KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/augusztus
• Fáber András: Alkony neonfényben Davis Cone hiperrealista mozifestményei
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Világunk, Elvis képmása alatt Cannes

• Bikácsy Gergely: Sólymok és csigák Hingsmith filmen
• N. N.: Patricia Hingsmith regényei filmen
• Hirsch Tibor: A 007-es történetei Détente-barométer a moziban
• Bikácsy Gergely: A bennszülöttek Hat bagatell
• Székely Gabriella: Gyerekbetegségek gyógyíthatatlan szövődményei Beszélgetés Kardos Ferenccel
• Mészáros Márta: Ázsiai udvarok Útinapló
• Lukács György: Két Lukács György-levél Guido Aristarcóhoz
TELEVÍZÓ
• György Péter: Az ideiglenes parlament A Napzártáról
LÁTTUK MÉG
• Fábián László: A rátóti legényanya
• Báron György: A hal neve: Wanda
• Kovács András Bálint: A hekus
• Szemadám György: Tanmesék a szexről
• Fáber András: A légy
• Koltai Ágnes: Disznó szerencse
• Tamás Amaryllis: Moonwalker
KÖNYV
• Kelecsényi László: Luís Buñuel: Utolsó leheletem
KRÓNIKA
• N. N.: Szőts István szeminárium Esztergomban
• N. N.: Francia filmhét
• N. N.: Filmsorozatok
• N. N.: Reklám...

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Könyv

Luís Buñuel: Utolsó leheletem

Kelecsényi László

 

Nem lehet okunk panaszra. Van ám nálunk filmkönyvkiadás. Most is – szinte egyidőben – három világhírű rendező emlékirata jelent meg a könyvpiacon. Bergman, Buñuel, Fellini arcmása virít a ragasztott gerincű zsebkönyvek borítólapján, s a szemleírót zavarba ejti a szerkesztő kérése: – ismertetést írandó – válasszon egyet a nagy trió tagjainak kötetei közül. Legszívesebben mindhárom könyvről elmélkedne, összemérné szerzőik életművét, s azok memoárjaikban megjelenő tükröződését, de akkor egy nagyobb szabású tanulmány kerekedne ki a tolla alól. Választania kell a három közül, s ha már választásra kerül a sor, csakis Buñuel jöhet számára szóba.

Nem tudnám pontosan megmondani, miért ő? Hiszen a másik két, még élő alkotó is az utolsó bölények, a filmművészet szent szörnyetegei közé tartozik. Lehetséges magyarázatként csak egyetlen logikusnak tetsző érvet tudok előráncigálni. Míg Bergman és Fellini műveinek megértése és értelmezése tán sohasem okozott gondot, addig Bu csakis Buñuel filmjei mindig hagytak maguk után valamiféle megmagyarázhatatlan titokzatosságot, kiméraszerű rejtelmességet. Gondolom, sok nézője volt így vele, s ezért van az, hogy élete könyvétől most mintegy a rejtélyek megfejtését is várják.

Emlékiratokat általában önigazolásul szoktak írni, olvasni pedig merő kíváncsiságból. Ebben az esetben legfeljebb az utóbbi állítás lehet igaz. Buñuel nem írt önigazolást, sőt, még csak nem is írt, inkább mesélt. Ha hinni lehet az információnak, emlékezése valójában úgy született, hogy tollba mondta forgatókönyvei állandó írójának, Jean-Claude Carrièrenek. Ez a tény mit sem von le a kötet értékéből. Sőt, talán élvezetesebb így, mint ha izzadságszagú íróasztali munka nyomait lehetne kiolvasni a szövegből. Buñuel úgy mesél nekünk, olvasóinak, mintha csak ebéd után telepedne mellénk, s kezében égő szivarral és konyakospohárral mondaná el, ami mozgalmas és eseménydús életéből éppen eszébe jut. Voltaképp semmi olyat nem tudunk meg tőle, amit filmjei szorgalmas és szerencsés nézői ne tudnának kiokoskodni magukból a művekből. Azt hiszem, ez így is van rendjén. Minden alkotó, aki valamelyest is igényt tarthat a nagyság megtisztelő címére, műveibe zárja az életét. Nincs más és több titok, amit a figyelmes befogadó szemnek és fülnek keresnie kellene a privát szféra színfalai mögött.

Néhány tanulság, amely életrajzából leszűrhető, feltétlenül kiemelésre kívánkozik, mert ha utánzása nem is mindig lehetséges, de megfontolásra mindenképp érdemes. Megtudjuk róla, hogy úgyszólván véletlenül lett filmrendező, mint annyian mások a némafilm-korszak és a hangosfilm korai szakaszának nagyjai közül. Nem volt létkérdés a számára, hogy az legyen, ezért aztán később jól el tudta viselni a filmkészítés nélkül töltött, látszólag terméketlen éveket. Csúnya dolognak tetszhet mániákus filmcsinálók szemében, de ő azon az állásponton volt, inkább élni kell, nem olyan fontos mindenáron rendezni. Persze, ha lehetőség van rá, oda kell állni a kamera mellé. De nem kell érte túlontúl nagy áldozatokat hozni. A filmezés csak része volt az életének, de nem ez volt az élete. Ezért sem tudta őt Hollywood a maga igájába hajtani, szellemét megtörni, és céljainak megfelelően átalakítani. Buñuel „megúszta” Amerikát, s ezt nem sokan mondhatják el magukról az odatévedettek közül. Nem félt az ismeretlenségtől, s tudta, ha nem csinál filmet, ő akkor is filmet csinál. Munkamániás megszállottak soha nem fogják érteni ezt a paradoxont, de most nem az ő meggyőződésük a cél.

És aztán egyszer csak eleredt filmjeinek hosszú sora. Beérett a vetése, bőséges kárpótlásban részesítette sorsa a csöndben töltött éveket. S ha mexikói évtizedeinek nem is minden alkotása lett maradandó, később, Európában forgatott filmjei végül is klasszikussá öregbítették, de nem merevítették hírnevét.

Sok világhíresség, s a magyar olvasók előtt talán kevésbé ismert személyiség vonul föl az emlékirat lapjain. Ekkor érezni hiányát a francia eredeti kiadást tarkító fényképeknek, melyek nyilván takarékossági megfontolásból maradtak ki a magyar változatból. Legfontosabbak mégis talán azok a fejezetek, ahol nem barátságairól, találkozásairól vall, hanem élete egészét meghatározó emlékeiről, neveltetése körülményeiről, s számára igen fontos álmairól, illetve általában az álmokról beszél. Hiszen minden egyes jelentős filmje úgy is felfogható, mint egy-egy álom leképezése. S aki csak a könyv utolsó fejezetét, a Hattyúdal címet viselő, összegezésszerű gondolatsort olvassa el, képet kap a halál gondolatával barátkozó, esendő emberről, a rendíthetetlen materialistáról, a soha semmit meg nem bánó, az életben hívő filmrendezőről, akit Luis Buñuelnek hívtak.

 

 

Luis Buñuel: Utolsó leheletem. Bp.: Gondolat. 1989.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/08 62-63. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5459