KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1988/május
• Márton László: Az együttérzés díszletei Berlin, Alexanderplatz
• Györffy Miklós: Forgatókönyvírók részvénytársasága beszélgetés Michael Töteberggel
• Papp Zsolt: A szubjektív tényező Helke Sander és a nyugatnémet ’68
• N. N.: NSzK filmhét
• Zalán Vince: Péter és Pál Törvénysértés nélkül
• Schubert Gusztáv: A vaskorszak végén Szorításban
• Koltai Ágnes: Görbe folyosók Kiáltás és kiáltás
• Ardai Zoltán: A macska nyolc éve A „csehszlovák új filmről”
FESZTIVÁL
• Fáber András: Mit hoz a szél? Nantes
• Székely Gabriella: Kairó kék bársonya Kairó

• Barna Imre: Nulla rosa est A rózsa neve
• Kovács István: Maradandóság és mulandóság Beszélgetés Andrzej Wajdával
LÁTTUK MÉG
• Faragó Vilmos: Küldetés Evianba
• Nóvé Béla: Zeneszalon
• Báron György: A halálosztó
• Gáti Péter: Más, mint a többi
• Vida János Kvintus: A pokol katonái
• Bikácsy Gergely: A zsaru és a szex
• Biczó Dezső: Califar malma
• Tamás Amaryllis: Ez is elmúlik egyszer
KÖNYV
• Zalán Vince: Mécsláng

             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Zeneszalon

Nóvé Béla

Most, hogy a napkeleti kultuszok és filozófiák divatja ismét alábbhagyott, a távoli egzotikumok megszokott tömegcikké lettek, s észrevétlen belevegyültek a nagy világbazár talmi forgatagába, mind tisztábban láthatók újra a maradandó szellemi értékek: Nyugat és Kelet valódi találkozási pontjai. Tisztán, mondhatni „fehéren-feketén”, mint azon a viseltes, ám varázserejéből mit sem veszített indiai kópián, mely harminc éven át állhatatosan peregrinált szerte a nagyvilágban, s most, hogy régóta klasszikus iskolapélda, filmtörténetek és lexikonok versengve méltatott tárgya lett, végre hozzánk is eltalált. Satyajit Ray, e ma már ősz, bengáli mágus egyik legelső „varázslásáról”, az 1958-ban forgatott Zeneszalonról van szó, amelyről egyebek közt Elek Judit is oly érthető elfogódottsággal emlékezik, húsz év előtti személyes élményeit, egy nagy művészetbe való véletlen beavattatását idézve (Filmvilág, 1987/12).

De miben is áll Ray rejtélye, életművének nem szűnő, tiszta sugárzása? Aki egy estére a Zeneszalon vendége lesz, menten ráérez, az első pillanattól fogva látni és hallani fogja. Mert hiszen nem is „rejtély” ez: nyílt titok, kézenfekvő, mégis megfejthetetlen valódi rejtelem, melytől minden alkotás egyszerre archaikus és eleven létdráma-foglalat: méltóság és alázat, gyönyör és szenvedés kultikusan szép, lenyűgöző erejű monstranciája. A Zeneszalon filmszertartásának kezdetén hosszú perceken át nem látni mást, mint egyetlen fényfürtöt, egy felénk tartó, ragyogó kristálycsillárt, mely mintha a szitárzene tétován fölzendülő futamaira táncolna elő a félhomályból. Nyugat-India – egy pusztulásra ítélt ódon palota már csak ritka, nagy ünnepeken használt zenecsarnoka, valahol Visnu és Síva ősi birodalmában, a zabolátlan teremtő és pusztító Padma folyó partján. E romjaiban is méltóságos főúri lakot, maradék háznépével, egy tönkrement bengáli arisztokrata (Chabbi Biswas) uralja, ki alkonyatkor a tetőteraszra kiülve megadóan szemléli hajdan virágzó birtokai pusztulását, amelyektől a folyóár s egy mohó uzsorás sorra megfosztja. Végzetének ráadásul maga megy elé, maradék pénzét pompás zeneestélyekre költvén. A zeneszalon kristálycsillárja háromszor ragyog fel a filmben, valahányszor egy újabb baljós fordulat kihívó előjátékaként. A földesúr végzete akkor teljesedik be, amikor a folyó feleségét és fiát is örökre elragadja tőle. A zeneszalont bezáratja, s a mély gyásztól kataton mozdulatlanságba dermed. Halála előtt kérkedő uzsorás szomszédja, Mahim még egyszer felszítja benne becsvágyát, s a zene iránti olthatatlan rajongását, de ez az estély valójában már saját, előre megült halotti tora, fenséges, mámorító gyászszertartása lesz.

A Zeneszalon elégikus költőiségével, hanyatló hősének belülről láttatott tragikumával mélyen rokon Goncsarov, Tolsztoj, Csehov, Wajda, Tarkovszkij, Mihalkov nem egy remekével, hogy a nem is oly távoli eszmerokonságot: a Mikszáthtal, Gyulai Pállal fennálló atyafiságot ne is említsük. Tarashankar Bandyopadhyay (a forgatókönyv alapjául szolgáló) történetét leginkább a Cseresnyéskert ikreként szokás emlegetni, kivált a parvenü, újgazda figurák: Lopahin és Mahim szembetűnő hasonlatossága okán. De miként a Csehov-darabban, a Zeneszalonban is többről van szó, mint az élhetetlen és enervált hajdani kiváltságosok, s az önerejükből feltörekvő, szívós akarnokok konfliktusáról. Egy civilizációs mértékű napfogyatkozásról, arról a ma még inkább fenyegetőnek érzékelt veszteségről, mely a világhoz való viszonyunkban, s az egyéni sorsok milliárdjaiban bekövetkezett. Mert bár Lopahin megveheti a cseresnyéskertet, Mahim elcsábíthatja hajdani urától a legjobb zenészeket, azért a kert illatát, magába zárt titkait, szerelmeit, s a zene mindenható mámorát egyikük sem tudja pénzen megváltani, sajátjaként birtokba venni.

Satyajit Ray lassú, méltóságteli képei arra az elfeledett s megcsúfolt igazságra emlékeztetnek, hogy az élet – minden gyötrelme és fájdalmas mulandósága ellenére – ünnep, s hogy minden igazi művész eredendően arra született, hogy ezen ünnep szertartásmestere legyen.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1988/05 53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5033