KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1988/február
• Schiffer Pál: A Dunánál Részletek Schiffer Pál és Magyar Bálint dokumentumfilmjéből
• Magyar Bálint: A Dunánál Részletek Schiffer Pál és Magyar Bálint dokumentumfilmjéből
• Ardai Zoltán: Oda azért még elmegyek Tiszta Amerika
• György Péter: Kis, szomorú stílromantika Hótreál
• Zsugán István: Fekete dobozaink Beszélgetés Sára Sándorral
• Kovács András Bálint: Monológok a Kárhozatról Tarr Béla új filmjéről
• Zsugán István: Talpalatnyi hitel Beszélgetés Dárday Istvánnal és Szalai Györgyivel
• Szalai Györgyi: Talpalatnyi hitel Beszélgetés Dárday Istvánnal és Szalai Györgyivel
VITA
• Horváth Márton: Felszólalás Vita a magyar filmről, 1962
• Galambos Lajos: Film-ügy vagy víz-ügy? Vita a magyar filmről, 1962

• Zalán Vince: A levetkőztetett planéta Beszélgetés Reisenbüchler Sándorral
• Schubert Gusztáv: A fény évszázada Ginger és Fred
• Nóvé Béla: Rács és toll Börtönemlékek
• Molnár Gál Péter: Egy dal életrajza Lili Marleen
• Barna Imre: Játék Amerikával Martin Scorseséről
• N. N.: Martin Scorsese filmjei
• Rubanova Irina: „A lázadást játssza el” Viszockij, a filmszínész
LÁTTUK MÉG
• Schubert Gusztáv: Betty Blue
• Tamás Amaryllis: Tangók
• Nagy Zsolt: A betörő
• Szemadám György: A vér mindig forró
• Kovács Ágnes: A Nílus gyöngye
• Kabai József: Mona Lisa
• Justyák János: Az üldözött és a vak
• Mészáros István: Feltámad a Vadnyugat

             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Lili Marleen

Egy dal életrajza

Molnár Gál Péter

 

Ugyan ki olvassa ma már Gerhart Hauptmann harminc évig horgolt huszonkét énekes költeményét (A nagy álom, 1942)?

Hans Leip 1916-ban írott és a negyvenes évek elején ragályos sikert aratott versét, a Lili Marleent viszont még ma is dalolják, megkönnyezik, szívükhöz emelik a tömegek. Hiába toporzékolt dr. Goebbels, a propagandaminiszter. Hiába tiltották be éneklését, lemezfelvételének lejátszását. Hiába szüneteltették sugárzását a rádióadók: a dal diadalmasan facsargatta a szíveket. A frontokra terelt katonák és az otthonmaradt aggódók kikövetelik Leip költeményének további diadalútját.

A Lili Marleen eltörölhetetlen. A Lili Marleen halhatatlan. Amikor pedig defetistának bélyegzik a nácik, kikiáltják hazafiatlannak, mivel halálhangulatot áraszt: fölkapja a dalt az ellenség. Ezentúl a londoni rádió sugározza a németeknek is. A front túloldalán is éneklik a katonák, és énekli a túloldalt vállaló Marlene Dietrich is.

A Birodalmi Irodalmi Kamara kinevezett íróira, akiknek a fegyverük a tolluk, már a kutya sem emlékszik, Leip érzelmes verséből azonban népdal lett. Leip nem kurzusköltő. Poétává avatását nem irodákban végezték el. Grafikusnak tanult; szerkesztőként sodródott az irodalomhoz; majd sikereket arat elbeszéléseivel, könnyed regényeivel. Huszonhárom évesen írja meg a Lied eines jungen Wachtpostens című költeményét. Megzenésítik. Egy Lale Andersen nevű kis sanzonett szájára adják. A mérsékelt hangú énekesnő kívánság-hangversenyek csillaga lesz. Közkívánatra szakadatlanul énekli Az ifjú őrszem dalát azóta, hogy a nácik megszállta Belgrádból Őrszempostát sugároz a német rádió. Esténként mikrofon elé ül egy magát junger Wachtpostennek nevező rádiószpíker, fölolvasni a szerbiai német hadsereg katonáinak üzeneteit és az otthonmaradtak válaszleveleit. Minden este így fejezte be a sikeres szpíker műsorát: „…és hallgatjuk majd a régi dalt…” Következett a régi dal. A Lili Marleen. Hans Leip szövegére Norbert Schultze zenéjével. Egykoron úgy hírlett – és Fassbindernek a slágerrel azonos című filmje is fölkapja a hírlelést –, a megzenésítés egykorú a verssel. „A régi dal”, így terjesztették, húsz éves már. Schultze azonban 1940-ben (a Lili Marleen-boom idején) mindössze huszonhét éves. S hacsak nem kilencévesen komponálta zenéjét, humbug antikizálta az őrszemdalt.

Világgá híresült dala előtt és után is sikeres filmzeneszerzőként működött Schultze. S szerezte Rolf Thiele Rosemarie-jának kísérőzenéjét (1958) és Paul Verhoeven 1956-ban forgatott …Wie einst Lili Marleen muzsikáját. (Megjegyzendő: mielőtt Fassbinder leforgatta volna a híressé lett dal történetét, még egy Lili Marleen-film készült: a Grierson-munkatárs Humphrey Jennings Story of Lili Marleen címmel forgatta 1944-ben. Dokumentumfilmjében azt követi nyomon, hogyan hatott az érzelmes német nóta az angol katonákra.)

A rossz kis zene nem ismert határokat. A Belgrádból minden este 10 órakor sugárzott dalocska Márikám címmel Magyarországon is népszerű lett. Egyszerre öt divatos dizőz dalolta: Nagykovácsi Ilona, Kelly Anna, Rácz Vali, Ania Suli és Gervay Marica. Öten adták négy szövegváltozattal.

Márikámnak Nagykovácsi Ilona keresztelte el. 1941. november 16-án énekelte először a „gramofon” ötvenedik jubileumán tartott koncerten a Magyar Művelődés Házában (ma Erkel Színház), az alábbi kezdősorokkal:

 

Csöndes az éjjel, sehol semmi fény,

őrszem áll a vártán, derék magyar legény

 

Kelly Anna más szöveggel énekelte:

 

Kívül a kaszárnyán, kint a kapunál

Lámpa lángolt árván, most is ottan áll…

 

Ezt Liszt Nándor költötte, a Nemzeti Színház titkára, akinek egészen más jellegű írásairól Kádár Gyula, a katonai kémelhárítás egyik vezetője számol be emlékirataiban, ahol ismerteti Liszt titkár besúgóleveleit.

Nagykovácsi búgásában a Pátria lemezgyár préselte ki a dalt. Rácz Valiét 3000 példányban az Odeon-gyár dobta piacra a következő két kezdősorral:

 

Szürke kaszárnya kapuja előtt

Most eszembe jutnak a régi szép idők…

 

Zoltay Ernő írt magyar szöveget Ania Sulinak:

 

Csendes régi dallam száll, kering felém,

Halk melódiáján a múltba nézek én…

 

A művésznő azt nyilatkozta a Film, Színház, Irodalomnak, hogy: „Az első részt sanzonnak, a másik részt bécsi valcernek énekelem, a harmadik rész nálam foxtrott, a negyedik rumba, végül az ötödik hazafias induló. Amikor hazafias hangulat következik a számban, imigyen szólok:

 

Édes hazám most harcra hív,

Mert érte halni kész e szív,

A nagy győzelemért, ez mindennel felér…

 

Mikor az egészet befejeztem, akkor a Rákóczi-induló melódiájára hagyom el a színpadot.”

A filológiai tisztesség megkívánja annak megemlítését, hogy dr. Varjú Gézáné Vigh Ilona, a pestszentlőrinci főügyész felesége Visszavárlak én címmel ugyancsak megverselte a fülekbe és szívekbe bemászott melódiát.

Bármily nagy a siker: öt dizőz és ötféle szöveg sok a jóból. Rózsavölgyi és Tsa. perelt. A bíróság igazat adott a kiadó cégnek, mivel a kottakiadás jogát csakis ők biztosították. Azontúl csak két magyar szövegváltozatot volt szabad énekelni. Az egyik refrénje a Márikám, a másiké: Én édes angyalom.

Vihar egy kis dalért? Profitról volt szó, nem patriotizmusról. Kövér jogdíjakról és eladott lemezek meg kották utáni százalékról.

Fentiekből bárki arra következtethet, hogy jóllehet a nagyközönség termeli meg a szájízének megfelelő művészi élményt, az üzlet és a politika működik a kulisszák hátterében. És nem téved, ha így gondolja.

Hans Leipről, a dal eredeti költőjéről azt tudósítja a Világirodalmi Lexikon, hogy „a fasiszta uralom alatt pacifista eszméi miatt üldözték”. Heinz Hilpert a Deutschen Theater 1941–42-es évi műsortervébe fölterjeszti Leip Idothea című drámáját dr. Schösser birodalmi dramaturghoz engedélyezés végett (Illés Endre Törtetőkjével együtt), amint azt Jutta Wardetzky Színházpolitika a fasiszta Németországban könyvében olvasható: bemutatója eltanácsoltatik. Leip nem kerül színre. Nem üldözik, de nem is pártfogolják szkepticizmusa miatt az idő tájt, amikor elmenekültek vagy hallgatnak az igaziak, rosszakat ír néhány hiúságán és kényelmén megfogott jeles, és betüremkednek az irodalomba a buzgó és gyorskezű kontárok, a képlékeny lelkiismeretű irodalmi törtetők. Fölvirrad a tehetségteleneknek. A Goebbels vezényelte birodalmi irodalomban nem az a nagy kérdés, amit Julien Benda az írástudók árulásának nevez. Ellenkezőleg: az írástudatlanok árulása veszi át a prímet. A legostobábbak még képviselőséget is vállalnak, nem okulva a meggőtésített öreg Hauptmann példájából, aki olyanokkal ült le vacsorálni, akiket nem hívott volna meg korábban asztalához, és olyanoktól vette át az állami babért, akikkel nemrég kezet sem fogott volna.

Fassbinder ezt a kort és ezt a problémát ígérte megfilmesíteni a Lili Marleenben. A kérdést: áru-e a művészet? Hogy mennyire alkalmasak a művészek politikai szolgálatra. Egy Purzer nevű írta eredetileg a forgatókönyvet, a rendező azonban szőröstül-bőröstül átírta. Sajnos éppen abban az elkereskedelmiesedő korszakában, ami utolsó filmjeit jellemzi, a tizenöt részes Döblin-regényből készült Berlin, Alexanderplatz óta. Schwarzenberg operatőr felvételei kiszidolozottak és tarkák, mint a búcsúbeli bazári bóvlik. Becsillog a fölvevőgépbe szikrázóan minden lámpa. Kitakarítottan nettek a belsők. Sejtelmesen páráznak a külső fölvételek. 2000 méter szirup ez, akár a Genet-ből giccsesített Querelle. Internacionális fogyasztásra fölkínált búgócsiga. S az a rendező, aki félamatőr-ellenprofi korában a száraz és kegyetlen, engedmények nélküli Katzenmacher őszinte undokságával tűnt ki, utolsó három munkájában csecsebecseárusként búcsúzott a szórakoztatóipartól.

A dal történetéből silány melodráma lett. Willy néven Hanna Schygulla játssza Lale Andersent, belekeverve egy ponyva ízű ellenállási históriába a Robert Mendelssohnnak elkeresztelt svájci milliomosgyerek iránt érzett regényes szerelem következtében. Mendelssohnt szőkére festett hajjal egy Giancarlo Giannini nevezetű úr alakítja, és úgy fest a dolog, mintha az utolsó percben lemondott volna a kiszemelt főszereplő, és az éppen arra járó olasz szívességből vállalta volna el a szerepet. Az énekesnőnek valóban volt egy svájci szerelme a valóságban. A fiatalabb éveiben nagy kujon Rolf Liebermannal volt viszonya, azzal a zeneszerzővel (és a modern operáknak szállást adó intendánsi hírverővel), aki Joseph Loseyval tető alá hozta a Don Giovanni megfilmesítését.

A Lili Marleen olyan, mint egy amerikai film az európai antifasiszta ellenállás valamelyik epizódjáról. Csak rosszabb.

Fassbinder meg akarta csinálni azt a filmet, amelyben a művész saját sikerének csapdájába kerül. De nem tudta megcsinálni, mivel a siker lépén ragadt ő maga is.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1988/02 38-39. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5095