KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/augusztus
• Fáber András: Alkony neonfényben Davis Cone hiperrealista mozifestményei
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Világunk, Elvis képmása alatt Cannes

• Bikácsy Gergely: Sólymok és csigák Hingsmith filmen
• N. N.: Patricia Hingsmith regényei filmen
• Hirsch Tibor: A 007-es történetei Détente-barométer a moziban
• Bikácsy Gergely: A bennszülöttek Hat bagatell
• Székely Gabriella: Gyerekbetegségek gyógyíthatatlan szövődményei Beszélgetés Kardos Ferenccel
• Mészáros Márta: Ázsiai udvarok Útinapló
• Lukács György: Két Lukács György-levél Guido Aristarcóhoz
TELEVÍZÓ
• György Péter: Az ideiglenes parlament A Napzártáról
LÁTTUK MÉG
• Fábián László: A rátóti legényanya
• Báron György: A hal neve: Wanda
• Kovács András Bálint: A hekus
• Szemadám György: Tanmesék a szexről
• Fáber András: A légy
• Koltai Ágnes: Disznó szerencse
• Tamás Amaryllis: Moonwalker
KÖNYV
• Kelecsényi László: Luís Buñuel: Utolsó leheletem
KRÓNIKA
• N. N.: Szőts István szeminárium Esztergomban
• N. N.: Francia filmhét
• N. N.: Filmsorozatok
• N. N.: Reklám...

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Détente-barométer a moziban

A 007-es történetei

Hirsch Tibor

 

A mozimitológia több híres-hírhedt alakja nem jutott még át a vasfüggönyön. Vannak, akikre egyenlőre nem is lehet számítani, mert filmjeik vagy felújításra várnak, vagy éppen lefutottak a világ mozijaiban. Batman, Superman, Spiderman, Flash Gordon egyenlőre nem várhatók, bár semmi sem biztos: a sors és a magyar filmforgalmazás útjai egyre kifürkészhetetlenebbek. Valaki viszont már megérkezett: James Bond, azaz a 007-es, a brit titkosszolgálat ügynöke. Számjelzésében a frivol dupla nulla baljós kitüntetés: ha akarja, ha szükségét látja, a királynő legfelsőbb engedélyével embert is ölhet.

A szuperügynököt, Ian Fleming – újságíró, tőzsdeügynök, volt hírszerző – álmodta meg az ötvenes évek elején, és 1965-ig tizenhárom olyan regénnyel erősítette meg a mítoszt, melyekből körülbelül negyven millió példány kelt el a nyugati világban. Eddig tizenkét Bond-film készült: a bevétel majd kétmilliárd dollár. Mi azonban csak annyit tudunk róla, hogy huszonnyolc éven keresztül nem léphette át a határt. Legalábbis nem igazi nevén. Mert álnéven, hamis útlevéllel azért néha-néha átruccant Kelet-Európába. Egyszer Pozsonyban töltött néhány napot, egy másik alkalommal Kelet-Berlinben és Karl Marx-Stadtban. Vannak olyan kirándulásai is, melyeknek célpontját csak sejtjük: egy rövid filmjelenet – még a főcím előtt – mintha egy sarkvidéki szovjet támaszpontra vinné, egy másik talán Fidel Castro Kubájába. Lehet, hogy nálunk is járt, elvégre egy szuperügynök a filmek közötti másfél évben sem lehet munka nélkül. James Bondként mindenesetre sehová sem jelentkezett be: ez a név 1989-ig egyetlen moziplakáton, egyetlen könyvcímlapon sem bukkant fel Magyarországon.

Bond személyére eleinte utalni sem volt szokás. A hatvanas évek első felében a Világ ifjúsága ugyan egyre-másra közölte a 007-es csinos partnernőinek sztárfotóit, a forgatási fényképek alatt szerényen a film címe is szerepelt, de hogy miféle filmek ezek, arról nem esett szó. Íme egy korai híradás egy 1966-os Magyar Nemzetből: „Valóságos Bond-mánia tört ki a fogyasztásra épült társadalomban, amelyet egyes lapok »Bonditis« (Stern), mások »Bondománia« (Time)néven emlegetnek; a nőhódítás új neve Amerikában: Bondnapping, (a »gyermekrablás« mintájára), amióta a 007 akcióba lépett a vásznon.” A cikk címe mai szemmel nem túl bizalomgerjesztő – „A felsőbbrendű ember új változata a nyugati világban” – ráadásul a szerző a kor követelményei szerint nem elégszik meg a puszta adatokkal, érdekességekkel: „Bond minden könyvben és minden filmben a nyugati civilizáció hőseként indul harcba. Ellenségei rendszerint sötét figurák, a bőrük színe szerint feketék, sárgák, ázsiaiak, zsidók, szlávok, jobb esetben görögök vagy olaszok – politikai nézeteik szerint, kimondva vagy kimondatlanul: kommunisták.”

Ami az állítás első felét illeti, majdnem igaz. Bár szép számmal akad a 007-es ellenségei közt angol és amerikai is, sőt van olyan film is, melyben szinte kizárólag szőke, kékszemű németekkel verekszik, azért a kevésbé fontos ellenfelek között az alacsonyabb rangú bérgyilkosok népes táborában gyanúsan sok az egzotikus külsejű figura, furcsa, idegen hangzású név. Minek szépíteni: még magyarok is akadnak köztük. Például Goldfinger egyik engedelmes zsoldosa, „Kisch” vagy egy másik testes gorilla, akit gazdája – az elegáns főgonosz „Sándor” néven küld gyilkolni a A kém, aki szeretett engem című – szám szerint tizedik –, nálunk tizenegy év késéssel bemutatott Bond-produkcióban. De hogy az ellenfelek kommunisták lennének? A filmek írói, de már Fleming, a regények szerzője sem teszi meg a hős ellenlábasainak azt a szívességet, hogy komoly ideológiával vértezze fel bármelyiküket. A filmek „rossz embereit” kizárólag a pénz hajtja gonosz tervek megvalósításában, vagy a legközönségesebb hatalomvágy; esetleg valamilyen zavaros világ-büntető idea, egyéni és nem államok képviselte fanatizmus. A legfontosabb ellenség a SPECTRE nevű fantázia-szülte multinacionális terror-vállalat, mely jó pénzért ugyan bármilyen gaztettet, kém- és szabotázsfeladatot elvállal, akár a harmadik világháborút is kirobbantja, de mindezt a politika teljes megvetésével, csakis a busás haszon reményében. Nem érdemes keresni: Bondnak egyetlen kommunista ellensége sincs!

 

*

 

Egy átlagos Bond-történet általában két-három egymástól távollévő egzotikus helyszínen játszódik. A leghagyományosabb ezek közül a karibi szigetvilág. Fleming saját kedvenc vakációs környezete.

Ezután jönnek a „politikai egzotikummal bíró”, ismeretlen, vagy kevésbé ismert helyszínek. Általában egy ilyen is föl szokott kerülni a Bond-történetek különös térképeire. A háborús helyszínek nem jellemzőek, bár már ilyen is van; a sorozat utolsó előtti darabjában, a The living Daylightsban (Élő napsugarak) Afganisztán. Nem is Moszkvára gondolunk, amit ugyanúgy egyetlen szobabelső jelenít meg Lenin-portréval, és óriási világtérképpel, ahogy általában Londonból sem látunk többet a titkosszolgálat örökifjú titkárnőjének telefonjánál, és Bond főnökének masszív karosszékénél. Politikailag egzotikusnak a világrendszerek határvárosai számítanak. Maga a Karib tenger szigetvilága is – Castro Kubájával a szomszédságban – ide tartozik talán, de még alkalmasabb földrajzi helyek Tajvan vagy Hongkong, karnyújtásnyira a Vörös Kínától. Lehetséges helyszín Kelet- és Nyugat-Berlin. A tizenharmadik film, az Octopussy cselekménye a politikai és a baedekker-egzotikum között ingázva, egy történetben többször is fordul India és a két Németország között. De ilyen a The living Daylightsban Pozsony és Bécs is, két, számunkra nem különösebben titokzatos település, melyek azonban egy otthonülő, kevéssé tájékozott – mondjuk – kanadai mozinéző tudatában még mindig határvárosok a sötét Terra Incognita mezsgyéjének egyik és másik oldalán. Vagy ilyen a From Russia with Love (Oroszországból, szeretettel) Isztambulja is, ahol az alkotók a képek hangulatával is érzékeltetik a vasfüggöny veszélyes országainak nyomasztó közelségét. Nem nehéz felismernünk, hogy hazánk politikai egzotikum dolgában napról-napra egyre jobban áll. Ma – 1989-ben – Magyarország egy James Bond-film legideálisabb helyszíne lehetne. Persze, ne legyenek illúzióink: egy ilyen Bond-filmnek szemernyit sem volna több köze a magyar valósághoz, mint a ”csikós-gulyás”-típusú leghírhedettebb hazai koprodukcióknak. Sőt, ezek frivol továbbfejlesztéseire lehet számítani: a távoli netán tengerentúli néző nem fogadja majd bohózatként, ha Bondra mérgezett hegyű karikásostorokkal támadnak a főgonosz bőgatyás bérgyilkosai. Ha mindezt elviselnénk – de csak akkor –, irigykedhetünk azokra az országokra, melyek politikai érdekességük folytán méltónak bizonyultak arra, hogy 007-es meglátogassa őket.

 

*

 

Aki most lát először Bond-filmet – de már hallott róla – rögtön csalódik. Negyedszázados tiltás ugyanis a cenzúra súlyos következetességét sejteti. Egy ilyen szigorú kultúrpolitikai döntésnek oka kellett hogy legyen... Most, évtizedekkel később, mohó kíváncsisággal keressük ezt az okot. Elvárnánk a tiltott gyümölcstől, hogy tiltott-gyümölcs íze legyen. Különben mi másért harapnánk bele – mi másért tüntetnénk ki figyelmünkkel egy kissé poros kommersz-sorozatot a hasonló populáris filmek tengeréből? A tiltás okára – ha a tizenhét filmet végignézzük – tíz esetben semmilyen magyarázat sincs, akkor sem, ha minden igyekezetünkkel próbáljuk beleélni magunkat az elmúlt huszonhat év kulturális elöljáróinak gondolatvilágába. Az általános tiltás egyik lehetséges oka: ha James Bond neve a Keleti Tömb országaiban egyszerre közszájon forog, akkor a bemutatható tíz film után a közönség a tilalmasnak talált másik hét iránt is érdeklődni fog. Vagyis ha a 007-es néhány filmben mint oroszok ellen harcoló ügynök kompromittálta magát, akkor a sorozat többi filmjében sem lehet neki megbocsátani. Még szerencse, hogy Roger Moore-t, mint színészt nem tekintették elszigetelendő bacilusgazdának, így – annak ellenére, hogy Sean Connery után Bond második legfontosabb megszemélyesítője lett – Simon Templarként nem tűnt el a képernyőről Magyarországon sem.

Az igazi magyarázat arra, hogy miért nem engedték be a Bond-sorozat egyetlen darabját sem Kelet-Európába, valószínűleg az irodalmi alapanyagban rejlik. Ismét egy mondat a már idézett, 1966-os újsághíradásból: „Fleming a hidegháború korszakában agyalta össze kalandregényeit. Népszerűsítésük azoknak az érdekében áll, akik ezt a korszakot szeretnék visszaállítani.” Ez a megközelítés, úgy látszik, huszonhét évre előre a filmek kelet-európai sorsát is eldöntötte. Hiszen a filmek akkor is Fleming hősének népszerűsítői, ha a könyvekből már csak a címet veszik át, sőt, később – miután a lezárt életmű elfogyott – már a címüket sem. Pedig a Bond-filmek már a kezdetektől igazán igyekeztek minél kevésbé sérteni a Varsói Szerződés országainak érzékenységét. Valószínűleg nem azért vigyáztak erre, mert már a hatvanas évek elején számítottak volna rá, hogy előbb-utóbb beengedik őket a vasfüggöny mögé. Minthogy a mozi-üzlet alapszabálya szerint egy filmnek minél több potenciális mozinézőt kell jegyvételre csábítania minél kevesebb ember megsértésével, természetes, hogy a baloldali érzelmű, vagy csak nagyvonalúan apolitikus közönség sem tartozhat a megsérthető, feláldozható kisebbséghez. Minél nagyobb ez a csoport, annál készségesebben kell hozzájuk alkalmazkodni.

Ez a csoport az elmúlt huszonhét évben nem volt mindig ugyanakkora. Hol nőtt, hol megfogyatkozott. Így aztán, – bár a Bond-sorozat darabjai kivétel nélkül óvatosan politizáló kémfilmek – néha többet, néha kevesebbet engednek meg maguknak. A kínaiak már a Dr. No-ban megjelentek, a Man with the Golden Gunban osztanak utoljára szerepet rájuk a történet kitalálói. Az ezt követő film 1976–77-ben készült: akkor már lassan beértek a „ping-pong diplomácia” eredményei. Mao elnök éppen 1976-ban hunyt el, és a politikusok már a teljes amerikai kapcsolatfelvétel feltételein, Teng Hsziao-ping 1979-es amerikai látogatásának előkészítésén dolgoznak. Kína egyre kevésbé titokzatos ország. Ettől persze még továbbra is játszhatnak a Gonoszokat támogató nagyhatalom szerepét a Bond-filmekben. Csakhogy most már megjegyezhető arcokat kellene mutatni. Jellegzetes dialógusokat produkálni kínai katonák és politikusok között tipikusnak szánt kínai szobabelsőket kellene tervezni a kínai kémszervezet vélt szentélyében. Hogy az ilyesmi – akár a moszkvai hatalmas Lenin-képek – a politikai egzotikum hordozója legyen, ehhez a Kommunista Kínának ismertebbnek kellene lennie. Egyelőre nem szolgáltat elegendő közhelyet ahhoz a sémagyűjteményhez, melyből az újságolvasók berendezhetnék fejükben ezt az ismeretlen világot, hogy aztán egy James Bond-film – ahogy mindig is teszi – megerősíthesse ezeket a közhelyeket. A háttérből irányuló Kína képzete a sorozat utolsó nyolc darabjából már hiányzik. Ki tudja, lehet, hogy hamarosan újra előkerül.

 

*

 

A Szovjetunió filmi szerep-változásait a finomabb részletek, a forgatókönyvek eltérő árnyalatai közvetítik. A Dr. No eredeti könyvváltozatában még az oroszok pénzelik az őrült tudós, Dr. No kísérleteit, őket helyettesítik a filmben a kínaiak, és ezzel az oroszok, mint a Gonosz feltétel nélküli támogatói egyszer és mindenkorra kikerülnek a Bond-mitológiából.

A From Russia with Love 1963-ban még tartalmaz néhány sérelmezhető motívumot: Ros Kleb, a sorozat legelvetemültebb nőalakja ugyan már ebben a filmben is a SPECTRE, a független, profitorientált terrorszervezet számára dolgozik, mégis erős hangsúlyt kap Kleb szovjet hírszerzői előélete. Ezek után azonban a szovjet hírszerzés ellenfélként nagyon hosszú időre eltűnik a sorozatból. A magas katonai vezetéssel, a térképek, monitorok fölé hajoló izgatott tábornokokkal ugyan találkozunk az 1966-os You Only Live Twice-ban (Csak kétszer élsz), csakhogy itt már a film alkotói minden eszközzel a szimmetriát és a kölcsönösséget hangsúlyozzák. A két nagyhatalom űrhajóit elnyeli egy titokzatos kalózrakéta; a Szovjetunió és Amerika legfelső vezetése most hajszálra ugyanazzal a korlátoltsággal keresi a legkézenfekvőbb bűnöst, azaz vádolja egymást. A két csoport film-látványként sem igazán különbözik, éppen csak a szovjet oldalon több az egyenruha, míg az amerikai űrközpont diszpécserei ingujjban dolgoznak.

Pedig a hatvanas évek radikális mozgalmai csak ezután teljesedtek ki, ezután lett szó szerint divattá a baloldaliság. A hetvenes évek közepére a Szovjetunióval szembeni tolerancia nyugaton egyfajta gondolati nagyvonalúság bizonyítékának számít, és már nem is csak az értelmiség körében. Jimmy Carter ebben a helyzetben nyerte meg a 74-es választásokat. Ez volt az a pillanat, amikor a sorozat állandó producere, Albert R. Broccoly elkészíthette az első és egyetlen, határozottan szovjetbarát Bond-filmet. A kém, aki szeretett engem végén a professzionisták bizalmatlansága szexszé és szerelemmé változik. Ami a sorozaton belül az igazi újdonság, az nem is az egymáshoz simuló kém és kémnő látványa – ilyen már volt –, sokkal inkább a fejüket hasonló bizalommal összedugó öreg tábornokok, a szembenálló hírszerzők főnökei. Ilyesmiről addig a Bond-filmek készítői nem találtak volna megértő közönséget. A pillanat azonban hamar elmúlik – az afganisztáni beavatkozás következett, és az 1988-as moszkvai olimpia bojkottja.

Az 1979-es Moonraker pontosan követi A kém, aki szeretett engem sugallta dramaturgiai mintát: két, intim kapcsolatba kerülő titkosügynök harcol egy világpusztító terveket forraló, magát újkori Noénak képzelő őrült ellen. Csakhogy a szép szovjet kémnőt már egy szép amerikai CIA-ügynök váltja fel. Az 1981-es For Your Eyes Only (Szigorúan bizalmas) visszavisz minket a sorozat elejére. Sőt, még előbbre. Ez a film újra igyekszik megkeresni azt a politikai magot, amelyből a Fleming-életmű kibontakozott. Vagyis szabályos kémfilmnek tekinthető, ahol szembenálló hírszerző szervezetek vetélkednek. Bond ugyan közvetlenül itt is egy „profitorientált” gengszterbandával harcol, de a sorozat tizenkilencedik évében először megjelenik egy brutális külsejű szovjet összekötő, aki lebonyolítaná a gengszterekkel az üzletet, és akivel Bond halálos párviadalban végez. Bár még ebből a filmből sem hiányzik a kémszervezetek közti sajátos zsiványbecsület és szakmai lojalitás, mégis az alkotók ebben a filmben – természetesen szigorúan önvédelemből – már nem haboznak megölni egy orosz hírszerzőt.

A nyolcvanas évek jönnek. A sors különös ellentmondása, hogy a hidegháború idején íródott könyvek címeit viselő sorozat közvetlenül a hidegháború után indult útjára, és épp addig kerülte aggályosan a „hidegháborús” elemeket, amíg ki nem fogytak a könyvcímek. És épp akkor, amikor az átkozmetikázott flemingi életmű valamennyi könyvcímét felhasználták, ismét fordult a kocka – négy film közül kettő a politika vonatkozásában visszatér Fleming szelleméhez. Újra megjelennek az oroszok, pedig ezekhez a történetekhez a néhai bestseller-írónak már semmi köze sincs.

 

*

 

A nyolcvanas évek eleje amúgy is felszabadította a politikai gátlásokat. A Szovjetuniót csepülő produkciókat már nem volt szokás komolyan venni. A Rambo vagy a Missing...-sorozat ál-politikus, frivol játékként aratott világsikert, és bármennyire is eltiltották tőle a közönséget a vasfüggöny mögött, azért a legfelsőbb vezetés ezúttal már nem tette nevetségessé magát azzal, hogy kikérje magának.

Rambo, a vietnami veterán, aki fogolyszabadító akciói közben a szovjet tanácsadókat sem kíméli, az utolsó előtti Bond-film, a The living Daylights számára már követendő példa, kevesebb a vér, visszafogottabbak az indulatok. Mégis, ennek a filmnek ötperces afganisztáni epizódjában annyi kegyetlen orosz bukkan föl, mint a tizenöt megelőző Bond-filmben együttvéve. A nyolcvanas évek másik politizáló Bond-produkciójában, a 83-as Octopussyban ugyan még nincsenek Rambo-szerű fordulatok, de a vérszomjas, háborúról fantáziáló orosz tábornok már megjelenik. És vele otromba aktualitások is bekerülnek a történetbe. A kemény leszerelési alkudozások, a cirkálórakéta-telepítések és béketüntetések éveiben vagyunk. A NATO azóta elismert és tényként kezelt vádjai ekkor különösen gyakran hangzanak el: a Varsói Szerződés a hagyományos fegyverzet terén fölényben van. Az Octopussy elvakult szovjet tábornoka éppen arról ábrándozik, amiből a Day After (Másnap) című korabeli film, a harmadik világháború kitöréséről szóló nagy hatású sci-fi vízió éppen, hogy kiindul: mi történik, ha a Keleti Tömb túlerőben lévő harckocsijai lerohanják Nyugat-Európát? A válasz a Day Afterben: minthogy a NATO az előrenyomulást más eszközök híján csakis nukleáris fegyverekkel tudja megállítani, az atomháború már ki is tört, és a hibás katonai doktrína következményeképp semmi sem tudja megakadályozni eszkalációját. Az Octopussy orosz tábornoka a katasztrófa második felvonásáig lát el, és a kedvező végkifejlet érdekében egyszerű kémfilmbe illő megoldást javasol. Fel kell robbantani egy atombombát Nyugat-Európában, balesetnek álcázva a szabotázst. A békeharcosok felháborodása olyan nagy lesz, hogy az amerikaiaknak minden bizonnyal ki kell vonniuk a térségből közép-hatótávolságú atomfegyvereiket. Ezek után az oroszok már könnyen ki tudják használni harckocsi-fölényüket, és kedvükre lerohanhatják Európát. Ennek ellenére – és a régi hagyományokhoz híven – a Bond-sorozatnak még ez a két „legpolitikusabb” késői darabja, a The living Daylights és az Octopussy is igen mértéktartó: sötét terveikkel ugyanis egyedül vagy majdnem egyedül hagyják a kiválasztott, fanatikus tábornokokat. A forgatókönyvírók nagylelkűen azt is megengedik, hogy a túlbuzgó tisztekkel maguk az oroszok végezzenek, az sem baj, ha ezzel Bond személyes dicsősége valamivel kisebb lesz.

 

*

 

Az oroszok általános politikai kalibrációját filmről filmre el kell végezni: de maguk a töltéshordozó figurák alig változnak – ugyanazon egyszerű sztereotípiák közt válogathatunk.

A sorozatban összesen két vonzó külsejű szovjet kémnő fordul elő. Az egyik Tatjana Romanova, rögtön a From Russia with Love-ban, a másik nyolc résszel később Amasova őrnagy, a A kém, aki szeretett engem hősnője. Ezeket a hölgyeket egészen nyilvánvalóan egyetlen ősi mintához igazodva álmodták vászonra a filmek alkotói. Ez a minta Ernst Lubitsch világhírű filmvígjátéka, a Ninocska. A Bond-sorozat két orosz kémnője, akárcsak Ninocska egyszerre hideg és félénk, de valójában szenvedélyes és szerelmes természetű. Greta Garbo, aki Ninocskát játssza mint színésznő, ugyanúgy szabadul fel saját mítoszának súlya alól, ahogy a szép szovjet káder is kitör politikai gátlásainak börtönéből.

Ian Fleming, amikor a From Russia with Love-ban Tatjana figuráját megírta, saját bevallása szerint Garbóra gondolt, és minden bizonnyal a Ninocska-beli alakításra. Az orosz nő, ezek szerint, csupa tűz, de a vasfüggöny mögötti dresszúra fegyelmezetté és bizalmatlanná teszi. Ez a hölgyek számára fenntartott közhely. A férfiak kevésbé járnak jól. Minthogy ők legtöbbször a rossz oldalon állnak a filmben, egyszerű, általánosan negatív klisékhez igazodva formálják meg őket. Hogy el ne felejtsük, kicsodák, ha egymás között vannak, vad buzgalommal használják az elvtárs megszólítást. Ilyen segítséggel a politikailag legtájékozatlanabb néző sem tévedhet el. Hátha a tárgyalóhelyiséget vöröses-barnás tónusú – szovjet filmekből ismert – fény- és színhatásai, és az elmaradhatatlan Lenin-kép nem segít felismerni, hol is időz éppen a történet. Azért az alkotók egy-két olyan tulajdonsággal is megajándékozzák ellenszenves orosz teremtményeiket, amelyekkel a nemzetiség-klisékben járatosabb nézőket akarják megörvendeztetni. Ilyenek például a bőbeszédű Kolskov tábornok „szlávos” érzelemkitörései a The living Daylights-ban. Továbbá: a szigorú orosz hadfiak – gyilkosságok, fegyver- és kábítószercsempész akciók előtt és után – öleléssel, cuppanós csókkal üdvözlik egymást az afganisztáni légitámaszponton. Ahogy azt a tévéközvetítések kiokosította mozinéző elképzeli.

A nagypolitikának, a kelet-nyugati kapcsolatnak ezek szerint nem kevés köze van a Bond-sorozathoz. Ha a nagyhatalmak viszonya javul, a filmekből eltűnnek az amúgy is csak háttérben várakozó oroszok, ha romlik, újra előjönnek.

Az utolsó Bond-film már egy egészen új korszakban született. Míg az előző produkció a The living Daylights majdhogynem hidegháborús film-kövület, addig a Licence to Kill szigorúan politikamentes.

De ha az eddigi gyakorlatból indulunk ki, egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy a soron következő produkció már egyenesen lelkes szovjetbarát üzenetet hordoz majd: egy CIA-KGB közös akcióra minden bizonnyal lehet számítani, a 007-es és a brit titkosszolgálat bölcs támogatásával. Ha a Carter-korszak első évei – A kém, aki szeretett engem születésének ideje – alkalmas volt erre, akkor a Gorbacsov-éra ötödik-hatodik éve miért ne lehetne?

 

A cikk egy közeljövőben megjelenő könyv részlete.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/08 22-27. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5446