitizálni, demokratizálni. Harcra a jogsértő Springer lapkiadó ellen. (Lenin a falon telefonál.) Rudi Dutschke a tribünön. A Vörös Rudi beszél. (Figyeljük, mit mond!) A fogalmakat be kell engedni a nyilvánosságba. Hogy elvégezzék a felvilágosítást és elvezessenek a polarizációhoz. A tömeg ösztönösségére kell építeni. A direkt akciókra. Vietnam-kongresszus, 68. február. Ho-ho Ho-Si-Minh! Ho-ho Ho-Si-Minh! Amis-go! Go-home! Go-home! A tömegkommunikáció hazudik, csak az utcák maradtak nekünk! Húszezer diák Nyugat-Berlin utcáin. Vörös zászlók és DNFF (emlékszik még valaki erre a névre?) lobogók. Egymásnak feszülő tízezrek és rendőrhadoszlopok.

Rudi Dutschke beszél. Fel kell rázni a szenvedélytelenné lett, apolitikus világot, amely elvesztette önreflexióit.

 

 

Mi is történt?

 

Német Szövetségi Köztársaság, hatvanas évek. A Szociáldemokrata Pártból – azt rendszerkonform pártnak ítélve – kiszakad egy baloldal, és hatalmasan meglódul az SDS, a Szocialista Német Diákszövetség akcionista politikája. Kína mellett. Az NDK mellett. A harmadik világ (Kuba, Algéria!) mellett. A vietnami háború ellen. Amerika ellen. Az antikommunizmus ellen. A neonácizmus ellen. Aztán az oktatás iparosítása ellen. A kényszer-elődiplomázás ellen. (A megnőtt speciális szakemberigény miatt csak az fejezhette be egyetemi tanulmányait, aki szakmai elővizsgát tett.) Az egyetemek demokratizálásáért – már 1965-től! „Bárki bármilyen témát bármikor előadhat!” (Mire a rektor – Nyugat-Berlinben –: majd a Holdon! Következnek az egyetem-bojkottok, sztrájkok, tüntetések.) Harc az egyetemek politikai színtérré alakításáért. (Mire a rektor, 1966-ban: „az egyetem falai között semmiféle politikai tevékenységet folytatni nem lehet!”) Következnek a tüntetések. A sarokba szorított nagypolitika önrontó, feszültségszító húzásai. Ide, a felforrt városba hívják meg Humphrey amerikai alelnököt. Nyugat-Berlinben létesítenek Amerika-házat. Nyugat-Berlinbe látogat – harmadik világ! – a perzsa sah és felesége. Egy diákot lelőnek, meghal. És 68 tavaszára elszabadul a „pokol”. Tankönyvégetések, egyetemmegszállások, lapkiadó-feldúlások, állandósuló tömeges összetűzések a rendőrséggel. 68 nyarán több helyen égnek az áruházak, a szupermarketek – az apolitikussá tevő fogyasztás melegágyai! És 68 nyarán mondja el híres beszédét, öt pontját, Jürgen Habermas a Frankfurti Egyetemen – nagy kár, hogy ebből semmi nincs a filmben –, a látszatforradalom gyermekeiről. Jogosnak tartja a tiltakozást a földöntúlivá és befolyásolhatatlanná lett politika ellen. Az állampolgári figyelmet a privatizálásba szorító tömegkommunikáció ellen. Kiemeli az újfajta érzékenység keletkezését, amely a pszichikai elnyomás és a manipulációs dresszúra elviselhetetlenségét hozza. De ezzel – vége. A diákmozgalom helyzetértelmezései bizonyíthatóan hamisak; belőlük cselekvési útmutatásokat nem lehet levezetni; a hibás helyzetértékelésből adódó végzetes stratégia – mindenáron polarizáció! – minden demokratizálásra törő társadalmi erőt meggyengít; a diákmozgalom a vágyfantázia rabja, a jelképes cselekvésben – egyetemelfoglalás, kitűzött vörös zászló – forradalmi rendszer-átalakítást lát. Tessék a klinikára menni! Tessék pszichiátert keresni! Habermast kifütyülték, Habermas távozott. 69 után a diákmozgalom megfeneklett. Következtek a „leágazások” – a terrorizmus, a feminizmus, az állampolgári kezdeményezések, aztán a spontik és az ökológiai mozgalom, idővel a zöld párt és az alternatívok új társadalmi mozgalma. Az újfajta érzékenység mozgalmai – csupán olyasmi, amivel a hagyományos munkásmozgalom már semmit nem tudott kezdeni; igaz, az újfajta mozgalmárok már el is kerülték a hagyományos munkásosztályt. És itt még egyetlen háttérmozzanat: az NSZK-ban a hatvanas években példátlanul megnőtt a felsőoktatásban résztvevők létszáma, éppen úgy, mint Franciaországban vagy az USA-ban. Campus-jellegű egyetemi városok sora jött létre, tíz-harminc ezres diáktömegeket tömörítve. Ide tolódott át e társadalmak hagyományos tőkés-bérmunkás konfliktuspotenciálja, jól láthatóan pozitív, progresszív kihatással; szakmailag ők alapozták meg a hetvenes évektől nekilóduló modernizációt – és ők jelezték nyomban e modernizáció elviselhetetlenségének emberi küszöbszintjeit, radikálisan átalakítva egy társadalmi-politikai klímát. De – vissza a filmhez.

Vörös Rudi beszél.

 

 

Rudi

 

Nézem a diákvezér kedves, mosolygós arcát, oldalra fésült haját. Olyan jó szándékúan egyszerű. Semmis. Csak a szemében, néha, a fehér izzás (a végtelen káosz tiszta tudata?), amikor ezrekhez szól. Kinyitom a Medvetáncot (86/4–87/1.), benne a trendvonalas Jánossy Ferenc emlékezik. Szabadon idézem. 67-ben – mondja –, előadtam Nyugat-Berlinben. Az értékelmélet témára csak baloldaliak jöttek. Meggyőződtem, ha tizenkét baloldali van együtt, akkor huszonnégy nézet van, mert mindegyiknek van kettő. Ők elutasították a reformot, és eközben a forradalomnak nem volt talaja. Dutschkét idehaza én hoztam össze Lukáccsal. Ez még a nagy mozgás előtt volt. Rudi és társai, feleségeik, Ecuadorba akartak menni, forradalmat csinálni. Lukács hat órán át rettentő türelmesen magyarázta nekik, hogy mindenkinek otthon van a feladata. Hát Dutschke vissza is ment Studentenbewegungot csinálni – folytatja Jánossy. Még a végén Lukácsot lehet felelőssé tenni az egészért. – Dutschke? Már 63-ban könyvemmel járt a hóna alatt. Aztán egyszer négyen eljöttek Budapestre, tél volt, beültek a szobába, bundában, hogy itt maradnak egy hétig. A matracokon elalszanak. Ez kint az egy körhöz tartozóknál egészen természetes volt. Én pedig azt magyaráztam, a szemináriumon is, hogy a kapitalizmusból a szocializmusba van reformista út. És ez egészen természetes.

Nézem Rudit. A filmen. Barna, sima vonalú arcát. Oldalt hulló haját. Keresetlenség, nyugalom, belső eltökéltség. Otthon csinál forradalmat. (68. április 11-én rálőttek; ezután kimaradt a vezetésből. 1977-ben úgy nyilatkozott, hogy meg kell egyezni a szociáldemokratákkal. Dániában oktatott, írt egy könyvet – érdekes módon a leninizmusról és a kelet-európai szocializmusok sajátosságairól, 79-ben meghalt.)

 

 

Anni

 

Nézem Annit. A filmen. Anni – aki tehát a rendezőnő korai alteregója – magát nézi. A tükörben. Nézi, hogyan áll neki a vietnami lányok kimenő-kimonója. Nézi a vietnami lány fényképét. A nyugatnémet egyetemista lány 1967-ben látnivalóan a vietnami lányhoz akar hasonlítani. Amit talán kommentálni illene. Annyit biztosan tudok, hogy a nyugatnémet recenzensek most azt írnák: Anninak nincsenek vállalható mintái, előképei. Sem a német történelemben, sem a kortárs fogyasztói kultúrában. Ennyi. Ezért a vietnami lány. Hősnőnk magát nézi, aztán maga elé néz – aztán a barátnőjét nézi. Hosszan, már-már nyomasztóan. (A kamera kényelmesen, bőven, puhán kering a belső tereken. Puritán, funkcionalista belső környezet. Szék, ágy, telefon. Lenin a falon. Lenin telefonál.) Magukat kereső női arcok, rövidre vágott párbeszédek. Hajak. Kik vagyunk? Mi a nő ereje, gyengesége? Mi a mi világunk? (Beúszó konyha, lepusztult funkcionalitásban. Plakátmagányban hűlő főzőplatnik. Főtt étel nincs. Alma van, August Bebel van, üres hűtőszekrény van, két lány egymás felé forduló megértés-keresése van. Autizmus? Csendes önelégültség?) Gyűlésre készülnek. Témák. Mi a nő? Mi a gyerek? Mi a szerelem? Az orgazmus? A férfiak? Százan jöttek el a gyűlésünkre, mondja Anni boldogan, csak nők! Siker! A nőknek a saját felszabadításukért kell harcolniuk! Fehér falak, fekete sziluettek. Nők. Viszik az ágyneműt. Helyet a kongresszusra érkezetteknek. Mezítláb csoszogó lelkesedés. Gyerekek szaladgálnak, ének csendül, avanti popolo, hurcolják a könyveket. Élnek a kommunában. (Aztán megint az utcák. Brutális rendőr-attak, embert aszfaltba csapó vízágyúk.) Megint – otthon. Ülnek az ágy szélén, megverten és csuromvizesen. Jön be a harmadik, negyedik társ. Csontig ázva, sántítva, megverve. (Schwere Krawalle in Berlin – hozza az újság. Dél-amerikai harcostársak érkeznek. Újságírók. Fekete bőrű fiú kéredzkedik be, kis motyóval. Egy nőtárs az NSZK-ból jött át, gyerekkel. Nézi a tévét, a diákat. Egy vietnami kisfiú beszél. Szabadság, közösség. A kommuna együtt, gyereket nevel. Anninak új fiúja van. (Csak Lenin a falon, a változatlan. Folyvást telefonál.)

 

 

Anni – emancipációban

 

Hősnőnk, nem kevés töprengés után, kimondja: a nők elnyomott társadalmi osztályt alkotnak. (Osztályt! Érzem és hallom, mennyire nincsenek ennek ma konnotációi – nálunk. De ott és akkor! Amikor az osztály és az osztályok mibenléte állt a viták gyújtópontjában!) A fiúk persze elképednek. Hanyatt vágják magukat, legurulnak a székről a nevetéstől. Hogy a nők – osztály?! Ezzel nem fognak azonosulni az elvtársak – mondják. Anni: mindent újra át kell gondolni. A mi álláspontunkról.

Anni beszél az SDS kongresszusán. Nem értik meg az álláspontját. Így aztán megindul az újféle harc. Új nőmozgalom! Woman power! Eljött az ideje, hogy megszabaduljunk a polgári péniszektől! Minden diktatúra – diktatúra, mondja elkeseredve Anni. Miért jobb a munkásosztály diktatúrája, mint a többi diktatúra? Minden diktatúra – uralom, valami vagy valaki felett. Gyere már az ágyba – mondja kedvesen Anni újabb fiúja –, majd reggel elmagyarázom. Anni végül is enged. Diktatúra, bármerre fordulunk.

 

 

Ami következett: a harcos feminizmus

 

Igen, így történt – mondja Frigga Haug neves nyugat-berlini szociológusnő a New Left Review hasábjain írt kimerítő tanulmányában (The Women’s Movement in West Germany, 1986. 155. sz., január–február.) 1968 szeptemberét írták. A mozgalom fáradóban volt. Túl a szükségállapot-törvény elleni nagy bonni tüntetésen, a májusi és júniusi barikádokon és egyetem-elfoglalásokon. Szeptembertől mérséklődtek a tüntetések, bár Franciaországból megérkezett Vörös Dany – Cohn Bendit. És ekkor jött az újabb hullám, az újabb fordulat. 1968 szeptemberében – írja Frigga Haug – az SDS-ben Helke Sander mondott beszédet.

Igen, ő. A szubjektív tényező rendezője.

Annyit mondott – rövidre fogva –, hogy a gazdasági és társadalmi alávetésnek megfelel a szexuális alávetés. S amikor a férfi elvtársak ezen nevetni kezdtek, Helke Sander és társai – válaszul – paradicsomokkal dobálták meg őket. (A beszéd töredékeiből még hoz a film.) Ekkor terjedt el a mondás és a gyakorlat, jelezve, hogy új idők járnak: aki kétszer lefekszik ugyanazzal a férfival, az a tőkés rendszer uszályába került.

Különleges idők. Tőlünk – akkor is, most is – csillagévnyi távolságban. Vagy mégse? Ulrike Meinhof, a később terrorista-akciók miatt letartóztatott, kiemelkedő tehetségűnek tartott és börtönben meghalt újságírónő írta még akkor, 1968 szeptemberében: a paradicsomok és a tojások dobálása nagyon is megfelel egy olyan nyilvánosságnak, amelyet más oldalról a tények agyonhallgatása jellemez. Az SDS frankfurti egyetemén repülő paradicsomok nem szimbolikusak. A férfiak összepiszkolt zakójáról a koszt továbbra is a nők fogják eltávolítani; nők milliói fulladoznak nap mint nap attól, amit le kell nyelniük; szedhetnek fogamzásgátlót ez ellen, Contergant, ha éppen pechjük van; verhetik a gyereküket, üthetik főzőkanállal a férjüket, becsukva ehhez az ablakot, ha elég jól neveltek, hogy senki ne hallja, amit mindenki úgyis tud. A férfi szaktárstól tett ottani javaslat, miszerint ha a nők ennyire elégedetlenek, hát tagadják meg a férfiakkal a nemi érintkezést, csak megerősítette, amit Helke Sander mondott: a férfiak az egész konfliktust le akarják fojtani a privátszférába. Csak hát ezek a nők már nem játsszák tovább az egyetértést, amikor a gyereknevelés egész terhe az ő vállukon nyugszik; elegük van abból, hogy a gyereknevelés rájuk háruló terhe, a kieső idő miatt alulképzettek, vagy semmilyen képzettségük nincs; és azt gondolják, hogy a gyereknevelés és a házon kívüli munka ilyenfajta összeegyeztethetetlensége nem az ő csődjük, hanem a társadalomé, amely ezt előidézi. Mivel pedig a férfiak ebbe a témába nem bocsátkoztak bele – ezért kapták a képükbe a paradicsomokat. A nők ezzel kinyilvánították, hogy be vannak zárva egy privátszférába, és ebben a bezárásban a férfiak mint a kapitalista társadalom funkcionáriusai működnek közre: elnyomják a nőket, még ha ezt szubjektíve nem is akarják. – Eddig szólt Ulrike Meinhof. Talán nincs is mindenben csillagévtávolságra tőlünk, amit szóvá tett.

Maradjunk a németeknél. Kissé már elszakadva a filmtől, a feminista mozgalom történeténél. Részben azért, hogy tájékozódjunk, részben, hogy egy mozgalom idővel beért társadalmi eredményességéről szóljunk. Abból a tapasztalatból kiindulva – és ez itt nálunk, 1988-ban, a feminizmustól függetlenül sem érdektelen talán –, hogy a mozgalmak mindig gyermekdeden, megmosolyogni valóan vagy feldühítően, kuszán és intoleráltan indulnak. De hát ezért mozgalmak. Hogy a szokatlant, a másféleséget hozzák. Olyan másféleséget, amely aztán egyszerűen hozzájárul egy társadalom gazdagodásához, egyensúlyához, önismeretéhez. Hozhatnánk most a zöld példát, az ökológiai mozgalmat, amely, miként a feminizmus, korábban kinevetett és intolerált volt. 86-ra már köztudott, hogy a nyugatnémet környezetvédő technika – a világszínvonal. Olcsóságban és tökéletességben mindenkit megelőz. Egyértelmű a képlet: köszönhetően az ökológiai nyomás korai megindulásának. Itt is kiderült; a mozgalmak átfordulnak – gazdasági hatékonyságba, társadalmi konszenzusba.

Tehát a németek.

Sajátos idők jöttek – meséli Frigga Haug. A mozgalom gyerekkora. Frankfurtban megalakult a Weiberat. (A névhez tudnunk kell, hogy a német nyelvhasználatban a Weib az a nő, aki a megvetés vagy a nemi vágy tárgya.) A név tehát kihívás volt. Nos, ők alkották az első leszbikus csoportokat az NSZK-ban. Szórták a röplapjaikat: „Vágd le!”, „Szabadítsuk meg a szocialista sztárokat burzsoá falloszuktól!” Ragasztották a plakátokat, amin levágva. (Ezekből az eseményekből még idéz egy keveset a film.) Nyugat-Berlin, 1968 karácsonya. A Kurfürstendammon folynak a nyilvános melltartóégetések. Tiltakozás: ez a társadalom a nőt a szex tárgyává fokozza le. Aztán az akcióbizottságok elhatározták, hogy a feminista mozgalom tagjainak farmert és Mao-zubbonyt készíttetnek. Egyenruhát a nőknek. A cél világos volt. Meg kell akadályozni, hogy a férfiak a divatosság szempontjai alapján válasszanak közülünk. És ezzel örökös versenyre kényszerítsék őket. Ekkor történt – meséli a nyugatnémet szociológusnő –, hogy a sötéthajú és mindig elegáns Helke Sander sárga sálak beszerzését javasolta. Ekkor kitört a botrány. Egy szőke és teltkarcsú elvtársnő ezzel nagyon nem akart egyetérteni. Neki nagyon rosszul áll a sárga sál, mondta és különben is. Vegyük észre magunkat. Az egyforma zubbonyba bújva sokkal jobban kijön a köztünk levő különbség, mint amikor normális ruhákban járunk. Mert hát – nem éppen az szorul rá a divatra, aki kevéssé szép és arányos? Aki meg jó nő, annak úgysem kell a divat.

Így bonyolódtak az ellentmondások, írja Frigga Haug. Nehéz idők jöttek – a férfiakra. Egymást érték az akciók. Lányok feleségüket verő férfiakat fogtak el, és megkötözve végighurcolták őket a Kurfürstendammon. Persze, többen úgy látták, hogy ezek az akciók nem teszik mindenki előtt nyilvánvalóvá a férfiak általi elnyomás és a kapitalizmus általi elnyomás összefüggését. 1970-ben Helke Sander – Nyugat-Berlinben – kilépett a mozgalomból.

A gyerekkor elmúlt. És most? A nyolcvanas évek NSZK-jában manapság minden egyetemen van nőszeminárium; van két elméleti folyóirat, amelyik speciálisan nőkérdéssel foglalkozik – időközben Helke Sander alapított egy, a Nők és a film című folyóiratot –, és megjelent számos szociológiai-pszichológiai alapmunka. A nőkérdésről, a nők társadalmi-emberi helyzetéről. Az NSZK-ban ma feminista pszichiátriai tanácsadók sora tevékenykedik. Minden nagyobb városban van menhely, ahová a férj megverte feleségek menekülhetnek, és – legkevesebb – jogászokat fogadhatnak érdekük védelmében. Zöld párti nők vannak a parlamentben, s a töredékidőben foglalkoztatott háziasszony? Aki férje oldalán háztartást visz, gyereket nevel? Nos, időközben megnőtt a szabadideje, tele van politikai ambíciókkal és ezt ki is nyilvánítja – nos, ez a háziasszony mint ilyen, a mai nyugatnémet politikai színpad állandó, radikális aktora. Rakéták ellen, repülőtér-bővítés ellen, atomhulladék-tározó ellen, újabb autópályák ellen, adminisztratív politikacsinálás ellen – éppen csak így artikulálják magukat. Mint nők és mint háziasszonyok. Ulrike Meinhof várakozása – perverz módon éppen az általa gyűlölt társadalmi rend féktelen termelékenysége következményeként – „bejött”. A nyugatnémet nő ma gyereket nevel, továbbképezi magát, jó részüknek heti kétszer négy óránál nem kell többet dolgoznia – és politikai mozgalmat csinál. (Statisztikák: 1966 és 83 között harmincon felül negyven százalékra emelkedett a női foglalkoztatás; a foglalkoztatott nők fele fehér galléros; a nem dolgozó nők fele szakképesített; az összes foglalkoztatott nő több mint egyharmada részmunkaidős. Két tanulság: több lett a szakképzettség, és több lett a szabadidő. Még az elmúlt évek racionalizálásai „színezik” is ezt a képet.

Mindezt magunknak, mozgalom nélküli társadalmunknak, hétköznapjainknak figyelmébe idézzük. Ezért részleteztük A szubjektív tényező ürügyén. A film tanulsága túlmutat a filmen: a diákmozgalmak tanulsága túlmutat 68-on: a mozgalmak tanulsága túlmutat a mozgalmakon. Abban az értelemben, hogy ami az első pillantásra őrültség és engedetlenség, az hamarosan az esedékes társadalomjavítások és újítások előidézőjévé válhat. Nem azt mondjuk ezzel, hogy a tegnap őrültjei mindenkor a holnap hősei: hanem csak annyit, hogy mozgalmak nélkül, engedetlenségek nélkül, másságok akarása nélkül nem adódnak társadalmi megújulások és megerősödések.

Alighanem ilyesmiben rejlik A szubjektív tényező – a 68-as diákmozgalmak – legfontosabb tanulsága.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1988/05 11-15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5022