Láttuk még...evilágból...Broczky Beáta
A film bemutatójával szinte egy időben Takács Nándor székesfehérvári segédpüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Kar szerzetesügyekkel megbízott referense hívta össze az 1950-ben működési engedélyüktől megfosztott szerzetesrendek elöljáróit, illetve megbízottait a magyar egyház szerzetesi életének újjászervezésére. A Magyar Püspöki Kar döntése értelmében a püspökök – figyelembe véve az idők jeleit – újjá kívánják szervezni az 1950-ben mesterségesen megcsonkított szerzetesi életet az egyház és a magyar nép szolgálatára. Mivel az állam a szerzetesügyet egyházi belüggyé nyilvánította, kívánatos, hogy mindazok, akik életüket még képesek újjáalkotni, kezdjék el a közös életet és szolgálatot. Törekedjenek arra, hogy életüket megújítsák, keressék annak módját, hogy minél előbb tevékenyen és láthatóan jelen legyenek az egyház életében, az egész közösség szolgálatára. Hordják szerzetesruhájukat. Ezt hallottam a konferencián.
Teljesen véletlenszerű az egybeesés a négy éve készülő, mintegy 20 órás anyagból vágott 80 perces film bemutatója és a szerzetesi élet újjászervezésének beindítása között.
A különös cím arra a bibliai jelenetre utal, amikor Jézus Krisztus a római helytartóságon királyságát Pilátus előtt így jellemezte: „Az én országom nem evilágból való”. Tölgyesi Ágnes filmjének hősei volt nővérek, szerzetesnők, egykori tanítók, szeretetotthonok gondozói, árvaházi nővérek, volt főiskolai tanárok, régi kórházi ápolók, „volt” apácák, akik „evilágból” jöttek, de mindig megmaradtak a „nem evilágból való” ország elkötelezettjeinek.
Aki arra számít, hogy ebben a filmben csupa egyházi dologról elavult, öregasszonyos locsogást fog hallani egy olyan korszakról, ami elmúlt és már keveseket érint, érdekel – téved. Tölgyesi Ágnes elindult a hejcei, váci és püspökszentlászlói egyházi szeretetotthonokba, hogy felkutassa egy Magyarországról szinte teljesen eltűnt életforma és értékrend utolsó nyomait és összegyűjtse ezeknek az embereknek a vallomásait, amelyek nemcsak a történelmi adatok feltárása szempontjából rendkívül érdekesek, hanem az újjászerveződő szerzetesrendek számára is útmutatók.
A szegénység, a tisztaság és az engedelmesség a nővérek fogadalmai, amelyről az egyik megszólaló a következőket mondja: „Ez a három fogadalom alapja minden emberi közösségnek. Úgyhogy ez nem rendkívüli. Ahhoz, hogy egy közösség álljon, létezzen, erre a háromra valamiképp szükség van még egy államban is.”
A háborús borzalmak a kolostorok, szerzetesi közösségek csöndjét sem kímélték. A nővérek legtöbbje eredeti hivatásától függetlenül a sebesültek ápolására kényszerült. Nem voltak ők tekintettel arra, hogy ellenség-e, zsidó-e, akinek menedéket adnak.
A filmben e különböző társadalmi osztályból, rétegből kikerült, különböző alapítói szellemű rendben tevékenykedő nővérek valamiben egyek voltak, semmire nem mondhatták, hogy „az enyém”. Nem törekedtek egyébre, mint a rájuk bízottak szolgálatára.
Ezek voltak ők, a „naplopó szerzetesek”, a „népbutítók”, akiket, több mint tízezer szerzetesnőt – nem szólva itt a férfiszerzetesekről, akik ugyancsak megérdemelnének egy külön filmet – elhurcoltak, internáltak mint az állam ellenségeit. Pedig az egyik megszólaló oly érzékletesen állapítja meg, hogy az ő „politikájuk” csupán az ima volt.
Ma ezek a nővérek már mind idősek. A rendi ruhát csak nagyobb ünnepeken öltik magukra. A temetésükre készülve őrizgetik nagy gondossággal a több évtizedet kiszolgált ruhát, töretlen hitük, erkölcsi erejük szimbólumát. Ez a halálra készülődés azonban nem rezignáltság és múltba temetkezés, hanem aktív, utolsó percig cselekvő előkészület.
Aki megnézi ezt a filmet, olyan értékekkel, tapasztalatokkal szembesül, amelyeket jelenlegi társadalmunknak nem szabad többé kidobandó lomként kezelni.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1129 átlag: 5.68 |
 |
|
