KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1988/március
• Vitézy László: „Úgy érezte, szabadon él” Részletek Vitézy László dokumentumfilmjéből
• Reményi József Tamás: Csak egy bűne van A Dunánál
• Magyar Bálint: A falusi színtér A szociológus szemével
A FILMVILÁG MOZIJA
• Fáber András: A popkrisztus pokoljárása Mechanikus narancs
• Ciment Michel: Elvetemült figurák Beszélgetés Stanley Kubrickkal

• Bikácsy Gergely: Alkímia Dél
• Báron György: A vakációzás nehézségei A zöld sugár
• Barabás Klára: A klip őse Marcel L’Herbier művének újjászületése
• Hudra Klára: A szívtelen asszony
• Barabás Klára: A csonka filmek doktora Beszélgetés Szilágyi Attilával
FESZTIVÁL
• Ardai Zoltán: Az ezredik kép Nyon
• Létay Vera: Civilizációs virágoskert Tokió
LÁTTUK MÉG
• Schubert Gusztáv: Útvesztő
• Koltai Ágnes: Őrizet
• Szemadám György: A dzsungel könyve
• Nagy Zsolt: Onimasza
• Tamás Amaryllis: Reméljük, lány lesz
• Tamás Amaryllis: Fiú nagy fekete kutyával
• Gáti Péter: Szeretem a denevéreket
VIDEÓ
• Pataki Gábor: ...a teória aranyló fája zöld Kasseli jegyzet
• Boros István: Luxus? Szűkülő kazettapiac

             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Beszélgetés Szilágyi Attilával

A csonka filmek doktora

Barabás Klára

 

A FIAF (Filmarchívumok Nemzetközi Szövetsége) pár évvel ezelőtt érdekes kísérletet végzett annak megállapítására, hogy milyen színvonalú filmrestaurálási munka folyik az egyes országokban, ki milyen technikai színvonalon képes átmenteni a régi filmek kópiáit. A Drake of England című film nitrokópiáját 29 darabba vágták, ebből egyet megkapott a Magyar Filmarchívum is. A lemásolt anyagok megtekintése után több külföldi szakembernek az volt a véleménye, hogy a magyar produktom a 8–9. helyen áll. Tisztes középszer, a magyar szakemberek mégis elégedettek az eredménnyel. Elégedettek, sőt büszkék, hiszen nálunk a filmrestaurálási munka olyan mostoha körülmények között folyik, hogy a versenyben részt vett konkurens filmarchívumok el sem hinnék, hogy ilyen berendezéssel, ilyen szűkös pénzügyi keretek mellett valaki egyáltalán be mer nevezni a komoly műszaki és személyi állományt felvonultató filmrestaurátor-csoportok versenyébe. A kopírgép, amelyen a magyar versenykópiát legyártották, a harmincas években készült. A vágóasztalok, szinkronasztalok, több egyéb berendezés a Mafilmből, a Pannónia Stúdióból, illetve a Filmlaboratóriumból – leselejtezés útján – kerültek a Filmarchívumba. A tűzveszélyes nitrófilmek átmásolására a kulturális kormányzat körülbelül 5,5 millió forintos évi keretet biztosít; filmrestaurálásra, a meglévő kópiák védelmére, rendbehozatalára nem különül el keret a Magyar Filmintézet költségvetésében.

– Sajnos, Magyarországon nincs szervezett filmtechnikai, filmrestaurátori képzés – mondja Lengyel Miklós, a Magyar Filmintézet Filmtechnikai Osztályának vezetője. – A Színház- és Filmművészeti Főiskolán az operatőrök, vágók természetesen kapnak műszaki képzést, de ők már hivatásuknál fogva is a gyártás felé orientálódnak. Évek óta nem indult tanfolyam a filmtechnika „szürke műszaki hada” számára, pedig nagyon időszerű volna.

Régi filmekről lévén szó, olyan szakemberekre lenne szükségünk, akik a film kezdetétől a legmodernebb filmtechnikáig átfogó műszaki ismeretanyaggal rendelkeznek. Nagyon kevés ilyen ember van. A filmrestaurálásban gyakorlatilag csak megszállottakra számíthatunk, akik hosszú évek szakmai gyakorlatával a hátuk mögött, megfelelő szervezett képzés híján önszorgalomból, részben autodidakta módon sajátították el a szakmát.”

 

*

 

A megszállott filmrajongó, akire tökéletesen ráillik a fenti jellemzés: Magyarország egyetlen hivatásos filmrestaurátora: Szilágyi Attila. Négy évtizedes filmes múlt áll a háta mögött. A filmszakma legkülönbözőbb területein dolgozott: volt mozigépész, vezető szerelő a Filmtechnikai Vállalatnál, dolgozott a Filmgyár hangosztályán, a Filmlaboratóriumban. Tíz éven keresztül, üzemi balesetéig, a Filmarchívum műszaki vezetője volt, jelenleg filmrestaurátor. 1947-től amatőrfilmes, mintegy félszáz filmje közül több díjat is nyert New York-i, cannes-i és egyéb amatőrfilmes fesztiválokon. Az Országos Műszaki Múzeum szakértő tanácsadója, filmtechnikai relikviákat, eszközöket gyűjt. Négy kiállítást szervezett, többek között a kaposvári mozitörténeti kamarakiállítást, amely hat év óta tart nyitva. Szerenesés embernek mondja magát, hiszen munkája és hobbija ugyanaz: a film.

Hogyan lesz valakiből ma Magyarországon filmrestaurátor?

– Amikor az első filmrestaurálási munkálatokat végeztem, még nem létezett ez a munkakör. 1961-ben egy Vanek nevű kávéháztulajdonos magángyűjtő hagyatékából a Filmtudományi Intézetbe került 18 Lumière-film, többek között a magyarországi millenniumi ünnepségekről forgatott filmritkaság. A gyártási év óta eltelt 66 esztendő során a kópiák állapota olyannyira.megromlott, hogy kézbevételkor pattogva töredezett széjjel. Ezek közül a kópiák közül – abszolút kisipari eljárásokkal – tizenhatot sikerült átmentenem. Emlékszem, egy gépházi rolnizóasztalon dolgoztam, hiszen akkoriban még olyan berendezések sem voltak, mint mostanában. Tapasztalataimat leírtam, és egy-egy pozitív kópia kíséretében elküldtük több filmarchívumba. Hogy a restaurálást ilyen autodidakta módon, mindenféle útmutatás nélkül el mertem kezdni, ahhoz jelentősen hozzájárult az a tény, hogy amatőrfilmes voltam, tehát ismertem a filmes alapanyagokat. Ezt a munkát csak hallatlan türelemmel, szeretettel és tisztelettel lehet végezni.

Mióta folyik a Magyar Filmarchívumban szervezett formában a filmrestaurálási munka?

– Hogy az én státusoin létrejöhetett, az Nemeskürty Istvánnak, a Magyar Filmintézet és Filmarchívum előző igazgatójának köszönhető. Sokszor elmondta és leírta, hogy a kópiavédelem szempontjából az utolsó percben vagyunk. Ha nem vigyázunk, soha nem pótolható nemzeti és egyetemes értékek mennek veszendőbe. 1984-ben nevezett ki hivatalosan is filmrestaurátornak.

–- Milyen filmeket, restaurált?

– Szinte kizárólag az 1929 és 1944 között készült hangosfilmekkel foglalkozom, ezek vannak a legelhanyagoltabb állapotban. A háború sajnálatos módon a kópiaállományt is megtizedelte. 1944-ben a központi anyagot és a filmkölcsönzők kópiáit a budafoki borospincékbe szállították, ahol azok át is vészelték az ostromot. Amikor a Vörös Hadsereg hadizsákmányként magával vitte őket, szállítás közben tűz keletkezett és nagyon sok néma- és hangosfilm megsemmisült. Talán érzékelteti a veszteség mértékét az az adat, hogy az összes magyar némafilmből csupán körülbelül tizenhárom, s hat rövid maradt meg teljes épségben és ezen kívül néhány töredék. A megmaradt anyagot azóta a Szovjet Filmarchívumból visszakaptuk. De magángyűjtőkről is mesélhetnék anekdotákat, például hogy miként kapott telitalálatot a kedves, öreg óbudai kéményseprő, Weiser Nándor tekintélyes magángyűjteménye és hogyan pusztult el annak jórésze. De a veszteségekért okolhatók még a háború előtti kalmár-szellemű filmkölcsönzők is, akik a lefutott filmek kópiáit kilóra, fillérekért értékesítették.

Van-e valamilyen adat arról, hogy ebből az időszakból mennyi magyar film veszett el örökre?

– Egy kis bizakodással hadd mondjam azt, hogy remélem, nem vesztek el örökre azok a filmek sem, amelyeknek a sorsáról jelenleg semmit sem tudunk. Éppen most is úton van felénk egy amerikai magángyűjtőtől 12 háború előtti magyar film, köztük rendkívül fontos alkotásokkal. Szinte nem múlik el úgy év, hogy egy-egy régi magyar film elő ne kerülne magyar vagy külföldi magángyűjtőktől. Ráadásul külön szerencse, hogy az elmúlt évtizedek során – főleg, amíg nem volt Filmarchívum – a magángyűjtők jobban vigyáztak a filmekre, mint az állami intézmények, amelyeknek ez a feladata lett volna. Egy hónappal ezelőtt került elő például A pogányok (rendező: Martonffy Emil) című, 1936-os film is.

Miből áll konkrétan a filmrestaurátor munkája?

– A filmrestaurátor feladata, célja az, hogy az elöregedett, illetve megrongálódott filmet alkotórészeiből kiindulva fizikailag és tartalmilag megközelítően eredeti állapotába visszaállítsa, hogy kopírozható legyen. A mechanikai sérülések következtében sokszor élvezhetetlen a kép és a hang. Ilyen esetben polírozással, folyadékos kezeléssel megpróbáljuk eltüntetni a karcokat, szennyeződéseket.

A restaurátor szoros kapcsolatot tart fenn a filmográfussal, illetve filmtörtónésszel. Gondosan ügyelnie kell arra, hogy a megsemmisült, pótolhatatlan jelenetek hiányából eredő értelemzavaró részek megvágása ne másítsa meg a müvet. Ha szükséges, igénybe veszi a könyvtárakat, ha van, a forgatókönyvet, vagy a korabeli folyóiratokat hívja segítségül.

Konkrét példát tudna arra mondani, hogy mit tesznek, ha egyes részletek hiányoznak a filmből?

– Vannak olyan filmek, amelyekből esetleg egész felvonások is hiányoznak – 10–15 perc – mégis bemutatjuk, mert jelentős színészek játszanak benne (és az idősebb nézők szeretik nézni fiatalságuk bálványait), vagy mert a rendezője fontos. Hozzáforgatni a filmhez nem lehet, kipótolni lehetetlen, hiszen a színészek vagy meghaltak már, vagy megöregedtek, meg minden egyéb szempontból is képtelenség volna a több évtizedes mozgófilm kiegészítése. Igyekszünk úgy összeállítani a filmet, hogy ne maradjon benne semmilyen zavaró momentum. Az 1941-es Bob hercegből (rendező: Kalmár László) például hiányzik egy egész felvonás a film közepe táján, egy báljelenet. A film enélkül kerül vetítésre, a nézőnek még sincs hiányérzete, ettől a történet még nem vált csonkává. Vagy vegyük Bárdos Artúr Én voltam című filmjét, amely 1936-ban készült Bulla Elmával a főszerepben. Sajnos, a háború során az első két felvonás elveszett, most mindjárt a harmadik felvonással kezdjük a film vetítését.

És ez nem értelemzavaró?

– Szerencsére egyáltalán nem. Még csak egy utolsó inzertre sem volt szükség, olyan hosszú volt a cselekmény felvezetése. A film kapott egy új főcímet. Három év alatt körülbelül félszáz filmhez készítettem új főcímet, ugyanis a leggyakrabban a régi filmeknél vagy a főcíme, vagy a vége tűnik el. A főcímek alá természetesen zenét is kell „kreálni”. Régi hanglemezekről, filmzenékből korabeli, a film hangulatának megfelelő zenét keresek, mert az sem mindegy, hogy hogyan van egy film bevezetve. Sokszor előfordul az is, hogy a film vége csonka, esetleg az egész utolsó felvonás hiányzik. Van olyan, amit éppen emiatt be sem tudunk mutatni. Ha egy filmnek hiányzik az első felvonása és egy inzerttel utalok arra, hogy addig mi történt, az még, azt hiszem, elfogadható. De az, ha másfél órán keresztül megy a film és a végére oda van biggyesztve egy inzert, hogy „a fiatalok kéz a kézben indultak a boldogabb és szebb jövő felé” és ezzel vége, bekapcsolják a teremvilágítást, ennél bosszantóbb dolgot el sem tudok képzelni...

Ilyen esetben a film „megmenthetetlen”, vagyis nem kerülhet közönség elé?

– Minden film egyedi eljárást igényel, nem szolgálhat támpontul az előzőleg restaurált száz film. Nem egy olyan filmünk van, ami fut a filmklubokban, a Filmmúzeumban, annak ellenére, hogy a vége hiányzott. Lehet, hogy csak egy semleges képről, vagy egy félmondatról, néhány szófoszlányról van szó. A film közbenső jeleneteiből ilyenkor visszadublézok bizonyos jeleneteket, de csak passage-képeket; – esetleg képkimerevítést, fotóbeépítést alkalmazok, de ez nem igazán szerencsés megoldás.

Ön tehát a leírások alapján ismeri a történetet, és a hiányzó részleteket meglevő képek segítségével igyekszik pótolni. Bizonyos esetekben nem jelenti ez a film meghamisítását?

– Nézze, ha azt mondom, hogy pótolom a film hiányzó végét, akkor általában fél percnyi, egy percnyi hiányzó részre gondolok. Most például van egy Hacsek és Sajó epizód, ahol a dialóg hosszabb, mint a kép – éppen a végénél. Most ez a kérdés is megoldásra vár. Ügy érzem, nem hamisítom meg a filmet, hiszen idegen anyagot nem vágok hozzá, a cselekmény értelmét nem változtatom meg. Semmin nem tudok változtatni, de nem is akarok. Isten ments! Nagyon idegenkedem attól a megoldástól, hogy a film végére inzertet tegyek. Pedig sok csonka filmünk van, amelyben kitűnő színészek szerepelnek és a megmaradt részek olyan szellemesek, hogy talán még csonka állapotban is érdemes lenne őket vetíteni. Lelki beteg vagyok, ha eszembe jut Bán Frigyes kitűnő, 1942-es filmje, Az ötös számú őrház. Hiányzik az utolsó három perce, pótolhatatlan. Nagyon boldogok lennénk, ha ez valahonnan előkerülne. Természetesen vannak gyengébb darabok is, de ezeket is bemutatjuk, hiszen mindegyik része a magyar filmtörténetnek.

Ha már ai eredetiség kérdésénél tartunk, az eredetileg kiszínezett kópiákat miért fekete-fehér verzióban mutatják be?

– Az igazság az, hogy a némafilm soha nem volt fekete-fehér, mindig volt rajta egy alapszín. Vagy virazsirozták, vagy kockáról kockára borzecsettel kiszínezték (hihetetlen nagy munka volt!), vagy színes korongot helyeztek a vetítőgép objektívje elé. De ma már nehéz kideríteni, hogy milyenek is voltak ezek a színek. A színezés nem szerepel sem a leírásokban, sem a cenzúralapokon sehol. Csak következtetni tudunk például arra, hogy a burleszkeket általában narancssárgás-barnásra virazsirozták.

Milyen minőségű gépeken, milyen körülmények között végzi a munkáját?

– Anyagi nehézségeink miatt csak a Filmgyárból, a Pannónia Filmstúdióból és a Filmlaboratóriumból kiselejtezett gépekhez tudtunk hozzájutni. Szegény ember vízzel főz... A legtöbb műveletet, a folyadékos tisztítást, vegyszerezést manuálisan, a kezelőnők segítségével végezzük. Jelenleg 45–50 keskeny kópiával is dolgozom, amelyek technikai selejtek, de mégis át kell kopíroznunk, meg kell mentenünk őket. Az anyag olyan szennyes volt, hogy benzinben is át kellett mosnunk. Ezt látva, a laboratórium szakembereinek még a szájuk is tátva maradt. Hiába, ők csak új anyaggal dolgoznak, nincsenek hozzászokva ilyen sérült anyaghoz. Hosszú évek tapasztalatai alapján észrevettük, hogy egyes szennyeződések olyan makacsak, hogy még a legmodernebb ultrahangos berendezések sem tudják őket eltávolítani, ám mi közönséges hypóval nagyon jó hatásfokot tudtunk elérni...

Munkájának hatásfoka mennyiben függ a körülményektől?

– Jártam a Lengyel, a Kelet-Német és a Román Filmarchívumokban, mindenütt sokkal jobban állnak nálunk, mind műszaki, mind anyagi vonatkozásban. Az NDK-ban a restaurátorok mellett komoly vegyészmérnök-gárda áll a filmrestaurálás szolgálatában, nem is beszélve a sokkal jelentékenyebb felszerelésről. Természetesen valamennyien óriási bázisanyaggal rendelkeznek.

Nézze, minőségileg mi is sokkal jobb eredményt tudnánk elérni, ha nem Orwo-anyagra dolgoznánk, amely már az előhívás pillanatától zsugorodik, vagy ha olyan eszközök állnának a rendelkezésünkre, mint például a kelet-német kollégáknak. Nem is beszélve arról, ha többen lennénk... A filmrestaurálásban az eredmény csapatmunkán alapszik. Többek között a hiányzó filmek, adatok beszerzésében, a tisztításban, a kopírozásban is közreműködnek munkatársaim, a team-munka óhatatlanul szükséges.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1988/03 36-38. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5072