KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/március
• Zsugán István: Történetek idézőjelben Beszélgetés Jancsó Miklóssal
• Létay Vera: Hegedűs Zoltán (1912–1989)
• Koltai Ágnes: Gazdag szegények Beszélgetés Gulyás Gyulával és Gulyás Jánossal
• Gulyás Gyula: Balladák filmje Részletek egy dokumentumfilmből
• Gulyás János: Balladák filmje Részletek egy dokumentumfilmből
• Hegyi Gyula: Akinek ennyi jó kevés Túsztörténet
• Schubert Gusztáv: „...ki vagy a mennyekben” A dokumentátor
• Bársony Éva: Videóklip-mese Ismeretlen ismerős
• Csepeli György: Európa közepe Beszélgetés Elek Judittal
• Dobai Péter: Szorongó apagyilkos Szubjektív reflexiók Bernardo Bertolucci filmjeiről
• N. N.: Bernardo Bertolucci
• Csala Károly: Satyajit Ray, az író
• Gazdag Gyula: Pelemele filmek Cukorbébi
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Akik még szeretik a mozit Torino

• Ardai Zoltán: Mohammad-Reza él Nantes
LÁTTUK MÉG
• Szemadám György: Az ördögűző
• Fáber András: Testek csábítása
• Nóvé Béla: A 29-es vágány
• Gáti Péter: Álmok a távoli útról
• Torma Tamás: Viharos hétfő
• Nóvé Béla: X-program
• Tamás Amaryllis: Amerikai gyilkosságok
• Gelencsér Gábor: Rumba
• Molnár Péter: Ifjú Sherlock Holmes és a félelem piramisa
• Zsenits Györgyi: Leó és Fred
KÖNYV
• Báron György: Golanra várva
KRÓNIKA
• Pošová Kateřina: Gyászhír Prágából

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A 29-es vágány

Nóvé Béla

 

Nicolas Roeg filmje afféle modem amerikai tragédia – giccsben és comics-stílusban eladva. Meghökkentő, kihívó, könnyeztető, röhejes-közhelyes, erotikus és hánytató egyszerre, mint a bomlott és diadalmas újvilág majd minden tömegfogyasztásra szánt jelensége. Mert fenomén ez a javából – s még annak is fenomenális: lilában, kékben, narancssárgában elúszó, slágerekből, videóklipekből, negédes és abszurd jelenetekből egybeturmixolt lidérc-koktél! Aki rászedett nézője dermedten, együltő helyében fenékig üríti, a csípős, fanyar és émelyítő ízek mellett leginkább épp az ürességet érzi ki belőle: azt, hogy az egészben semmi se valódi – legkevésbé a szereplők kéjes öngyötrése, komikus ügybuzgalommal pertraktált szenvelgései. De hát, úgy látszik, épp ez a lényeg, épp ezt akarta Roeg töményen, s az abszurditásig fokozva megmutatni.

„Ó, Amerika, mi marad belőled, ha már féltő gonddal ápolt komplexusaid sem tudod komolyan venni?!” – ásítoz bele kajánul a kamera e remekül megrendezett semmibe a csillagok, sávok, Hollywood, s a dollármilliárdok üdítő árnyékából.

A filmbeli felelet nem sok jót ígér. Talán csak a játék, a mániák, őrületek, és pótcselekvések leleményes változatai kínálhatnak kiutat. Hiszen ez minden újkori nagy kaland kezdete, az „olyan mintha-mégse az” elunhatatlan bújócskajátéka – melynek születését és zsarnoki elhatalmasodását a legképtelenebb művészeti ág: a film is köszönheti. Játsszunk tehát – játsszuk el újra meg újra a magunk és egymás boldogtalanságát! Mondjuk úgy, hogy egy középkorú, középszerű, unatkozó és tehetős házaspár vagyunk, valahol a szupercivilizált középnyugaton. Egyikünk legyen butuska, szorongó és infantilis háziasszony, ki csecsemőkorban elszakított gyermekét tucatnyi alvósbabával pótolja – másikunk egy szadomazochista, tunya orvos, aki villanyvasutakkal játszódik, s társához méltón meddő és üres életű. A játékhoz kell még egy bomlott idegzetű, anyakomplexusával házaló kamasz, ki egy szép napon betoppanva szolidan őrült hétköznapjainkba mindent felborogat: vélt mamáját, a futkosó játékvasutakat – meghitten imbecilis világunk egész rendjét és érzelemháztartását. De vigyázat – mindez tréfa csak! Úgy indul, akár a Phaedra, vagy az Oidipusz király, de többszörös itt a mintha, mely a tragédiát még idejekorán ellebegteti, többszörös zárójelek közé szorítja. Nem mintha effélébe (gyermekvágyba, anyahiányba, szeretetlenségbe) nem lehetne belepusztulni. Ám úgy, hogy valaki fejest ugrik egy magzatvíznek hallucinált kerti úszómedencébe, lemerül a fenekére, s onnét nem akar feljönni többé – aligha... – Tragédiák különben is jobbára érett, sorsukat vállaló-viselő egyedekkel fordulnak elő – s ez az észveszejtő „mintha-játék” épp arról szól, hogy milyen pokolian nehéz és hiábavaló erőfeszítés felnőtté lenni. Mert, vélnénk, erre menne ki itt a játék, ha nem volna minden többszörösen körül-mintházva. A szétzúzott terepasztal, a felgyújtott babaszoba, a vágyképek éji orgiája, vér, izzadság, köny-nyek – hogy egyéb testnedvek ne említtessenek...

Mi a világ e boldogabbik felén másfélét játszódunk mostanában. Ősibbet, egyszerűbbet és kíméletlenebbet -foggal és karommal a napi betevőért. Ám aki azt hiszi, tét nélkül könnyebb, vigasztalásul elég, ha megnézi ezt a filmet, s kéjesen elborzad rajta, mit összeszenvednek a 29-es vágányra tévedt modellvasutacskák, ha már minden szemafor zöldet jelez, s mégsem lódítja egyetlen értelmes célirányba őket senki, semmi.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/03 55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5337