KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/február
• Kovács András Bálint: A másik hang
• Schubert Gusztáv: Az elvarázsolt proletár Álombrigád
• Zalán Vince: Halálaink Eldorádó
• Dárday István: Mit akar a Mozgókép Innovációs Társulás?
• Kelecsényi László: Búcsú a mozitól
• Szilágyi Ákos: Az áldozat tekintete A komisszár
• N. N.: Dreyer száz éve
• Fáber András: Jeanne bajusszal és anélkül Egy remekmű utóéletéről
• Bikácsy Gergely: Dreyer és a Vámpír
• Márton László: Porladó hagyomány, süllyedő remény Sárga föld
• Kovács István: Robogás a nyárba Budapesti beszélgetés Filip Bajonnal
• Fáber András: A fényíró
• Fáber András: Fekete és fehér mágia Beszélgetés Werner Nekes-szel
• Lengyel Menyhért: Amerikai napló
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Az évszázad csütörtökig tart
• Szemadám György: D'Annunzio
• Faragó Zsuzsa: Moziháború a Vadnyugaton
• Nagy Zsolt: Anglia alkonya
• Gáti Péter: Isten veletek, moszkvai vagányok!
• Ardai Zoltán: A kockázat ára
• Torma Tamás: Nászéjszaka kísértetekkel
KÖNYV
• Csala Károly: Filmrendező-gyűjtemény

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Budapesti beszélgetés Filip Bajonnal

Robogás a nyárba

Kovács István

 

 

Jó másfél évtizeddel ezelőtt az Európa Könyvkiadó megbízásából lektori jelentést írtam A fehér medvék nem szeretik a verőfényt című, bemutatkozó regényéről. Nem javasoltam a fordítását. A könyvet érdekesnek találtam ugyan, de nyelvét helyenként csikorgónak, történetszövését olykor erőltetettnek éreztem. Néhány évvel később olvastam az Ön második könyvét. Ez sokkal jobban tetszett, szinte fenntartás nélkül elfogadtam. Elkönyveltem Önt nemzedéke figyelemreméltóprózaírójának, s ugyancsak meglepett, amikor évek múltán igazából filmrendezőként lett ismert a neve. Hajlamos lettem volna azt hinni, hogy a film az Ön számára amolyan Tadeusz Konwicki példáját követő kitérő, kaland. De utóbb kiderült, hogy az Ön első prózakötetei jelentették a kalandot. Most, újraolvasván őket, persze könnyű lenne azt mondani, hogy voltaképpen elregényesített forgatókönyvek.

– Ez rendre visszatérő téma... Való igaz, prózaíróként kezdtem. írtam két könyvet... nagyon szerettem írni, bűvöletben tartott. De miután fölvettek a filmfőiskolára, mindinkább úgy tekintettem az írásra, mint valami álkulcsra, amelynek birtokában megnyílhat előttünk a film. Persze, ha már a filmfőiskolánál tartunk, nem szabad megfeledkezni a legfontosabbról: a hetvenes évek elején lettem hallgatója, amikor a film számunkra valamiféle magával ragadó csoda volt. Stanley Kubrick ekkor készítette a Clockwork Orange (Mechanikus narancs) című filmjét, s a Szelíd motorosok akkoriban hódította meg a világot. Több olyan film készült, amely delejezőleg hatott az emberre. Számunkra, akik akkor indultunk, a film megváltó varázslat volt. Így aztán nem esett nehezemre letenni a „szépíró” tollat.

Nem tudom, ha ma egy nálam húsz évvel fiatalabb alkotó, aki olyan rendületlen elszántsággal rója tollával a papírt, mint annak idején én, s a film kedvéért hátat fordítana az irodalomnak, elégedett lenne-e a döntésével. Mert kétlem, hogy napjainkban oly becsvágyó filmet lehetne készíteni, amely a kritikusokat, a nagyközönséget és a pénzvilágot egyaránt meghódíthatja. A fentebbieket még azzal egészíteném ki, hogy amikor több, mint másfél évtizede a tollat felcseréltem filmre, azt – bizonyos fokig – egyfajta divat nyomására tettem. Ma viszont az enged a divatnak, aki minden mást félretesz azért, hogy írhasson.

Ettől függetlenül, arra a nemzedékre, amelyhez Ön tartozik, az a jellemző, hogy a rendezők többségükben maguk írják filmjeik forgatókönyvét. Ön szerint mi ennek az oka? A film varázsos hatása erre nem magyarázat. A film azokat sem kevésbé bűvölte meg, akik 1956 táján léptekfölrendezőként. Ők mégis meghatározó módon támaszkodtak a szépirodalmi művekre, s a forgatókönyvírásba legföljebb csak társszerzőként kóstoltak bele.

– E kérdésre az lenne a legrövidebb válasz, hogy mi tudunk írni. Agnieszka Holland, Feliks Falk, Kiešlowski... Tudnak írni. Ez a kijelentés azonban így hivalkodásnak tetszhetne, még akkor is, ha kétségtelenül meglévő nemzedéki sajátosság, ismertetőjegy. Én több hazai és külhoni főiskolán oktatok forgatókönyvírást, s mindenütt meggyőződéssel vallom, hogy nagy hiba, ha egy rendező maga írja a filmjét.

Egy rendező ugyanis szellemileg-fizikailag képtelen rá, hogy megírja azt a forgatókönyv-változatot, amelyet éppen meg szeretne filmesíteni. Formannak az Egyesült Államokban forgatókönyvírók tucatjai állnak a rendelkezésére. Olyanok, akik egy jelenetnek vagy akár az egész forgatókönyvnek huszonötödik változatát is elkészítik, ha neki az a kívánsága, ha úgy látja hasznosnak.

A dolog lényege abban áll, hogy egy rendező képtelen előállni egy általa írt forgatókönyv húsz-harminc változatával, mivel mindegyik esetében úgy érzi, hogy éppen ez az, amelyiket máris forgatnia kell. De ha hivatásos forgatókönyvírók állnak a rendelkezésére, nyugodtan azt mondhatja: nem, ez még nem az igazi, írd meg mégegyszer. Ráadásul nem hallgatható el a banális tény, hogy Lengyelországban lehetetlenség forgatókönyvírásból megélni. Se filmrendezésből... – tegyük hozzá. Én nem fektethetek bele túl sok összeget a forgatókönyvekbe, különben nem tudnám eltartani a családomat.

Az Ária egy atlétáért című filmje az emlékezés állandóan meg-megrázódó kaleidoszkópja. Egyszerre lebegő költészet és nyers realizmus, földhöz ragadt próza... önfeledt szecessziós látomás és romantikus leltárkészítés, hagyatkozás. Életcirkusz az égbolt kerek sátra alatt. Ezt a filmet csak olyan rendező készíthette el, aki előbb ennek világát irodalmi szövegében maga mintázta meg. Vagyis maga írta a forgatókönyvet. A mágnásról minden további nélkül elhinném, hogy a forgatókönyvét más ötlötte ki.

– A mágnás az én forgatókönyvem ötödik változata alapján készült. Ötször írtam meg ugyanazt a történetet. Bizonyára hasznára vált volna, ha még vagy ötször kidolgozom a storyt. Ha megtehettem volna azt, hogy van valaki, akinek azt mondom: figyelj, itt van öt millió zloty, készítsd el a forgatókönyv öt változatát, úgy, hogy minden lehetséges csúcspontja ki legyen dolgozva, bizonyára élek a lehetőséggel. De ha nekem csak háromszázezer zlotym van erre a célra, akkor a forgatókönyv személyes hobbym marad. A film is haszontalan szerelem, hobby, amelynek esetében az anyagi nyereség nem tud szerepet játszani.

Ön egyes nyilatkozataiban kritikusan szólott A mágnásról. Mi az oka ennek az önkritikának?

– Szó sincs önkritikáról. Egyszerűen rendkívül furcsa a viszonyom ehhez a filmhez. Afelől, hogy ez az eddigi legjobb filmem, nincs kétségem. Meg vagyok róla győződve, hogy az Az ária... őrültség volt... Lehet, hogy magávalragadó, de őrültség. Az általa szerzett tudásnak és tapasztalatnak A mágnás látta hasznát. Mert addigra megtanultam a szakmát. A mágnással kapcsolatos problémám terjedelmi jellegű: az, hogy két változatban készült el, az egyik rövidebb, a másik hosszabb. Gondjaimat a jelenetek egymásba kapcsolása illetve kihagyása okozta. A mágnás eredendően hatórás film. Ez a természetes hosszúsága, mert így a kezdetétől a végéig megrajzolhat egy világot. Panorámát készíthet a mágnáscsalád felemelkedéséről, el-elhalványuló tündökléséről és menthetetlen bukásáról. A televíziós változat hatórás. Benne az 1900-as évek elejétől 1952-ig hömpölyög a történet-folyam.

A pénzügyi kérdések elől azonban nem térhettem ki. A filmvállalat kétszer annyi pénzt adott A mágnásra, mint a televízió, tehát kompromisszumot kellett kötnöm.

A forgatókönyv első változatában több visszatekintő jelenetet kidolgoztam. Ezekhez – már csak a látványosságok miatt is – ragaszkodtam. A történet érdekesebb része a harmincas években bonyolódik. Erre kellett a moziváltozatot építenem. A televíziós film ritmusa szerint ekkor már elég lett volna az arcokat fényképeznem. De mit szólt volna a filmvállalat, ha a neki elkészített kétórás változatban csak arcok láthatók. Kötelességemnek éreztem, hogy a kapott kétszáz millió zlotyért valami többet nyújtsak neki. Hiányérzetem így a moziváltozattal kapcsolatos művészi kompromisszumban gyökerezik.

– A mágnás nemzetközi, vagyis inkább nemzetek fölötti film. Olyan, amilyen bizonyos fokig az európai arisztokrácia volt. Ezt hol hibájául rótták fel, hol erényének tartották. Ezt a sajátos különállását, szupranacionalizmusát. A lengyel arisztokráciáról jót és rosszat egyaránt lehet mondani. Végtelenül önző volt, ugyanakkor bizonyos történelmi helyzetekben hihetetlen áldozatkészség jellemezte. Amikor a XVIII. század végén, az ország felosztása után, Pétervár, Bécs és Berlin szélesre tárta előttük a kapuit, elfogadta új koronás pártfogóinak a kegyeit, de ha úgy hozta a helyzet, vállalta a porosz, az osztrák várbörtönöket és Szibériát is. És egy tény egyértelműen pozitív fénybe állítja őket: a II. világháborúban tisztességgel léptek le a történelem színpadáról.

– A mágnás arisztokrata-párti film. Ráadásul egy német arisztokrata családot állít reflektorfénybe. A két világháború között lengyelországi birtokaikon éltek, de azért németek. A hitlerizmusnak Németországban az arisztokrácia hódolt be legkevésbé. Erre is rá kell mutatni.

Persze az Ön által bemutatott arisztokrata családban egyetlen ember sem tiszta erkölcsileg. Igaz, végül fölmagasodnak, morálisan „megváltódnak”..., a nácikkal paktáló Fransel kivételével.

Fransel tetszeleg a fasisztáknak, de, ha megfigyelte, egyetlen alkalommal sem lendíti fel a karját. Nem mondja: „Heil”, csak azt, hogy „Jó napot”.

Mert gesztusaiban, nyelvében még ösztönösen európai, de már „puhul”, szelleme „átmeneti”, tartása zavart, s ez is jelzi, hogy apránként a rossz szolgálatába állítható.

Amikor Fransel alakjáról töprengtem, rá kellett jönnöm, hogy ő a gyakorlat embere, a család legnagyobb pragmatistája. Olvas a történelem kártyalapjaiból, tudja, hogy az elkövetkező tíz esztendőben Hitleré lesz a hatalom. „Miben láthatom ennek hasznát, hisz gyáraim, bányáim, érdekeltségeim vannak itt – töpreng. – Megegyezem velük – jut a végkövetkeztetésre. – De a lelkem nem adom oda nekik.” Ennek szellemében keresi fel a szervezkedő nácikat s támogatja őket pénzzel. De nem lesz ideológus, megmarad pragmatistának. Valójában nem paktál le teljesen a nácikkal. Ezért némileg igazságtalanul sújtja az atyai átok. Az olyan ember, aki szívvel-lélekkel csatlakozik a nácizmushoz, s fennhangon hirdeti, hogy ő fasiszta, nem érdekelt volna. Tucatemberrel mire mennék?

Ez igaz. Fransel a kisujját nyújtja, s a végén az egész lényét megemészti a nácizmus. Ha az ember a totalitárius állam ellenében meg akarja őrizni személyiségét, szellemét, erkölcsi önazonosságát, teljes egészében izolálódnia kell tőle. Ha a pragmatizmus jegyében, Franselként cselekszik, akkor apránként önmagát rohasztja szét. Ezért rokonszenves számomra a herceg, akit még a tolókocsiban is előkelőfesztelenség jellemez… És kitagadja a nácikkal kokettáló Franselt, aki gépként viselkedik, eleve úgy, ahogy egy korlátlan hatalmú rendszer ezt polgáraitól megköveteli. Végülis kiderül az oly kemény, határozott, célratörőFranselről, hogy megbocsáthatatlanul gyenge ember. A többiek csak gyarlók.

Ez pontosan így van.

Bizonyára sokan megkérdezték Öntől, hogy az elmondottakon túl, mi az. az eszme, amely Önt arra késztette, hogy ezt az „arisztokrata” filmet elkészítse?

– Meghatározó filmes témám a hanyatlás, a bukás története. Annak megjelenítése, ahogyan valami lassan véget ér, haldoklik, kimúlik. Az emberi változásnak, vagy mondjuk: a változásnak ez a leginkább meghatározó formája érdekel. A mágnásban adódó lehetőségek részben kiaknázatlanok maradtak. E filmnek sokkal hangsúlyosabban kellett volna az önpusztításról szólnia, a pusztulást gyorsító önpusztulásról, a távozás fenségességének esélyéről. A televíziós változatban – a történet teljesebb, kerekebb volta révén – ez egyébként maradéktalanabbul érvényesül... Azok felmagasztosulása, akik méltón akarnak lelépni a színről. S ez Lengyelországban még azzal is fűszereződik, hogy az illetők németek. Ez az első lengyel film, amelyik másként közelíti meg őket...

Vagyis minden eddigi filmben a német csak rossz, elvetemült lehetett?

– Igen, vérpiros propaganda-szószba mártva lehetett őket megmutatni. Én más megvilágításba akarom helyezni a lengyel-német kapcsolatokat. Mint filmes, Lengyelországban elsőként.

Ha már a lengyel-német viszonynál tartunk, megemlíthető, hogy A mágnás két szálon is kötődik Kazimierz Moczarski: Beszélgetések a hóhérral című könyvéhez. Ebben van egy jelenet, amelyben Jürgen Stroop, majdani SS-tábornok és rendőrfőnök, a varsói gettó likvidálója, 1939 októberében új állomáshelye, Poznan felé robog. Éjszaka van, ő egy nyitott gépkocsiban ül sofőrje mellett. Nincsenek kísérőik. Fennállhat a veszélye annak, hogy a szeptemberi visszavonulás során elmaradozott lengyel katonák tüzet nyitnak rájuk. És hirtelen valami karmos puhaság csapódik neki Stroop arcának és ragad bele a hajába: egy bagoly. Mintha Lengyelországot akkor már csak egy bagoly védte volna, amelyet aztán Stroop szertartásosan agyonlő. Az Ön filmjében Franselre csap le a bagoly és ugyanúgy bánik vele, mint Stroop. A mágnásban a náci összejövetel színhelye Lippe. Stroopot a lippei választási győzelmük után emelik ki a hitlerista vezetők. Ezek az egyezések nyilván tudatos döntések eredményei. Mondana valamit döntéseinek motívumairól, már csak azért is, mert Moczarski könyve olvasható magyarul...

Igen. Óriási hatással volt rám ez a könyv. Életem egy válságos időszakában mintegy menekülésszerűen hagytam el Varsót. Egyedül akartam lenni. Mindössze két könyvet vittem magammal: a Beszélgetéseket és Hanna Krall: Egy lépéssel az Úristen előtt című, az előbbivel rokon témájú riportkötetét. Már régóta el akartam őket olvasni. Most, hogy lelki mélyütést kaptam, pótolhattam a mulasztást. Aztán megnéztem a Beszélgetések színpadi változatát Wajda színházában, a Teatr Powszechnyben, Stroopot Hübner játszotta – és milyen remekül. Magával ragadott a közlés egyszerűsége. A negyvenes évek végén ötvenes évek elején egy cellában ül a Honi Hadsereg sajtófőnöke, akit életfogytig tartó börtönre ítéltek, Jürgen Stroop, náci háborús bűnössel, akit halálra. A sztálini szellemű bíróság tudatosan zárta őket össze. Mintegy büntetésüket megtetézendő – hiszen halálos ellenségek voltak. Egyesek szerint azért, hogy Stroop majd még Moczarski ellen valljon. És most beszélgetnek. Nem filozofálnak, beszélgetnek. Filozofáljon a néző... Igen... Moczarski könyve életem egyik legfontosabb olvasmánya...

Én önnek csak két filmjét láttam a négy közül. Tudom, hogy nem az Atlétát és nem A mágnást tartja a legfontosabbnak. Beszélne bővebben arról, amelyet annak gondol?

A legfontosabb filmem címe: Ingácska. 1981-ben forgattam. Akkor Gdanskban szinte minden lehetséges díjat megkapott. A néphatalom egyik képviselőjéről szól, akit annyira lenyűgöz Sztálin szelleme, hogy megbolondul. Janusz Gajos játssza a főszerepet – kitűnően. Most engedélyt kaptam a folytatás elkészítésére.

Mégis, mielőtt a folytatásról beszélne, jó lenne, ha az Ingácskáról többet megtudhatnánk...

– A film valóságos történetet dolgoz fel. 1978-ban a katowiczei pártértekezleten fölállt az elnökség egyik tagja, kiment az emelvényre és rettenetesen beolvasott Giereknek. Borzalmas dolgokat vágott a fejéhez... Majd mintha a világ legtermészetesebb dolgát tette volna, visszament a helyére, az elnökségbe, és leült. Az utána következő két hozzászóló megzavarodott. Azt hitték, hogy Gierek megbuktatása eldöntött tény, hiszen a város vajdája (a városi tanács elnöke – K. I.) maga vitte be neki a mélyütéseket. Féltek, hogy őket tudatosan nem avatták be a tervbe. Ezért bizonyítani akarták, hogy méltók a változó helyzethez, s az összes – egyébként valóban elkövetett – hibáit Gierek fejére olvasták, aki ott volt a teremben. Eközben a „leszámolást” megnyitó szónok levette a zakóját, nyakkendőjét, ingét, egyszóval: levetkőzött. Ott az elnökségben. Vagyis megtébolyodott. Már akkor őrült volt, amikor oly tárgyszerűen megmondta Giereknek a magáét. A két utána következő szónok eltűnt a politika farkasvermében, ezt meg elvitte a mentő. Én pedig filmet csináltam róla. Arról, hogy a nép nevében gyakorolt sztálini típusú hatalom miként emészti meg azt az embert, aki elhiszi, hogy maga is a nép, az emberiség nevében gyakorolja a hatalmát... És rájön, hogy nem...

Most már még inkább érdekelne a tervezett folytatás, mégis tegyünk egy kitérőt. Ön– mint nyilatkozataiból kiderül – nagyra értékeli a magyar filmet. Mik a jellemző eszmei és esztétikai értékei, amelyek az Ön és a lengyel filmesek elég nagy táborának figyelmét magára vonták?

A magyarok valóban rendkívül nagy filmművészetet teremtettek. Ennek része a politikai nyíltság, bátorság, amellyel a szocialista rend mindennapjainak kérdéseit megközelítik, tárgyalják. A Ménesgazda például olyan nagy hatással volt rám, hogy utána napokig nem tértem magamhoz. Öt évvel el vagyunk maradva a magyar filmek mögött, amelyek közül többet még ma sem enged nálunk vetíteni a cenzúra.

Akadnak Magyarországon olyanok, aki éppen az ellenkező véleményen vannak...

A másik fontos tény, hogy a magyar filmnek sikerült egyedi, csak reá jellemző eszköztárat kialakítania, művészi nyelvet teremtenie. Ahogy pusztán a kamera jelbeszédével, minden sallang nélkül el tud nekünk egy jelenetet mesélni, az utolérhetetlen. Páratlan teljesítmény. Magyar különlegesség. Nem tudom ezt szavakkal elmondani, de a szakmai fortélyait, ahogyan csinálják, a zsigereimben érzem... Most szüntelenül a várost járom, Pest ódon falait fürkészem, az omladozó szecessziót, az ötödik emeleten elrejtett erkélyfülkéket, ahol bújócskát játszhat a fény és az árnyék... Próbálom megfejteni, felfedezni, honnan merítik a magyar filmes kollégák az ihletet?

És most térjünk vissza filmterveihez. Előbb a „folytatáshoz”, amelynek a forgatását maholnap elkezdheti. Mi lesz a címe?

– A leprás férfi.

– A leprás nő címmel már készítettek filmet Lengyelországban. Talán nyolc-tíz éve?

– Igen. De még egy olyan szirupos giccs nem született a lengyel filmtörténetben. Az én filmcímem éppen rá rímel... Azért, hogy kifigurázzam. De az mellékes. Filmem főhőse egy nagyon magas poszton lévő pártfunkcionárius, aki impotens. És aki 1981. december 13-án, amikor a hatalomból kiesik, hirtelen eltelik férfierővel, képességgel – hogy finoman fogalmazzak –, és elhatározza, hogy mindazokat a hölgyeket, akiket a politikai pályája során biológiai korlátoltsága miatt kihagyott, most sorra veszi. És elindul, hogy bejárja Lengyelországot, ugyanúgy, mint annak idején, pártmunkás korában. Tehát arról szól a film, hogy a gátlástalan hatalom bizonyos vonatkozásban gátlásossá teheti az embert, míg a hatalom elvesztése e gátlások feloldódását jelentheti... A film elkészítésére még a szükségállapot évében engedélyt kaptam. Igaz, az engedélyt azonnyomban vissza is vonták. Nemrégiben jelezték: Bajon úr, szabad az út...

És az ezt követő filmje?

–... az Koluszkiban játszódik...

Nyilván azért ott, mert az hatalmas vasúti csomópont...

Igen. A film a koluszki állomáson játszódik 1978 telén...

Az évszázad telén...

–... amely egész Lengyelországot megbénította. Öt felől futnának be a vonatok Koluszkiba, de a pályaudvar előtt meg kell állniuk... Szilveszter van. Az emberek kiszállnak a pirosat kapott vonatokból és begyalogolnak az állomásra... És kezdetét veszi a bál. Ez is lesz a film címe: Bál a koluszki pályaudvaron. És egyszercsak megtalálják a kijáratot, a kiutat, amely egy, a Vasúti Közlekedési Múzeumnak szánt 1924-es mozdonyhoz vezet. Fölszállnak a mozdonyra, amely elrobog velük... a nyárba. És minden szép..., a politikus értelmesen beszél, a színész színművész és nem kérkedő pojáca, az ember embernek érzi magát..., de nem veszik észre, hogy közeledik a tél... A film voltaképpen a Szolidaritásról szólna.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/02 40-43. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5308