KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1988/április
FILMSZEMLE
• Szabó Miklós: Tábori palackposták Történelmi dokumentumfilmekről
• Kovács András Bálint: Miért az ávósok? A történelem visszavétele
• Almási Miklós: Vadászjelenetek Felső-Magyarországon Tüske a köröm alatt
• Ágh Attila: Az igazán nagy ügyek A mi kis ügyeink
FESZTIVÁL
• Koltai Tamás: Kis lokál a pesti Brodway-n Miss Arizona
• Koltai Ágnes: Rejtő Jenő velünk van Beszélgetés Szomjas Györggyel

• Kovács Ilona: A gondola alakú hamutartó Ernst Lubitsch filmvígjátékai
• N. N.: Ernst Lubitsch fontosabb filmjei
• Nagy Zsolt: Mechanikus Mikulás Brazil
• Hirsch Tibor: Bolondok vagy csak meztelenek? Spielberg bíborszínei
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Vidéki vasárnap
• Schreiber László: Szeleburdi vakáció
• Szemadám György: A bolygó neve: Halál
• Vida János Kvintus: Élethalálharc
• Schreiber László: Az utolsó csillagharcos
• Gáti Péter: Világautó
• Nagy Zsolt: Üdvözítő kegyelem
• Tamás Amaryllis: A kíméletlen
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Rosszkedvűek a srácok Torino
• Bikácsy Gergely: Máshol Rio de Janeiro
KÖNYV
• Koltai Tamás: Egy ember, aki nevetett
KRÓNIKA
• N. N.: Konferencia

             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Beszélgetés Szomjas Györggyel

Rejtő Jenő velünk van

Koltai Ágnes

A Játékfilmszemlén mutatták be Szomjas György új filmjét, a Mr. Universe-t, melynek forgatókönyvét Fekete Ibolya, Grunwalsky Ferenc és a rendező írta. A Hunnia Filmstúdió Vállalat produkciójában készült film Amerikában játszódik, a főszerepeket Szabó László, Pintér Georg és Mickey Hargitay alakítja.

 

 

Ha valaki tíz-tizenöt évvel ezelőtt azt mondta volna, hogy a magyar filmrendezők úgy járnak majd Amerikába, mint a Lumumba utcába, mindenki hitetlenkedve fogadta volna ezt a kijelentést. Mára alaposan megváltozott a helyzet, csak azt nem tudom, mi történt: mi futunk Amerika után, vagy Amerika jön hozzánk?

Nem tudom, ki megy a másikhoz, mindenesetre fontos és jelentős dolognak tartom, hogy Amerikában forgathatunk. A hatvanas években, amikor a filmről álmodoztunk és megpróbáltuk kitalálni a mi mozinkat, fel sem merült bennünk, hogy egyszer majd a tengerentúlon forgathatunk, de hittük, reménykedtünk, vártuk a csodát. A Mr. Universe-t Halász Mihálynak ajánlottuk, akivel mindig is ilyenféle filmeket szerettünk volna készíteni, és mindazoknak, akiket útközben elvesztettünk. Most leforgattuk azt a bizonyos filmet, egy road movie-t, ha nem is pont azt, amit húsz-egynéhány évvel ezelőtt elterveztünk, valójában ilyen filmre nem is gondolhattunk. A személyes élményeknél is fontosabb – gondolom a kérdés is erre vonatkozott –, hogy az amerikai film beszüremkedhet hozzánk. Persze, Amerika nem azonos Hollywooddal. Az amerikai filmek többségére jellemző szemléletet és dramaturgiát – azt, amit egyszerűen „a hollywoodi film” kifejezéssel szokás megfogalmazni –, vagyis a sémákat nem szeretem, és elkeserítene, ha a magyar film ezt venné át. (Azt azonban elismerem, hogy Hollywood a közönséggel jó, eltéphetetlen kapcsolatot alakított ki.) De hát létezik egy másik amerikai film is. „Amerika nagy” – ezzel a mottóval és ebből az élményből indul a filmünk. Szeretem Amerikát, a dinamikát, a teret; a tér nemcsak a távolságokat és a nagy utakat jelenti, hanem a lehetőségeket is, amelyeket még ma is bőkezűen ad ez az ország.

A tér minden magyarnak nagyon fontos, sokat beszéltünk már erről, filmeket is csináltunk a bezártságról, a szűkös tér okozta fóbiáról (hogy szerénytelenül magammal és legkedvesebb filmemmel példálózzak: erről szól a Könnyű testi sértés). A bezártság életünk alapélménye, ránk szinte sokkolóan hatnak az amerikai méretek.

A Mr. Universe a te Amerika-élményedről szól, vagy azoknak az embereknek az életéről, akiknek a filmet ajánlottad?

Is-is. Nem lehet a kettőt szétválasztani, mert ezeknek az embereknek az élete szorosan összefügg az enyémmel. Én talán szerencsésebb vagyok náluk, mert kicsit jobban össze tudtam egyeztetni a gyakorlatot azokkal az eszmékkel, amikben a hatvanas években hittünk. Mi a hatvanas években indultunk, egy különleges, ígéretekkel teli korszakban, ami ma már történelem, s nem csupán időben távolodtunk el tőle, hanem alaposan megváltozott azóta a világ. Nekem ehhez az időszakhoz, a Bercsényi klubhoz fűződnek a legfontosabb élményeim. Rock-koncerteket, kiállításokat szerveztünk, lapot alapítottunk. Ugyanebben az időben a Muskátli eszpresszóban jött össze az a társaság, amely úgy gondolta, hogy legmegfelelőbb kifejezőeszköze a film. Néhányukat „útközben elvesztettük”, néhányan – mint azt Bereményi Géza megírta – külföldre mentek, a többiek pedig filmrendezők lettek itthon.

Fontos tudni a film megértéséhez, hogy kikről szól; meg kellene most kérjelek, hogy készíts egy amerikai–magyar who is who-t?

Nem, mert ez nem két ember privát története. A Mr. Universe generációs film, és tükre annak, hogy miként gondolkodtunk (és gondolkodunk ma is) a filmről. Nem az életünk, hanem a filmről való gondolkodásunk kifejezője. Magyarországon egy időben szokás volt önvallomásos, „Így jöttem”-filmekkel kezdeni a pályát. Ha úgy tetszik, nekem ez a vallomásom, a legszubjektívebb filmem (bár nagyon sok ponton kapcsolódik korábbi munkáimhoz), a filmkészítésről magáról szóló történetem. Így értelmezendő az ajánlás is, hogy mindig „ilyen filmeket szerettünk volna csinálni” – szabad, kötetlen, felfedező filmeket, amelyek nem életrajzi hitelességük miatt szólnak rólunk. A film – legalábbis számomra – a megismerés, a felfedezés eszköze. Technika, műszer, olyan, mint a mikroszkóp vagy a távcső: meghosszabbítja látásunkat, segít a részletek felfedezésében. E látvány tanulmányozásának, értelmezésének módja, eszköze a vágás. A filmkészítésnek ezt a fázisát szeretem a legjobban, mert tulajdonképpen ekkor születik a film. A forgatást nem kedvelem, mert itt van a legkevesebb lehetőség az új információk beépítésére. A vágáson áll vagy bukik minden. Az ember ugyanis sohasem azt veszi fel, amit eltervez. Amikor megérkezik az anyag a laborból, és először megnézzük, már akkor látni kell, hogy itt más van, mint ami a papíron vagy a fejünkben volt. Ekkor elkezdődik az igazi munka. A filmek hosszadalmasan készülnek, minimum másfél-két évig, készítőjük viszont gyorsabban változik, halad. A matéria nehézkes, csak lassan, néha egyáltalán nem követi a mi változásunkat, ezt a film készre formálásánál figyelembe kell venni. Az én filmjeim az utolsó pillanatig formálódnak, nem fejeződnek be a forgatással.

Nem tudok íróasztal mellett kitalálni filmeket, a Mr. Universe sem úgy készült, hogy itthon megírtuk a forgatókönyvet, aztán kimentünk és leforgattuk. Azt hiszem, a filmen is érezni lehet, hogy azokkal együtt találtuk ki, akik szerepeltek benne. Elsősorban Szabó László és Pintér Georg alakította a filmet, de sok, a történetben végül is nem szereplő ember ötletét használtuk fel. Percről percre, jelenetről jelenetre alakult a film – hogyan is találhattam volna ki itthon, hogy mit mond egy amerikai kislány a világ legtökéletesebb emberéről, Mr. Universe-ről?

Úgy tűnik, mégsem feledkezhetünk meg azokról az emberekről, akik a főszerepeket alakítják: Godard Bolond Pierrotjának Lazlo Szabojáról és a legendákkal övezett Pintér Georgról. Végtére is nem egyszerű színészek ebben a filmben…

Nem lehet két emberre szűkíteni a filmet, ez egy szomorú-ironikus történet rólunk, barátainkról. Fájdalmas beismerése annak, hogy közülünk nem mindenki tudta beváltani a hozzá fűzött reményeket, és ironikus képe a mi kis világunknak. Mert milyen is ez a két figura? Nagypofájúak, álmodozók, moralizálók, és bizonyos mértékig balekok. Ám mindez természetesen nem feltétlenül negatív dolog. Ilyen vagyok én is.

Ki ez a két, negyven körüli, zilált életű férfi? „Belevaló pesti gyerekek, körúti vagányok”, akiket odaát sem lehet eladni, vagy netán ők azok, akiknek ott sem sikerült megcsinálniuk a szerencséjüket?

Álmodozók. Lelkes megszállottak, akik háromezer kilométernyi hiábavaló autózás és „a nagy lehetőség” elvesztése ellenére újrakezdik. Újra akarják kezdeni. Egynek érzem magam, magunkat velük, mert nem az számít, hogy ki hol van, mivel próbálkozik. Minket csak a halál (sajnos már ezzel is szembe kellett néznünk) és az öregedés választhat el. Ezek a fiúk nem öregek, ezért csináltam róluk filmet. Nem fogyott el a jövőjük, hiszen mi más is volna az öregedés, ha nem a jövő megszűnése.

A film egyik jelenetében a fotókat nézegető Lord (akit Pintér Georg játszik) hirtelen felkiált: „Milyen keskeny a Rákóczi út!” Azt hiszem, az ő helyzetében levő embernek a 5th Avenue sem elég széles. Az utolsó kockáig vártam, hogy valami, akár egy mondat vagy egy gesztus utal erre, de nem…

Egyrészt ennek a mondatnak nem kell túlzott jelentőséget tulajdonítani, hirtelen, őszinte meglepetésében tört ki Pintér Györgyből. Nincs „megrendezve” a jelenet, tizenöt éve nem járt itthon, máshoz szokott a szeme. Másrészt lehet, hogy a 5th Avenue is keskeny, csak másképp, mint gondolod. Lord nem dőlt be Amerikának, a nagy pénznek, a karrier hidegen hagyja, a vágyain és a saját normái szabta életén kívül semmi sem érdekli. Amikor ezt a filmet készítettük, nem a siker vagy a sikertelenség érdekelt minket, és még csak nem is az emigrációról szerettünk volna képet adni. Ez egy külön történet, egy egészen más film. Nem véletlen, hogy mi ezt és éppen így csináltuk meg. A Mr. Universe azokról szól, akik elmentek és megpróbáltak „összehozni valamit”, és nekünk eszünkbe sem jutott a sikertelenséggel szembesíteni őket – már csak azért sem, mert nem is azok. Legfeljebb csak a praktikus világ szemében.

Mickey Hargitay hogy került ebbe a történetbe?

Az ötlet Pintér Georgé, ő ismerte, és javasolta, csináljunk vele filmet. Mickey Hargitayt igazi hősnek tekintem, és a filmben is így jelenik meg, minden irónia, gúny nélkül. Tényleg Mr. Universe volt, tényleg Jayne Mansfield volt a felesége, western-hősöket játszott, felépítette a házát, és most, hatvanöt évesen, kisimult arccal, elégedetten nézhet a kamerába. Az ember ránéz, és az első gondolata, hogy de jó is volna annyi idős korban ilyen kiegyensúlyozottnak lenni. Mickey Hargitay a negyvenes-ötvenes évek ideálja volt; igazi sportember. Mi még hittünk ezekben az ideálokban, fontosak voltak számunkra a sportteljesítmények. Mickey nem body-builder, hanem komplex sportember, aki pontosan fel tudta mérni az erejét, állandóan kontrollálta magát, és nagy teljesítményekre volt képes. Az identitás szobra, ami ma ritka. Mellette szomorú képet mutat a két lepusztult figura, akik húsz évvel fiatalabbak nála. Nem véletlen, hogy Mickey Hargitay mindössze öt percre jelenik meg a filmben. A magafajta tiszta hősökről nem tudok filmet csinálni. Ma a gazemberek az igazi hősök. Erre utal a film végén az a felirat is, hogy „az erény nem fotogén”.

A Mr. Universe-ben dramaturgiailag fontos pillanatokban feliratok jelennek meg, idézetek Humphrey Bogarttól, Andy Warholtól, Orson Wellestől, Judy Garlandtól és még vagy egy tucatnyi sztártól. Mi a szerepük ezeknek az idézeteknek, netán ironikus keretbe foglalják a történetet?

Részben az a szerepük, hogy a filmet a mozit éltető mítoszhoz kötik. Csak olyan rendezőktől és színészektől idéztünk, akik maguk is részesei, éltetői a mozi mítoszának. Ugyanakkor ez az elidegenítési effektus része annak a kettős játéknak, amely előző filmjeimet is jellemezte: a sztorival és a hősökkel „viszem” a nézőt, a felirattal, a színezéssel, az ismétléssel, vagy éppen a stoptrükkel: megállítom, kiszakítom a történetből. Megszakítom a történetet, kiemelem a nézőt a film sodrásából, mert azt szeretném, hogy érezze az anyagot, amivel én is játszom. Ezek a „trükkök” zenei hatású elemek filmjeimben. Nincs súlyos dramaturgiai funkciójuk. Vágás közben érzem, hogy itt vagy ott kell lennie valaminek, inzertnek, fekete-fehér képnek, ismétlésnek. Eklektikusak a filmjeim, de én ezt szeretem, mert a tiszta stílus Hollywoodhoz, akadémizmushoz vezet. Nem szabad a nézőket tiszta stílusú, akadémikus filmekkel elkényelmesíteni. Kezdettől fogva eklektikára törekedtünk, Halász Mihállyal együtt dolgoztuk ki a csálé, a rendetlen filmet, az össze nem illő elemek furcsa kontrasztját, de minden egyes alkalommal meg kell küzdenünk a szétesés veszélyével. Rendet vinni a rendetlenségbe – nem kis feladat.

Miért játszódik a film nagy része New Yorkban? Mert – mint azt többször is elmondják – ma ez a város a filmművészet központja, vagy azért, mert itt él a legtöbb magyar emigráns, egymás hegyén-hátán a sok, hazai ízeket kínáló étterem, hentes, s mert mindig bele lehet botlani valakibe, aki tudja a legfrissebb otthoni híreket?

Elsősorban azért, mert nagyon szeretem ezt a várost. A kegyetlen Amerikát kedvelem. Los Angeles, Hollywood, de különösen a vidéki, polgári Amerika szörnyű, elviselhetetlen. Egyszerűen szeretem, hogy New Yorkban bármelyik utcasarkon leszúrhatnak. New York hídfő, mögötte van Európa, előtte pedig a tágas Amerika…

Volt a filmnek külföldi producere?

Nem. De nem is tudtuk volna leforgatni ezt a filmet, ha lett volna. Eredeti elképzelésünk szerint lettek volna külföldi invesztitorok, a történet középpontjában Mickey Hargitay állt volna, s jóllehet nem profi producerek adták volna a pénzt, Hollywood rögtön betette a lábát a résen. El sem jutottunk tehát odáig, hogy azt a történetet megírjuk. A Mr. Universe magyar pénzből készült, Mickey Hargitay a nevét, a házát és a családját adta hozzá, de ha akár csak egyetlen dollárral hozzájárult volna, a film ebben a formájában nem létezne. Amerikában paradox módon nem tudtunk volna így, forgatókönyv és befolyásos producerek nélkül forgatni. A pénz nagy csapda, amit meg kell próbálni olcsó filmekkel kikerülni. Szerencsére a filmipar olyan, hogy bizonyos küszöb alatt ki lehet csúszni a producerek karmaiból, és lehet szabadon, a pénz összekunyerálására írt forgatókönyv nélkül dolgozni.

Új filmedet road movie-nak nevezted. Ez egy tipikus amerikai műfaj. Milyen film végül is a Mr. Universe; amerikai, magyar, vagy félúton van a kettő között?

Ez magyar film, itthonról és itthonra készült. Remélem azonban, hogy sok mindent meg tudtam mutatni Amerikából, mindazt, amit szeretek és nagyra becsülök benne, meg amit nem.

Vajon ráismerne-e országára ebből a filmből egy amerikai néző?

Nem tudom egy amerikai néző szemével nézni a filmem. Szeretném persze, ha ott is bemutatnák, és nem tartanák merő abszurditásnak. Amerika elég nagy és sok mindent be tud fogadni; remélem, ez a film is megtalálja a maga forgalmazási csatornáját. De ha nem, az csak filmkészítési módszerünket erősíti meg. Mindenesetre meglepett, hogy a kintiek milyen tetszéssel fogadták néhány ötletünket, például azt, hogy László és Lord taxival kelnek át Amerikán – á la Rejtő Jenő. Ő konflissal küldte a sivatagba hősét.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1988/04 18-21. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5046