KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1987/november
• Szilágyi Ákos: Az emberiség beavatási halála Áldozat
• Báron György: Temetetlen zsarnok Vezeklés
• Reményi József Tamás: Holt idő Hosszú búcsúzások
• N. N.: B. Nagy László-emlékek
• Ágh Attila: A demokrácia iskolája Két választás Magyarországon
• Bikácsy Gergely: Hamueső Az utolsó kézirat
• Fáber András: Deviánsok a turul határán Hol volt, hol nem volt
• Koltai Tamás: Almáskert Érzékeny búcsú a fejedelemtől
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: Szitakötőn Felső-Szavojában Annecy
• Létay Vera: Súlytalansági állapot München

• Antal István: Maya királynő Potré Maya Derenről
LÁTTUK MÉG
• Gazdag Gyula: Az én kis falum
• Nagy Zsolt: A halott Ember levelei
• Schubert Gusztáv: A Pókasszony csókja
• Vida János Kvintus: Keselyűket nem temetnek naponta
• Szemadám György: A Beverly Hills-i zsaru
• Schreiber László: A Kék Lovag kalandjai
• Gáti Péter: Ász
• Nagy Zsolt: A szél harcosai
VIDEÓ
• Kovács András Bálint: Alternatív videózás – itthon

             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A halott Ember levelei

Nagy Zsolt

Ez a felkavaró, megdöbbentő erejű alkotás azoknak a filmeknek a sorába illeszkedik, melyek témája egy, a huszadik század második felének emberiségét fenyegető nagyon is valódi veszély, a harmadik – és egyben bizonyosan utolsó – világháború véletlen vagy szándékolt kirobbanása. Míg a Másnap című amerikai film elsősorban technikai, bizonyos értelemben science fiction jellegű megközelítéssel fordult a témához, az Obioba, avagy a civilizáció vége című lengyel produkció pedig a határhelyzetbe került embercsoport morális állapotát vizsgálta, Lopusanszkij filmje a maga teljességében igyekszik megrajzolni a zsákutcába jutott civilizáció tablóját. Lenyűgöző atmoszférateremtő erejével, szuggesztív és nagyon tudatosan megkomponált képi világával, gondolatgazdag dialógusaival, a hiteles szituációkkal és a nagyszerű színészi munkával a rendező az utóbbi esztendők egyik legjobb szovjet filmjét alkotta meg. A harminc-ötven évre vagy talán mindörökre a föld alá szorult emberiség „története” becketti végjáték, vakond-vegetálás a megállt időben, melynek egysége „egy szürkület”.

A múzeum óvóhelyén rekedt maroknyi csoport, amely a komputer hibájából és emberi mulasztás miatt kirobbant apokaliptikus katasztrófa előtt hajdan volt kultúrák tárgyi emlékeit őrizte, maga válik múzeumi tárggyá: az ostoba, természet feletti hatalmával rosszul sáfárkodó, évszázadok során felhalmozott tudását önmaga ellen fordító, önhitt emberi faj kihalófélben lévő emlékműve lesz. Ebből a „zónából” küldözgeti valahol a külvilágban, a föld felszínén élő (?), harcoló(?) fiának egyre ritkuló leveleit a Nobel-díjas Tudós – Rolan Bikov megrázó alakítása –, aki a halál árnyékában is gondolkodik, mér, számol, hisz, megpróbálja felfogni és értelmezni a felfoghatatlant, azt, hogy az emberiség története véget ért. A lassú agónia állapotában, a lábbal hajtott generátorok pislákoló villanykörtéinek fényénél felvillannak a „temetetlen holtak” különböző típusai: a Központi Bunkerből bizottság élén érkező Mengele-szerű orvos, aki élet és halál uraként dönt a pokrócaikba lárvaként begubózó, sugárfertőzött gyermekek sorsáról; a társadalomtudós-filozófus, aki megszállottan diktálja írógépbe üzenetét egy jövendő civilizáció számára, vagy a fia szeme láttára öngyilkosságba menekülő, önként sírgödörbe mászó apa alakja. S ideig-óráig újratermelődnek a föld alatti társadalom szükségleteit és vágyait kiszolgáló intézmények, működik a feketepiac, az illegális játékbarlangban gázálarcban ülő alakok figyelik a rulett pörgését, amíg be nem tör a (hazai? megszálló?) láthatatlan főparancsnokság rohamosztaga, hogy váratlan razziájával még totálisabbá tegye a háborút, kiterjesztve azt az engedetlen civil lakosságra is. A különleges sárgásszürke fényben, lángoló és romba dőlő épületek, hatalmas, dübörgő harcjárművek és helikopterek képei között a háttérben sorra feltűnnek az egykori emberi kultúra immár értelmetlenné üresedett motívumai: a kereszt, egy antik szoborfej, egy múmia alakban eltemetett ember, a derékig vízben álló, beszakadt polcaival félig kiürítetten árválkodó könyvtár, amelynek egyetlen gyakorlati funkciója maradt: a hadtörténeti lexikonokat fűtésre lehet használni. A Tudós és a gyermekek karácsonyfája a civilizáció hulladékából, rozsdás rugókból, vasdarabokból kapa díszeit. A céltalanul forgó asztali földgömb képe pedig hosszú időre bevésődik emlékezetünkbe. Úgy érzem, ez lehetett volna a film igazi befejezése.

Az utolsó kockákon azonban, a Tudós halála és temetése után maroknyi gyerekcsoport vág neki a radioaktív sivatagnak. Hová mennek, milyen céllal, nem tudjuk meg. Talán az örök emberi reményt szimbolizálják, a hitet, hogy mindaz, amit Lopusanszkij elemi erejű víziójában elénk tárt, soha sem válik valósággá, megmarad egy nagyon tehetséges, saját korára érzékeny művész figyelmeztetésének.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1987/11 49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5161