KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/április
FILMSZEMLE
• Konrád György: Ideje van a kimondásnak és ideje van a formálásnak Filmszemle-margináliák
• Szabó Miklós: Magyar Gulag-monográfia Recsk, 1950 – 1953. Egy titkos kényszermunkatábor története
• Szemadám György: „Nem csinálunk semmit, ami szellemes!” Beszélgetés Enyedi Ildikó első nagyjátékfilmjeiből
• Ardai Zoltán: Élőt a holttal Az új földesúr
• Koltai Tamás: Love mese Piroska és a farkas
• Báron György: Fáktól az erdőt Vadon

• Papp Zsolt: Tilos tiltani Beszélgetés Daniel Cohn-Bendittel
• N. N.: 1968. eseménynaptárából
• Háy Gyula: Születtem 1900-ban Önéletrajzi részletek
• Dániel Ferenc: Világvégi próféciák Werner Herzog és a misztika
• Koltai Ágnes: A western Marx Károlya? Vol egyszer egy Amerika-mítosz
• N. N.: Sergio Leone filmjei
LÁTTUK MÉG
• Nóvé Béla: Esőember
• Koltai Ágnes: Robinzonád avagy az én angol nagyapám
• Szilágyi G. Gábor: Csillagember
• Molnár Péter: A nyolc szamuráj legendája
• Faragó Zsuzsa: Krízis
• Tamás Amaryllis: Matador
• Nagy Zsolt: Éjszakai motorosok
• Nóvé Béla: K.O.-ra ítélve
KÖNYV
• Csala Károly: Lazán és szorosan Filmbarátok Kiskönyvtára
KRÓNIKA
• N. N.: Alapítvány: A Magyar Film Múltja és Jövője
• N. N.: Közlemény
• N. N.: Pályázat

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmszemle

Recsk, 1950 – 1953. Egy titkos kényszermunkatábor története

Magyar Gulag-monográfia

Szabó Miklós

 

A recski internálótábor, illetve büntetésvégrehajtási intézet már fennállása idején is fogalom volt. Úgy tartották számon, mint a Rákosi-rendszer legbrutálisabb, legembertelenebb lágerét, ahol kifejezetten politikai foglyokat tartanak őrizetben. 1956 után, a „konszolidáció”, azaz a felejtés éveiben, mint annyi minden más, Recsk is elfelejtődött. A Rákosi-időszak azon szörnyűségei közé tartozott ez a tábor is, amelyről nem volt szabad beszélni. A rendszer a beismert „törvénytelenségek” közé csak a koncepciós perek kommunista áldozatait sorolta. Ám róluk sem volt szabad túl sokat beszélni, mert ennek emlegetése is közvetve az ‘56-os pártellenzék, a „revizionisták” hallgatólagos mentegetése volt, minthogy közülük sokan megjárták Recsket és a hasonló „intézményeket”. Ha kiderül teljes részletességgel, miket szenvedtek el valóban, nehéz lett volna meg nem érteni, hogy miért fordultak a magyar sztálinizmus ellen, akár a fegyveres felkeléssel is azonosulva. Ha a táborok szörnyűségeiről részletes képet kap a közvélemény, nehezen lett volna vállalható a „kontinuitás” ezzel a rendszerrel, nehezen lett volna tartható az az álláspont, hogy 1948–1953 között (is) a szocializmus egyedül lehetséges modellje valósult meg, és csupán a kimunkálásba, a megvalósításba csúsztak „hibák”; hogy ezt az időszakot a kimagasló eredmények jellemezték, és csak másodlagos jelentőséggel bírnak az afféle „torzulások”, amelyek közé a film által bemutatott tábor is sorolódik. S még eddig csak a koncepciós perek kommunista áldozatairól esett szó, akiknek a szenvedéseit a rendszer általánosságokban maradva, részletek emlegetése nélkül elismerte. Arról, hogy a lágerekben népi rétegekből kikerült nagyszámú fogoly is raboskodott, nem volt szabad beszélni. Ezt a tényt az 1956 után közvetlenül berendezkedett rendszer „klasszikus” sztálinista módon tagadta le. Ha nem teszi, hogyan lehetett volna igazolni a „proletárdiktatúra” doktrínáját; hogyan lehetett volna azt állítani, hogy 1948–1953 között nem a proletárokat és a volt szegényparasztokat nyomták el, hanem ezek nyomták el a volt uralkodóosztályok maradványait. Azt 1956 után is fennen (ha nem is túl gyakran és túl hangosan) hirdették, hogy ezek a „maradványok” internáló táborba valók voltak. Hogy milyen táborba? Hogy ott bántalmazták és éheztették a rabokat? Ezt az 1956 utáni rendszer ugyancsak letagadta.

Néhány éve újra fogalom Recsk. Felfedezték a múlt „fehér foltjai” között a magyar Gulagot is, és újra a recski tábor lett ennek a Gulagnak szimbóluma. A volt rabok bajtársi szövetséget is alakítottak, s ez a szervezet az 1988 májusi pártértekezlet által kialakított helyzetben nem illegálisan, hallgatólag legalábbis elismerten működhetett. Támadások nem érték.

A magyar dokumentarista film a „fehér foltok” feltárásában kezdettől úttörő szerepet játszott. Nem papírdokumentumokat: aktákat, egykori iratokat, megírt emlékiratokat filmesített meg, mintegy illusztrálva a feltárt történeti dokumentációt – ez is úttörő jelentőségű, ahol ilyesmi történt –, hanem „oral history”-ként maga tárta fel filmre vett interjúkban, a túlélő résztvevők megszólaltatásában a még ismeretlen múltat. Maga alkotott elsődleges dokumentumot, sok esetben primeren forrásértékű dokumentumot, olyan tényeket tárva fel, amelyek ismert dokumentumban még nem fordultak elő.

Ezek közé tartozik Böszörményi Géza és Gyarmathy Lívia Recsk-filmje is. A tavalyi filmszemlén bemutatták a hortobágyi deportáló lágert dokumentáló filmet (Törvénysértés nélkül), az idei filmszemle meghozta Recsk filmjét. A film nem egyszerűen riportgyűjtemény, noha ennek a gerincét is riportok alkotják, hanem az egykori tábor valódi történeti-szociografikus monográfiája. Leírja a tábor létrejöttét, nem csupán a rabok sorsáról ad képet, hanem interjúkban feltárja az intézmény működését, és megírja a tábor megszüntetését is. Feltárul a tábor sajátos helyzete a magyar Gulagon belül. Míg a bírói ítélet alapján büntetésüket töltő fegyencek az Igazságügyi Minisztérium fennhatósága alá tartozó börtönökben raboskodtak, a bírói ítélet nélkül, rendőrségi határozat alapján elzártak a Belügyminisztérium rendelkezési körébe tartozó internáló táborokban voltak. A recski tábor – egyetlen ilyenként – az Államvédelmi Hatóság börtöne, illetve egyben internáló tábora volt. Foglyai magának a „szerv”-nek voltak a fegyencei. Ez érthetően és nyilvánvalóan a legsúlyosabb lágerviszonyokat jelentette.

A tábor akkor jön létre, amikor az újonnan alakult „Hatóság” megkapja a recski bányát és a – szintén hírhedt kis-tarcsai internáló táborból kiemeli a legveszedelmesebbnek tekintett politikai foglyokat, s Recskre átszállítva felépítteti velük a tábort. A tábor igazgatására az ÁVH-apparátuson belül külön büntetésvégrehajtási osztály létesült, élére eladdig bokros érdemei jutalmául az újabb magyar történelem egyik legszégyenletesebb alakja került, akiről ma már Farkas Vladimir leleplezései nyomán (utókornak való átmentésükben a film alkotóinak – egy másik interjúfilmjük révén – szintén kimagasló érdemük van) tud a megdöbbent utókor. Az osztályvezető Princz Gyula volt, a „verő alosztály” vezetője. Azé az alosztályé, amely a foglyok kínzására volt specializálva. Erre az „operatív” feladatra kiképzést kaptak az (akkor még) ÁVO orvosától, Bálint István doktortól (az ő nevét se felejtse el az utókor!), aki megtanította az alosztály „harcosait” arra, hogy úgy verjenek, hogy egyrészt a legjobban fájjon, másrészt viszont az áldozat ne haljon bele. Ez a történelmi személyiség, a „verő alosztály” vezetője a büntetésvégrehajtás irányítójaként gondoskodott arról, hogy a recski foglyok kellőképpen érezzék bőrükön az osztályharc éleződését.

Ilyen körülmények között nyilvánvaló, hogy a tábor lakóit éheztették és fizikailag bántalmazták. Erről a film gazdag riportanyaggal ad képet. Az interjúkból letagadhatatlanul kiderül, hogy Recsket létrehozói és üzemben tartói megsemmisítő tábornak szánták. Olyan körülményeket teremtettek, amelyeket nem lehetett túlélni. Hogy számosan mégis túlélték, az annak köszönhető, hogy 1953-ban gyökeres politikai fordulat történt.

A lágerekről szóló első feltáró írások érthetően csak (vagy döntő súllyal) az áldozatok szenvedéseivel foglalkoztak. A filmekben egyre nagyobb hangsúlyt kap az őrök és a széles értelemben vett rabtartók bemutatása is. Már tavaly Gulyásék filmje is adalékokat ismertetett a „másik oldal”-ról. A Recsk-film sokat ad arra, hogy megszólaltassa a rabtartó-felet. A még élő és elvileg elérhető fő felelős: Décsi Gyula az ÁVH – Szűcs Ernő letartóztatása után egyértelműen – második embere nem állt a kamera elé, ahogy ezt a film említi. Természetesen most sem szólalt meg a fő felelős, Péter Gábor sem. Elsősorban annak a külső őrségnek tagjai vállalták azt, hogy a történtekről mondjanak valamit, akik a rabokkal nem érintkeztek, csupán azt biztosították, hogy a lágerből eltávozni ne lehessen, illetve azt fogolyszabaditasi szándékkal ne lehessen kívülről megtámadni. Börtöntechnikai szempontból különválik a fegyőri tevékenységnek az a része, amelynek résztvevői a rabokkal „foglalkoznak”. Ők nem viselhetnek fegyvert, mert a fegyencek esetleg elvehetik tőlük. A külső őrség a fegyveres őrizet. Ez a feladat rendőri-katonai jellegű, nem valódi „smasszer”-tevékenység. A megszólaló őrök előadásában az tűnik elő, hogy Recsken ezt a kétfajta őrt, a kétfajta szolgálatot szervezetileg elkülönítették. Nem egységes szolgálat volt (mint a „civil” börtönökben általában), ahol az őröket felváltva osztják be fegyveres vagy rabokkal érintkező szolgálatra. Meglehet persze, hogy a megszólalók hazudtak, hogy elhitessék: ők – külső őrök lévén – nem vettek részt az áldozatok gyötrésében. Akár igazat mondtak erről, akár nem, sokmindent elmondanak az őrség arculatáról. Kiderül szövegeikből, hogy az őrizet nem a forradalmár-fanatikus, a bezárt ellenséget ideológiai indíttatású eszelősséggel gyűlölő aktivistákból állt. Ez az inkább szépirodalomban, mint a való életben előforduló típus Robespierre-i módon puritán, ügyel arra, hogy az ellenség pusztítását ne fordítsa egyéni előnyére. Recsk valóságos őrei egészen más típushoz tartoznak. A Horthy-rendszer jutási őrmesterének a típusai ők. Az egykori újoncgyötrést váltják át fegyencgyötrésre. Az alkalmazott módszerek (gúzsbakötés!) is azonosak, ott tanulták. Ez a típus korrupt: nagyon is keresi előnyét. Még inkább az őrség zöme, amely még csak jutási típusú sem, hanem egyszerűen lumpen. Az őrök szavaiból világos: az őrség lopott (nem a kifosztott, semmivel sem rendelkező raboktól, hanem) a kincstári ellátmányból; zsarolta, fosztogatta Recsk falu szabad lakosait; a kocsma mindennapos vendégei, a közönséges vendégek rémei voltak: zaklatták, megalázták, terrorizálták őket. Az elbeszélésben olyan fantasztikus lumpenségek is napvilágra kerültek, hogy az őrség a recski temető sírjait is fosztogatta: a halottaktól elszedte velük temetett értékeiket: gyűrűket, nyakláncokat. Ezt a falu megszólaltatott egykori lakosai is mondják, sőt ezt elsősorban ők mondják. Lehet, hogy rosszindulatú legenda, lehet, hogy a sírokat mások rabolták ki, lehet, hogy nem is volt sírrablás, a népi pletyka, fantázia szülte a rémmesét. De ez mutatja meg leghitelesebben: hogyan éltek ezek a fegyőrök a kis falu szegény parasztembereinek véleményében. Ennek látták őket – akár igaz, akár nem igaz –, sírok fosztogatóinak, banditáknak, cégéres gazembereknek, így élt a nép szívében Péter Gábor hadserege. S ez a lényeg, ennek van történelmi súlya, nem annak, hogy a rémmesébe illő sírrablás igaz volt-e vagy sem. Kinézték belőlük. A nép száján élő politikai jellegű hiedelem történeti forrás – hiedelem voltában az. Feltárása fontos értéke a filmnek. Az is része a hiedelemnek vagy igazságnak, hogy volt őr, aki ezt nem viselte el, hanem felakasztotta magát egy közeli erdőben.

A film alkotói figyelemre méltó eszközökkel tárják fel az igazságot, a megszólaló őröket interjúvolva. Sok fontos alakot tudnak ezen az oldalon megszólaltatni. Kötélnek áll a rabokkal kegyetlenkedő belső őrségnek az a tagja, aki a rabok elbeszéléseiben egyértelműen leggonoszabb, legelvetemültebb kínzójuk volt. Őt a film alkotói az interjú során valóságos megfordított kihallgatásnak vetik alá. Lényegében a rendőri kihallgatás módszerével kérdezik tőle újra és újra: igaz-e, hogy a rabokat gúzsba kötötték (az 1914 előtti idők jellegzetes katonai büntetése: a fegyenc jobb kezét bal lábához, bal kezét jobb lábához kötik, így kell összegörnyedve eltöltenie órákat). A volt fegyőr igazi letartóztatottként újra és újra „tagad”. Nem, dehogy volt Recsken ilyesmi. Sokadszorra viszont végül „vall”. Volt, persze, hogy volt, akikkel nem lehetett másként bírni, azokkal ezt kellett csinálni. A zupás őrmester felmondja a mindenkori elnyomó idevágó szövegét: ezt mindenki így csinálja, ezt mindenhol így csinálják.

Kamera elé áll az egykori Recsk kulcsembere, a volt operatív tiszt. Az odavezényelt ÁVH-s nyomozó, akinek feladata az volt, hogy kihallgatásokkal felderítse a foglyok ügyeinek még feltáratlan részleteit, információkat szedjen ki az elítéltekből (vagy el sem ítéltekből) más politikai ügyekre vonatkozóan, és spiclihálózat kiépítésével felderítse, eleve csírájában elfojtsa a szökésre, lázadásra szervezkedő akciókat. Az őrség lumpen gazságairól nem akar tudni: ő másfajta feladatait intézve nem került kapcsolatba ezekkel az üzelmekkel – ha voltak. A rabokkal – állítja – ő viszonylag humánusan bánt, a bántalmazásokat igyekezett mérsékelni.

A „másik oldal” bemutatásának érdekes adaléka, hogy a film egy pillanatra Princz Gyula képét is megmutatja. A hős jelentőségéhez mérten lovon ül. A tábort biztosan így ügette körbe felügyelő körútjain.

Az őrség és az akkor legalábbis túloldalon állók bemutatása a lágert nem érintő dolgokról is hoz fontos új ismereteket a néző és akár a szaktudomány tudomására. Az operatív tiszt elmondja a láger megszűnte utáni pályáját is. Azt állítja: 1956 elején leszerelteti magát, mert már felismerte, hogy miben volt benne. 1956 után azonban reaktiválják és egy megyei kapitányság állambiztonsági alosztályán „előadó”. Innen is távozik azonban, mert felettesei ügyek, politikai perek „tervgazdálkodásszerű” bonyolítását követelik tőle. Az 1956 utáni retorziók állam-biztonságilag e vidéki kapitányság apparátusában úgy zajlanak, hogy teljesíteni kell egy „kvótát”: meghatározott számú ellenforradalmi szervezkedést ellenséges csoportot kell leleplezniük. Figyelemre méltó bepillantás az 1956 utáni megtorlás történetébe. Hogy ez az ember esetleg ebben is hazudik? Attól tartok... „Si non e vero...”, valahonnan vette, amit mond.

Hasonlóan fontos információt ad az igazságügyminisztérium megszólaltatott ekkori GH-funkcionáriusa. Elmondja, hogy amikor 1954-ben az Államvédelmi Hatóság megszűnt elkülönült főhatóságként, és beosztották a Belügyminisztériumba, azzal a szándékkal, hogy a politikai rendőrséget integrálják a közbűnté-nyes cselekményeket felgöngyölítő bűnüldöző apparátusba, a Nagy Imre-kormány szándékával ellentétesen történt a beolvasztás. Mivel az új belügyminiszter az Államvédelmi Hatóság (Péter Gábor letartóztatása után rövid időre még hivatalba lépett) utolsó elnöke, Piros László lett, az integráció fordítva történt: nem a volt ÁVH-állomány „rendőrködött”, hanem a Belügyminisztérium „ávósodott” el.

A film, mint Recsk filmre vett szocio-monográfiája megmutatja a tábor megszűnését is. Megszólal az a volt őr, aki a parlagon maradt láger-terület ottlakó gondoka volt hosszú időn át.

Nem tudni, hogy a Recski Szövetségnek módja lesz-e az egykori tábor helyén emlékművet állítani. Ha igen, ez a monumentum egy eldugott vidéken fog állani, amelyről a közönség felavatásakor tudomást szerez, egy pillanatra felkapja a fejét, utána pedig elkerülhetetlenül odavetődő turisták érdeklődésének tárgya lesz csak a majdani szobor vagy emléktábla. Recsknek ez a film az emlékműve.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/04 06-08. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5348