KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/március
• Zsugán István: Történetek idézőjelben Beszélgetés Jancsó Miklóssal
• Létay Vera: Hegedűs Zoltán (1912–1989)
• Koltai Ágnes: Gazdag szegények Beszélgetés Gulyás Gyulával és Gulyás Jánossal
• Gulyás Gyula: Balladák filmje Részletek egy dokumentumfilmből
• Gulyás János: Balladák filmje Részletek egy dokumentumfilmből
• Hegyi Gyula: Akinek ennyi jó kevés Túsztörténet
• Schubert Gusztáv: „...ki vagy a mennyekben” A dokumentátor
• Bársony Éva: Videóklip-mese Ismeretlen ismerős
• Csepeli György: Európa közepe Beszélgetés Elek Judittal
• Dobai Péter: Szorongó apagyilkos Szubjektív reflexiók Bernardo Bertolucci filmjeiről
• N. N.: Bernardo Bertolucci
• Csala Károly: Satyajit Ray, az író
• Gazdag Gyula: Pelemele filmek Cukorbébi
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Akik még szeretik a mozit Torino

• Ardai Zoltán: Mohammad-Reza él Nantes
LÁTTUK MÉG
• Szemadám György: Az ördögűző
• Fáber András: Testek csábítása
• Nóvé Béla: A 29-es vágány
• Gáti Péter: Álmok a távoli útról
• Torma Tamás: Viharos hétfő
• Nóvé Béla: X-program
• Tamás Amaryllis: Amerikai gyilkosságok
• Gelencsér Gábor: Rumba
• Molnár Péter: Ifjú Sherlock Holmes és a félelem piramisa
• Zsenits Györgyi: Leó és Fred
KÖNYV
• Báron György: Golanra várva
KRÓNIKA
• Pošová Kateřina: Gyászhír Prágából

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Beszélgetés Jancsó Miklóssal

Történetek idézőjelben

Zsugán István

Jézus Krisztus horoszkópja címmel elkészült Jancsó Miklós új filmje, Hernádi Gyula forgatókönyvéből. Operatőr Kende János, díszlettervező Banovich Tamás, főszereplők: Cserhalmi György, Básti Juli, Udvaros Dorottya, Bánsági Ildikó, Bálint András, Gálffy László, Márton András és – ahogy a főcímeken szokásos – még sokan mások.

 

Beszélgetésünket hadd kezdjem egy szándékosan provokatív kérdéssel vagy megjegyzéssel. Meghökkentene-e, ha azt mondanám: miután megnéztem a Jézus Krisztus horoszkópjai, körülbelül a felét értettem (vagy véltem érteni)?

Akkor azt felelem: nézd meg mégegyszer. Szerintem érthető. De hát én mindegyik filmemről azt mondom, amit a tisztelt közönség a pokolba kíván... De hadd kérdezzelek vissza. A sztorit nem érted, vagy amit a film mondani akar?... Ha egyáltalán mondani akar valamit... Szóval miért hagytál ki, és hol? Pontosan, snittről snittre.

Talán majd arra is sort kerítek. De ha már sarokba vagyok szorítva, első impresszióként valamiféle homályos, rossz közérzet „jött le” számomra a vászonról...

– Akkor helyben vagyunk. Ennél többet nem is akar mondani a film. Ha folytatni kívántad a fejtegetéseidet, abba is hagyhatod, mert ennél többet nem akartam „mondani”, mint megjeleníteni egy – talán sokakra, sokunkra jellemző – közérzetet. Bármennyire van is benne egy olyan látszat, hogy ontológiai kérdéseket tárgyal, mert végül is arra törekszik – és ennyiben, azt hiszem, hogy a Nagyítás rokona; de annál többet, mint egy közérzetet kifejezni, nem is akart... Ennek ellenére természetesen érdekel, hogy hol, mikor, a film melyik pontján veszítetted el a „fonalat”, vagy érezted azt hogy át vagy ejtve?

Nagyon tömören összefoglalva az első impresszióimat: a vetítés közben egyre inkább úgy éreztem magam, mint aki kizuhant a huszadik emeletről, és térből-időből kiszakítottan próbál megkapaszkodni...

Akkor nagyon is jól érezted meg a filmet.

De rengeteg olyan motívum, részlet, utalás van benne, amiket nem tudtam megfejteni...

– Kérdések, amikre nem kaptál választ... Persze, mert én se tudok rájuk válaszolni.

Utalások, motívumok, rébuszok, stiláris idézőjelek halmozódnak a vásznon, s a nézőtéren ülve csak kapkodom a fejem: mire valamelyikről azt hiszem, hogy megfejtettem, megértettem, az is rögtön megkérdőjeleződik...

– Hát persze. De most visszakérdezhetek? Úgy gondolod, hogy a filmben, mint műfajban nincs meg annak a lehetősége, hogy olyan is készüljön, amit nem értesz meg azonnal? Azért teszem fel így a kérdést, mert néhány évtized után ismét oda jutottunk vissza, hogy csakis olyan filmek készüljenek, amiket mindenki mindenkor és mindenhol azonnal megért. Régebben sok olyan film készült, ami nem ragaszkodott szolgai módon a tévén felnőtt generációk megkövetelte primitív dramaturgiához. Az előbbi véletlenül és meggondolatlanul mondtam azt, hogy ez a film a Nagyítás valamiféle későbbi változata, de ha már kimondtam, vállalom. Amikor Antonioni filmje elkészült, a közönség túlnyomó többségével együtt – beleértve magamat is – valószínűleg te se értetted egészen. Bár Antonioni mester megcsinálta azt a tőle szokatlan trükköt, hogy a végén, a tenisz-jelenettel megmagyarázta... De mégis: mondd meg pontosan, hogy hol, melyik jelenetnél kezdted el unni filmemet, vagy hol kapcsoltál ki?

Azt a furcsa, ambivalens hatást gyakorolta rám, hogy gyakorlatilag egy pillanatra se tudtam „kikapcsolni”; ellenkezőleg: amikor néhány percig úgy véltem, hogy „értem”, amit látok, azonnal megkérdőjeleződött, idézőjelbe került minden a vásznon (meg a fejemben)... Mintha valami átláthatatlan labirintusban bolyonganék: valahányszor azt hiszem, hogy megtaláltam a „kivezetőfonalat”, a rendező mondhatni: pimasz következetességgel és tudatosan – elvágja, elejti (vagy elveszíti)?

Persze. így is lehet nevezni, hogy pimasz ez a film. Én inkább úgy nevezném, hogy provokatív. Pimaszul provokálja az összes nézői reflexet, beidegződöttséget, konvenciót. De hát ez a fajta pimaszság elég gyakori a művészetekben. Arra szolgál, hogy kizökkentsen a megszokott, untig ismert nézői konvenciókból. Lehetséges a film műfajában is. Én nem láttam például Scorsese új Krisztus-filmjét: az biztosan pimasznak hat a bigott vallásosok számára... De az irodalomban ma már közkeletűen elfogadott az effajta „pimaszság”; – hogy ne menjek messzire, lapozd föl például Esterházyt. (Hernádit azért nem említem, mert ő közismerten, már harminc éve egyfolytában „pimasz”: állandóan provokálja a konzervatív közízlést.) Szóval, ha azt mondod, hogy pimasz a film – egyetértek. De talán olyanfajta „pimaszság” ez, amelyik a helyére kerül: rögzítjük, hogy pimaszság. Mert amikor Básti Juli azt mondja a bandának, akinek megmutatja a videószalagot, amin nincs rajta Cserhalmi, és megkérdezik tőle, hogy hívták ezt a fickót, azt feleli: „Josef K”... Ez ugyebár eléggé ismert név ahhoz, hogy nyilvánvaló legyen: szándékos pimaszság vagy provokáció a részünkről.

Meg, ha jól értettem, gyakran önirónia...

– Irónia és önirónia. De másfelől, ahogy a műveltek mondják, „hommage”. Amikor Bertolucci Az utolsó tangóban megcsinálja a nagy amerikai művész halálát az erkélyen, az „hommage” a La Pacifistának, pontosabban Daniel Olbrychskinek, és „hommage” – mármint Olbrychski halála a Pacifistában – Andrzej Wajdának, a Hamu és gyémánt zárójelenetének... Szóval ezt lehet akár pimaszságnak is nevezni, de ugyanakkor tiszteletadás is annak a Kafka nevű mesternek, aki ezt a titokzatos, meg sem magyarázható világot ábrázolta állandóan; bár a barátai rendszerint jókat röhögtek a novelláin, mert azt hitték, hogy a Ludas Matyiból olvas fel egy humoreszket. Viccnek tartották; – aminthogy azok is tulajdonképpen; legfeljebb a valóság utolérte meg túlszárnyalta őket. Ez a film is efféle valami: vicc is, komoly is. Meg ha akarod, nevezheted pimasznak is. Persze. Legfeljebb a világ, ami körülvesz bennünket, az sokkal pimaszabb... Sőt: olyan kolléganőm is akadt, aki azt mondta rá, hogy blöff, s számomra tanulságos, hogy ilyen vélemények is vannak.

Ha nem sértés, elárulhatom, hogy másoktól is hallottam hasonló véleményeket; miszerint gondolatilag fölszínes, nem eléggé elmélyült a film...

Erre felelte egyik kollégám, Révész György, hogy nincs olyan mű, ami ne lehetne mélyebb, mint amilyen. És ezzel kapcsolatban idézhetném Nemeskürty Istvánnak a szakmában közismert bon motját: „ha megparancsolják, a Hamletről is bebizonyíthatom, hogy fércmű”.

Aforizmának jó, de attól tartok, hogy beszélgetésünket zsákutcába viszi. Visszatérnék inkább „a kályhához”: a filmhez, pontosabban ahhoz, milyen hatást gyakorolt rám a moziban. Lenyűgözött az a fölényes szakmai tudás, amely a film minden kockájából sugárzik; ugyanakkor valamiféle barokkos túlzsúfoltság ejtett zavarba: mintha öt-hat filmet láttam volna egybeötvözve...

Persze. Azért érzed úgy, hogy öt film van belezsúfolva, mert újabban megszoktad, hogy azok a filmek, amelyek láthatók, visszatérnek a klasszikus hollywoodi dramaturgiához. Vagyis ahhoz, amelyik a filmet soha másnak nem tartotta, mint ami eredetileg volt: kávéházakban egy kisfröccs meg két szimpla kávé között vetíthető mozgóképnek. S azért térnek vissza a filmek ehhez a dramaturgiához, mert az audiovizualitás ma legközkeletűbb műfaja, a televízió az egész világban ezt műveli. Ma már tudok úgy televíziót „nézni”, hogy közben a konyhában főzöm a pörköltöt; hallgatom a tévét, és amikor nagyritkán úgy érzem, hogy valami igazán érdekes következik, akkor odafigyelek a képre. Ezt hívják úgy világszerte, hogy napközbeni, háttér-televíziózás. Az esti televízió, ahová a szegény állampolgár vacsora után – mostmár igen soványka vacsorája után – odaül, és mindaddig ott ül, amíg el nem alszik a fáradtságtól, ez az esti televíziózás másvalami. Az a primitív manipuláció egyik sikeres műfaja: ugyanarra a dramaturgiára épül, amire az eredeti hollywoodi film... Tehát, amikor azt mondod, hogy öt film van benne, akkor arról beszélsz, hogy nem választottunk ki egy lineáris történetet. Ez igaz. Valószínűleg sok történet van benne. És nagyon jól tudom, hogy ez nem a mai „normális” film műfaja. Valami olyasmi, amit az irodalomban úgy szoktak nevezni, hogy posztmodern. A posztmodernség sok kritériumával. Ahogy Lyotard fogalmaz: széttördeli a történetet. Lyotard azt mondja, hogy ma már történetet nem lehet elmesélni; legfeljebb idézőjelbe téve. Ironikus vagy „angyali” idézőjelek között. Nézzük csak a nagy amerikai irodalmárokat. Akár a legrealisztikusabbat: mondjuk Isaac Bashevic Singert. Mind idézőjelesek a történetei... Persze azt is mondhatod erre, hogy az utalásaim mind az irodalomra vonatkoznak. Lehet. De azt hiszem, hogy mi a barátaimmal – tehát Hernádival, Kendével, Banovichcsal és a többiekkel –, mi még mindig azt hisszük, hogy előbb-utóbb eljön egy jobb kor, amikor a film megint megkísérli azt, hogy művészet legyen... És itt most a szememre vethetnéd, hogy amióta élek, mindig azt mondtam, hogy a film – nem művészet. Nem is az. Illetve annyiban művészet, amennyiben más, mint az aktuális divat; más, mint amit a pillanat közízlése elvár tőle... Ja, hogy ez blöff? Úgy is nevezhetik, főként azok, akik sikeresen konformizálódnak... Szóval ennyit az „öt filmről”, ami bele van zsúfolva. Persze. Lehet egy önálló film a Básti Juli történetéből, egy másik a Bánságiéból, egy harmadik az Udvaros Dorottyáéból. Az egyik egy szűkebb társadalmi keresztmetszetet adó történet volna, a másik szélesebbet; a Bánságié egy regényesebb történet lehetne: akár egy családregény. Mindez igaz, és nem vagyok olyan ostoba, hogy ne tudnám, illetve ne tudtam volna már eredetileg. Bár elég ösztönösen csinálom a filmeket (és amikor magamról beszélek, abba mindig beleértendők a barátaim): dehát már csak életkorom következtében sem vagyok annyira naiv, hogy ne tudnám, mit csinálok. Csak nem vagyok annyira számító, hogy a pillanatnyi divatnak akarjak megfelelni. És sajnálatos módon ezzel mindig is így voltam: az éppen aktuális divathoz igazodó filmet sose csináltam.

Visszatérve az új filmhez, s annak formanyelvi, stiláris jellegzetességeihez: nekem úgy tetszett, hogy azt a totális tágasságot, távlatosságot sajátos „tér-kezelést” –, amit a (megvallom, számomra mindmáig legkedveltebb Jancsó-filmekben) a Szegénylegényekben, a Csillagosok, katonákban, a Csend és kiáltásban a végtelen pusztán sikerült megvalósítani, – most a néhányszor-néhány méteres belső terekbe szorulva vagy zárkózva a videó alkalmazásával igyekszik elérni...

Persze, hogy erről van szó. A térfölbontáshoz például a videó használata járul hozzá. Ebben a filmben, amelyik zömmel zárt terekben játszódik, a teret – sőt az időt – dimenzionálja a videó. Annyira dimenzionálja az időt, hogy például amikor az egyik j elenetben Básti Juli rosszul lesz, lefektetik az asztalra és injekciót adnak neki, látod a videót, amelyik fél perccel előbb tart. Ráközelítesz a videóra és azt látod, hogy fölkel az injekció után. Aztán visszamegyünk az „élő” jelenetbe, ahol Básti Juli még fekszik és adják neki az injekciót... Szóval teljesen igaz az a megállapításod, itt tettenérhető az a törekvésünk, hogy lehet a teret kitágítani, hogy lehet látvánnyá tenni a zárt teret is

– és az időt.

–... Hogy is fogalmazzak, hogy ne legyek sértő?

Akárhogy.

Tehát: a videó de mondhatnám azt is, hogy a” videómánia” – mostanában meglehetősen divatos. Emlékszem, jó tíz évvel ezelőtt épp Jancsó Miklós jegyezte meg kicsit ironikusan Antonioniról (Az oberwaldi titok kapcsán), hogy”a maestro kicsit beledilizett a videótechnikába...” Ez elől a technikai kihívás elől nyilván senki mozgóképcsináló nem térhet ki; de mikor tudatosultak ennek sajátos lehetőségei?

Antonioni a videótechnikába volt akkoriban belebolondulva. Ő festett vele. Azt használta fel, hogy ott helyben – technikailag – össze lehet rakni az összes alapszínt és meg lehet változtatni a kép naturális voltát. Nálunk egészen másról van szó, nem a videó technikai oldaláról. Itt a videó semmi mást nem szolgál, mint a tér- és időfelbontást.

Mielőtt végképp belevesznénk a technikai, illetve stiláris részletkérdésekbe, talán kezdjük újra ezt a beszélgetést, méghozzá a legelső, kötelező újságírói kérdéssel:”miről szól a film”?

– No, ez váratlan, bár a filmmel tulajdonképpen adekvátan pimasz újságírói fordulat. Annál is inkább, mert a kérdésedre magad válaszoltál azzal a megjegyzéseddel, hogy egy közérzet filmi lenyomata. Tehát miről szól? Arról, hogy valami nincs rendben a világban. Nemcsak ebben a szűk kis magyar világban. Nemcsak az nincs rendben, hogy ez a magát pártnak deklaráló sajátos formáció nem tudja megnyugtatni az ország közvéleményét; hogy különféle kardinális gondok megoldatlanok; nemcsak arról szól – vagy legalább utal rá –, hogy ebben az országban mi minden történt, hanem amiről szól, az a világprobléma: ahogyan az ember szembesül a katolikus katekizmus első kérdésével, mégpedig azzal, hogy „mivégre vagyunk a Földön”. A katekizmus erre viszonylag egyszerű választ ad: szeressük, imádjuk Istent. Sajnos, ateista lévén, ez számomra nem válasz; vagy legalábbis nem elégít ki. Mondhatnám tehát nagyképűen, hogy ontologikus a probléma –: ilyen-olyan módon, ilyenolyan helyzetében, egyéni lét-periódusában mindenki szembe kerül vele –: tehát már csak ezért sem blöff.

És itt hadd tegyek egy kis kitérőt, vagy sztorizzak, ha jobban tetszik. Bálint András meg Mester Ákos fölkért, hogy beszélgessek vele az Irodalmi Színpadon. „Fölkészültünk” – a részleteket most mellőzöm –, de Mester Ákos föltette a blickfangosnak szánt kérdést, hogy mi a véleményem a blöffről, mint műfajról. Amire csak azt tudtam és tudom felelni, hogy számukra valószínűleg blöff, mert félre vannak nevelve. Aki erre a filmre azt mondja, hogy blöff, az félre van nevelve. Mert számára csak az az igaz, ami egyszerűen vagy lapidárisan látható a világban. Vagy például úgy, mint Sára Sándor dokumentumfilmjeiben. Szerintem több mint tiszteletre méltó – sőt: nélkülözhetetlen, hézagpótló, ahogy Sára sziszifuszi munkával összehordja a széthullott valóság-morzsákat, és ezzel építőkockákat gyűjt a valódi kollektív önismerethez. Óriási vívmány, hogy ezek a filmek végre elkészülhetnek, és itt-ott – mindenféle gáncsoskodások ellenére – még láthatók is. De ha csak ehhez vagyunk hozzászokva, akkor minden másra azt mondhatjuk, hogy blöff. Aztán ha az emberek nagy csoportjaiból kiveszett az érzék – egyáltalán az igény –, hogy létük alapkérdéseiről – legalább néha – egyáltalán elgondolkozzanak, akkor azok vagy túl fiatalok, vagy még meg se fordult a fejükben, hogy a legalapvetőbb kérdésekkel szembenézzenek; illetve hogy egyáltalán megfogalmazzák őket a maguk számára. Es ha már föltetted ezt a kérdést, hogy „miről szól”, akkor felelek: arról, hogy mivégre vagyunk a Földön, és hogy tudunk-e választ adni erre a kérdésre. Minthogy sajnálatos módon egyetlen vallásban sem vagyok hívő – nem mintha sok vallás etikai tartalmát vagy filozófia-keresését nem tudnám magamra nézve is érvényesnek, rokonszenvesnek, néha kötelezőnek is –, ennek ellenére nem vagyok vallásos, sajnos nem tudom azzal megoldani a magam számára a világ problémáit, hogy úgyis van fölöttünk egy másik világ. Materialista környezetben nőttem föl, a szüleim se voltak vallásosak; utána jó ideig a bigott „marxizmus” is bepalizott. Ha valaki visszajött volna abból a bizonyos Túlvilágból és közölt volna valamit róla, akkor hajlandó lennék más választ adni arra a kérdésre, hogy „mi végre vagyunk a világon”; eltérve attól, ami ebben a filmben is van, és ami végül is nem válasz... És hogy ez a válasz ironikus meg önironikus? Hát persze, van benne irónia. Amit Fehér Gyuri az esőben álló kocsiban mond erről, hogy tudniillik „a Názáreti Jézus identitásával is problémák vannak, és mi lesz itt Marxszal kétezer év múlva” – hát persze, hogy ironikus. És hogyha a néző nagyon-nagyon intranzigens és valamiféle direkten egyszerű választ remél ettől a filmtől az összes lehetséges létkérdésre, akkor nyilván azt fogja mondani rá, hogy blöff. Egy „mélységekben” gondolkodó filozófusnak – vagy aki annak hiszi magát – ez nem válasz. De egyáltalán nem biztos, hogy a mélységet csak a leggondterheltebb mélységgel lehet ábrázolni... Ha egészen frivol akarnék lenni, azt is mondhatnám: éltünk, röhögtünk, és ebbe más is belehalt már... Visszatérve egyébként az ilyenfajta elemzőkre: már rég hozzászoktam ahhoz, hogy bármit csinálok, mindig van egy bizonyos réteg, aki azt mondja, blöffölök; ez az egész úgy semmi, ahogy van. Szóval már megszoktam, hogy az ilyen véleményektől se legyek feldúlva. Végül is maradnak közhellyé koptatott régi bölcsességek: „ízlések és pofonok”; meg „nem az a legény, aki adja, hanem aki állja...” De gyorsan hagyjuk is abba, mert provokációddal belevittél ebbe a mindenre, tehát semmire se használható „falvédő-filozofálgatásba”.

Nem állt szándékomban. De újrakezdhetnénk már másodszor – ezt a beszélgetést például olyan alapról, hogy teszem azt a Variety vagy valamelyik legújabb hazai bulvárlap képviseletében fogalmazom meg a kérdéseimet...

Közbekérdezhetek? Azokra a provinciális, félanalfabéták által írt és félanalfabétáknak szánt lapokra gondolsz, amelyek megpróbálják utánozni a legalantasabb nyugat-európai bulvárlapokat?

Pontosan. És csakis azért nem mondok neveket és címeket, mert nincs kedvem és időm bíróságokra járni. De a „közbekérdezésből” azt hallom ki, hogy nem értettük félre egymást... Szóval, ha egy ilyen kifejezetten a kommerszre szakosodott képeslap riportere volnék, valami effélét kérdeznék: „úgy gondolja-e, hogy a melós, aki már nemcsak azt kénytelen megszámolni, hogy a fix fizetéséből ihat-e egy fröccsöt a műszak után, de még azt is, vehet-e két liter tejet a gyerekének; beül-e a moziba a Jézus Krisztus horoszkópja vetítésére, mondjuk negyven forintos jegyárakkal? És...

Ne folytasd, értettem a kérdést, nem is hagyom befejezni. Az úgynevezett művészetnek vagy az olyan alkotásoknak, amelyek megpróbálják másféleképpen is látni vagy megmutatni a világot, mint az addig érvényes közmegegyezés, azokra nem lehet azt a feladatot kiszabni, hogy aktualizáljanak. De ha kívánod, felolvasom a legutóbbi Históriából azokat a cikkeket, amelyek akkor születtek, amikor az antifasizmus nagy harcosa, Sztálin, éppen a legjobb barátságban volt Hitlerrel. Vagy Dimitrov, az antifasizmus nagy ideológusa, amikor szövetséget kötöttek a hadban álló Hitlerrel; – aki „mellesleg” mással állott hadban, akkor még nem velük...

De persze ezzel nem feleltem a kérdésedre. Merthogy: valami bomba kasszasikert el lehet érni, ha az ember napra készen aktuális. „Aktualizálni” természetesen lehet, meg kell is; és rengeteg különféle műfajban művelhető. Újságcikkben, televízióban...

–...A kérdésem viszont nem erre vonatkozott, hanem...

–...Arra, hogy a filmet bemutatják áprilisban vagy májusban valamelyik körúti moziban, és nem arról szól, hogy milyen botrányosan leszerepelt a legutóbb az Országgyűlés; hogy milyen korrupciós botrányokkal terhesek a legkülönfélébb megyei kiskirályok; hogy a költségvetés miért nem vesz el kétszerannyit a honvédségtől meg a munkásőrségtől; hogy miért szavaztak meg már megint a költségvetésből több milliárdot a veszteséges üzemek fönntartására... és így tovább. Tehát a kérdésed magva: miért nem ezekre a kérdésekre válaszolok, vagy miért remélem azt, hogy lesz olyan közönségréteg, amelyik erre a filmre hajlandó megvenni a mozijegyet. Jól fordítottam le, amit kérdezni akartál?

Hozzávetőlegesen... némi csúsztatással...

Rendben van, induljunk ki a moziból. A világon még senki se találta meg a receptjét annak, hogy is kell a „valódi” közönségnek filmet csinálni. Ha tudná valaki, legalább megpróbálta megtanulni például kedvenc barátom, Carlo Ponti. Ő aztán igazán minden műfajt kipróbált, mégis sokszor belebukott. Annak ellenére, hogy igazán profi szakembereket dolgoztatott annak fölmérésére, hogy mi, mikor, kinek fog tetszeni, vagyis ki fog befizetni a moziba. Igyekezett előre felmérni, hogy egy film kinek szól, miről és hogyan – és mégis annyiszor pofára esett. (Bocsánat; írásban ezt majd „irodalmiasítsd”.) Vagy nézd meg Coppolát. A nagyszerű amerikai rendező-kollégát, akinél a költségvetés alsó határa valami 15 millió dollár. Ráadásul ő a maffia unokája. És még ő se tudott minden pillanatban a közönségnél sikeres filmet csinálni. Mindegyik filmjét megnézték sokszor és sokan; de ha egy filmje nem hozza be a 100 vagy 150 millió dollárt, akkor az ő számára az már bukás... Ezt még ők se tudják kiszámítani... Bár a régiek azt mondták, hogy minden igazi mű megkeresi a maga műélvezőjét... Egy ilyen film megnézése után, mint az enyém, nyilván a közönségnek lesz olyan része, amelyik azt kiabálja: becsaptak; sőt velem kapcsolatban azt is szokták mondani: „ezt a pasast falhoz kéne állítani”. Jónéhányszor már ezt is hallottam... Szóval a közönség reagálása kiszámíthatatlan. És meg kell vallanom, hogy végül is tudok másféle filmet is csinálni. Az Elie Wiesel-regényből készült Hajnal például – filmnyelvi szempontból – közel sem volt ennyire intranzigens. És arra is azt mondták, hogy „jó, jó, de...”

Aztán a mi társadalmi helyzetünkben már kialakult frontok vannak. Ebbe én már 45 előtt belekóstoltam. Minthogy az úgynevezett „népiekhez” tartoztam, akármilyen rossz költő volt X. vagy Y., azt szeretni kellett, mert „a miénk”; tehát jó. Azért mondom a saját példámat, mert tanulságos: akkor az ember nem azt mérlegelte, hogy X. vagy Y. jó író vagy rossz író, hanem hogy „hozzánk tartozik-e vagy sem”. Mostanában hasonló reagálásokat észlelek. Elszabadultak az elfojtott indulatok. Értékelvűség helyett „frontok” vannak és prekoncepciók. Mondjak konkrét példát? Néhány héttel ezelőtt valami rádióműsorban vettem részt, ahol Romániáról kérdeztek... Hát ha valaki, akkor én igazán nem kedvelem a Ceausescu-féle agyrém-diktatúrát. De. Azt mertem kijelenteni – saját tapasztalatomból, történelmi ismereteimből, meg a családom tapasztalataiból –, hogy Ceausescu egyebek között arra épít, hogy a románokban igenis van fenntartás a magyarokkal szemben; hogy a Horthyék által elfoglalt Észak-Erdélyben enyhén szólva rosszul bántak velük... Ha azt mondom, hogy ezzel a megjegyzésemmel parazsat gyűjtöttem a fejemre, finoman fogalmazok. Pedig nem tettem egyebet, mint az elszabadult indulatok és a betonfrontok ellenében szóltam néhány szót... Nos, ennyit az úgynevezett közízlésről, közhangulatról és a többi. De ez csak példa volt arra, hogy itt monolit frontok vannak és prekoncepciók.

Ez, félő, igaz. Csak nem kaptam konkrét választ arra a kérdésre, hogy aki negyven forintért jegyet vesz és beül az új Jancsó-film vetítésére valamelyik körúti moziba...

Igen, hogy az hogy fog reagálni. Meg kell valljam: fogalmam sincs róla. De: annyira vagyunk azért már hírhedtek ezekkel a filmekkel, hogy ha valaki betéved egy moziba, két vonatátszállás, a Keleti meg a Nyugati között, az nem ehhez a filmhez fog jegyet venni... A másik tényező, hogy nálunk máig se gyakorlat, hogy egy film bemutatását valóban előkészítsék. (Noha valami kezd változni ezügyben, de még mindig nem profik csinálják.) Közismert a nyugati filmszakmában, hogy egy filmre fordított propaganda-kiadás néha eléri a film elkészítésének összköltségét. És a propagandán nem csak az értendő, hogy rábeszélünk akárhány állampolgárt arra, hogy menjen be a moziba és nézze meg ezt vagy azt a filmet; hanem az, hogy igyekszik aktivizálni a lehetséges közönséget... Szóval megismétlem: nem tudom, hány olyan néző lesz, aki véletlenül téved be a moziba, és hány, aki tudatosan választja.

De vajon a magyar gazdaság, és különösen a kultúra jelenlegi sanyarú helyzetét ismerve és figyelembe véve megengedheti-e magának egy bármilyen nagy művész, hogy önmaga kedvére vagy brutálisabban szólva: önmagának – készítsen filmet?

Most csúnyán „csúsztatsz”; szóval elég jól játszod a Variety-riporter szerepét. De azért, vagy csakazértis, válaszolok. Nem magamnak csináltam a filmet sose. A filmjeim – még a Szörnyek évadja iselég jó közönséget hoztak be a moziba. Ez a film is – még egyszer mondom – meg fogja találni a maga közönségét. Sőt, egyik filmterjesztő, miután megnézte, azt állította, hogy ennek „bizonyos fajta óriási” sikere lesz. Jósolni persze senki nem tud. Volt egy másik terjesztő, aki azt mondta: nem lesz könnyű ezt a filmet közönség elé vinni... Melyiküknek lesz igaza? Majd a bemutató után meglátjuk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/03 02-07. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5321