KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1988/január
• Koltai Tamás: Mindez már megtörtént velünk Beszélgetés Gothár Péterrel
• Reményi József Tamás: Lélegzet nélkül Grúz filmek krónikája
• Böszörményi Géza: Fekete macska sötét szobában Pasztorál
• Szilágyi Ákos: Barátom, a filmreklám
• Bikácsy Gergely: Tajtékos évek A nouvelle vague születése
• Kovács András Bálint: Kultúra és halál Az új hullám szabadsága
A FILMVILÁG MOZIJA
• Schubert Gusztáv: A kollektív Übü Tűz van, babám!
FILMFŐISKOLA
• Zsugán István: Mennyit ér egy rendezői diploma? Beszélgetés Herskó Jánossal
• Pap Pál: Lengyelországban – és Ausztráliában Beszélgetés Jerzy Toeplitz professzorral
• Dobos Éva: Három Világ diákjai Beszélgetés Humberto Solas Kubai rendezővel
• Vincze Lajos: Debütánsok A holnap grúz filmes nemzedéke
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Szellem a dobozból Gdynia
• Zalán Vince: Fekete festmények Mannheim
LÁTTUK MÉG
• Szemadám György: Szerelem második vérig
• Nagy Zsolt: Yesterday
• Hirsch Tibor: A harmadik fokozat
• Gáti Péter: Bocsáss meg!
• Faragó Zsuzsa: Kobra
• Kovács Ágnes: Az utolsó kívánság
• Tamás Amaryllis: A vihar

             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Pasztorál

Fekete macska sötét szobában

Böszörményi Géza

A pásztorjáték a késő barokkban volt divatos. Idillikus hangvételű, zenés műfaj – gáláns szereplők, álom-tájak, évődés a bukolikus ligetekben –, miközben a hangszerek a falusi duda és pásztorsíp hangját utánozzák.

Joszeliani filmjében zenészkvartett idézi fel a rokokó muzsikusok alakját, városi fiatalok, akik vakációjukat egy kis grúziai faluban töltik.

A Pasztorál 12 éve készült el, a cenzor megnézte, gyorsan berakta egy dobozba, és jól eldugta. Valaki 1980-ban megtalálta és próbaképpen elküldte Párizsba levetíteni. Nem történt semmi. Ezen felbátorodva Berlinbe is elküldték 1982-ben, ahol a fesztiválon díjat kapott. Ilyesmiket írtak a kritikusok:

„A film kitűnő. Nincs benne semmi politikai pikantéria, semmi felforgatásgyanús gondolat.”

„Hogy mi volt a hosszú betiltás oka, nehéz megmondani… sőt ésszerű magyarázat egyáltalán nem adható.”

Tényleg? Úgy látszik, a grúz cenzor alaposan melléfogott. Fekete macskát talált a sötét szobában, ahol pedig semmiféle macska nem volt. Gondolom, jól megmosták a fejét, amikor a Berlinale eredményhirdetésének telexe befutott, bár az is lehet, hogy nem mosták meg eléggé, mert díj ide, díj oda, a film visszakerült a dobozba, és Joszeliani még néhány éve is arról panaszkodott, hogy hazájában grúzellenesnek tekintik munkáját.

Mégis lenne fekete macska?

Nincs! – szögezi le a MOKÉP szigorúan belső használatra készült ismertetőjében, nyugtatva ezzel önnön cenzorait. Lehet, hogy volt, de ma már nincs! – csatlakozik a véleményhez a magyar kritikus: „A grúz rendező felfedezése a hetvenes években irritáló lehetett. Már nem az.”

Magam is ezt éreztem filmnézés közben, ám orromat facsarta a macskaszag. Tudtam Joszelianiról, mennyire szűkszavú. Ez a filmje különösképpen hallgatag, a kópia szerény fekete-fehér, olyan, mint egy dokumentumfilm, ráadásul a kerettörténet is ártatlanul egyszerű: zenészkvartett érkezik vakációzni egy grúz faluba, szobát bérelnek egy parasztcsaládnál, muzsikálnak, ismerkednek, nézelődnek, azután hazautaznak. Hogy fér egy ilyen történetbe a fekete macska? Megnéztem újra a filmet.

Belefér! Ott van már az első jelenetben, olyan óvatosan lopakodik, hogy cenzor legyen a talpán, aki észreveszi. Városi hivatalban vagyunk, reggel van, ügyfelek várakoznak, tisztviselők unatkoznak. Csengő hallik. Kale – a vigéc külsejű irodavezető – bevezeti az első ügyfelet a belső szobába, a hivatal főnökéhez. Az ügyfél szó nélkül átnyújt egy iratot, a főnök szó nélkül aláfirkantja a nevét. Elégedettség. „Holnap indulhatnak. Fogadják őket” – közli az ügyfél barátságosan a főnökkel, majd távozik.

És a következő képben már a falut látjuk, ahová zenészek érkeznek a városból vakációzni. Egy parasztcsaládnál kapnak szállást, a háziak nagy tisztelettel fogadják őket, mintha nem is turisták, hanem kedves vendégek lennének.

Macskaszag érződik hirtelen. A zenészek nem bérlik a lakást, hanem kapják! Ingyen és bérmentve! Alighanem annak a szívességnek a fejében, amit a városi hivatalfőnök tett az ismeretlen ügyfélnek az irat aláírásával. Hogy mi volt abban az iratban: lakáskiutalás, építési engedély, falazókő utalványozása? De kik ezek a rokokóból ideszalajtott muzsikus figurák? Csak nem kultúr-csalik ők a fekete macska horgászzsinórján? Ezt Joszeliani nem árulja el, de arról biztosítja a nézőt, hogy valóban fekete macskát látott. Kale irodafőnökről hamarosan kiderül, hogy a parasztcsalád városba szakadt tagja, és az utolsó jelenetben a kvartett csellósnőjéről, hogy a városi hivatalfőnök lánya. Nepotizmus. Egy korrupciós üzletnek voltunk szem- és fültanúi, egy megvesztegetésnek.

A film szövete tele van hasonló összefüggésekkel. Többnyire a vezetőket leplezik le. Látjuk a tanácselnököt, ahogy sétál, egy szót sem szól, de fennhéjázó járása, nevetséges ruházata, gesztusai mindent elárulnak róla, mintha a földbirtokos világ intézője jelent volna meg. A kolhoz vezetője úgy beszél az emberekkel, mint egy cári zupásőrmester, életidegen irányítási módszere riasztó. Ez a harsogó demagóg lenne a szocialista típusú ember? Vagy Anton, a csősz, aki lovaskozákként vágtat fel-alá, megbünteti Nesztor apót, mert egy kis füvet merészelt kaszálni a kolhoz parlagon heverő földjéről, de futni hagyja Kale irodavezetőt, amikor az kézigránáttal halászik a folyón, sőt, még tanáccsal is ellátja, merre talál nagyobb halakat.

Kale úgy lubickol a korrupciós lehetőségekben, mint a hal a vízben. Született buli-szervező. A folyóból kirobbantott halból vacsorát prezentál a falu vezetősége tiszteletére, a nagycsalád tiszteletére, a veszekedős szomszédok tiszteletére, a zenészek tiszteletére, a kőműves tiszteletére. Csupa össze nem illő ember, akiket egyedül a korrupció tart össze jobban minden közösségi eszménél. És ez nem is olyan rossz állapot – nyávogja a fekete macska –, mert egyfajta bizalmat szül; az emberek tudják, hogy nem jelentik fel őket azonnal, és ez védettséget jelent, nagyobbat a jogrendnél is.

Ez hát a fekete macska. Még most sem irritál? Oly süketté váltunk volna a harsány filmek dömpingjében, hogy ingerküszöbünk az ordításnál kezdődik, és az értelmes beszédet meg sem halljuk?

Lehet. Joszeliani nem szereti a harsányságot, mert az megöli a gondolatot. Ráadásul a Pasztorál nem is politikai film, hanem érzelmes beszámoló a grúz falu társadalmáról, a patriarchális életforma átalakulásáról. És mindenekelőtt költészet, kiforrott, egyedülálló stílusban.

A sztori Joszelianinál külsődleges valami, arra szolgál, hogy összefogja az epizódokat, mint a bőr a testet. Formáját egy szerkezeti váz – a csontváz – határozza meg, ami alkalmas arra, hogy a sok epizód megfelelő sorrendben legyen felfűzhető, és bekapcsolódásuk, érintkezésük kiemelje a fontos összefüggéseket. „Olyan ez, mint a pasziánsz: gondolkodni kell, hogyan rakjuk ki a kártyákat… Ezt a módszert jobban kedvelem annál, mint úgy építgetni a történetet, ahogyan regényt szokás írni. Az én módszerem közelebb áll a zeneszerzéshez vagy a matematikához.”

Joszeliani epizódjai dokumentarista hitelű ábrázolások, tele lírával, érzelemmel, ez a hús, ami a csontvázra kerül. Poénokat nem tartalmaznak, narrációt sem, innen ered a bizonytalan lebegés érzete, de ez az alulinformáltság csak látszólagos, mert szavak helyett a gesztus, a mimika, a gazdag képi-hangi atmoszféra mindent közöl a nézővel, ami lényeges, s olyan megragadóan költői stílust eredményez, mely leginkább a zenéhez hasonlít. „Meghatározatlan tárgyiasság”, ahol semmi sincs konkrétan kimondva, mégis meg van határozva az érzelmek, a metakommunikáció szintjén. Joszeliani stílusa gondolkodásra késztet és a kitalálás örömével jutalmaz.

Kiváló analitikus. Szinte muzeális pontosságú az elemzés, ahogy a falusi életformát vizsgálja: eszközöket, szokásokat, a felbomló patriarchális életmódot. Nem koncepcióban gondolkodik, nem próbál romantikus eszméket ráruházni a valóságra, inkább azt kutatja, igazolja-e a valóság az eszméket. Analízise lehangoló: a régi paraszti életforma letűnése szükségszerű ugyan, ám a nyomában kialakuló új közösségi rend természetellenes. Receptet nem ad, nem oktat: mindenki ürítse ki sorsának poharát saját maga.

A parasztcsalád tagjai nem tudják felmérni, mi történik velük, egyedül Eduki – a kamaszlány – sejti, hogy a régi életnek örökre vége. Megpróbál tájékozódni, új kapaszkodókat keresni. Úgy lesi a városi zenészeket, mint a félisteneket, hasonulni próbál, alakulni. Alakja megejtően emberi, esendő magányosságában sokszor drámai erejű. Megváltoztatja öltözködését, önkritikusan figyeli magát a tükörben, másként igazítja a haját, sugárzik róla a vágyódás egy maibb, járhatóbb életforma után. Ösztönösen vele érez a két kisgyerek, sőt a falu egész gyerekserege. Úgy bámulják a zenészeket, akik fent laknak az emeleten, mint egy új világ hírnökeit, megfogdossák ruháikat, csodálják városi kacatjaikat, szokásaikat, muzsikájukat. Corelli zenéje éppúgy elandalítja őket, mint a csellószóló, melyről nem tudják, hogy csupán technikai gyakorlat a gordonkaiskolából. Nemes nyugalmat éreznek, mely egybe ölel embert és tájat. Pastorale. És a zenészek lemosolyognak a teraszról a parasztokra, meg a gyerekekre muzsikálás közben, mint az istenek az Olymposról, jól érzik magukat, mert létezésük funkciót kapott, híd létesült egy pillanatra a lent és fent között. Minden szívbe béke költözik: boldogok vagyunk, sikeresek vagyunk és még nagyobb sikereket fogunk elérni…


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1988/01 14-15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5109