KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/szeptember
• Kovács István: Lengyel legendák Wajda és a Mennyegző
• Jancsó Miklós: A mi Hamu és gyémántunk
• Bikácsy Gergely: Titkos utazások a kékruhás nővel Michel Deville portréjához
• Klaniczay Gábor: Hol lakik a gonosz? Ördögök
• Kovács András Bálint: A „szoft-horror” Populáris mítosz Magyarországon
FESZTIVÁL
• Koltai Ágnes: Feloldozás nélkül Pesaro

• Jeles András: Büntető – század Jegyzetlapok
FESZTIVÁL
• Ardai Zoltán: Tréfák Mladá Boleslav
TELEVÍZÓ
• Baló György: Operett-tévé A híradó sztárjai
• György Péter: A korszak tükre
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: Hajlakk
• Tamás Amaryllis: Rembetiko
• Zalán Vince: Dagály
• Fáber András: Robotzsaru
• Schubert Gusztáv: Bécs, 1938
• Székely Gabriella: Nem látni és megszeretni
• Kovács András Bálint: Halálos fegyver

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Michel Deville portréjához

Titkos utazások a kékruhás nővel

Bikácsy Gergely

 

Kicsit émelyítő és tolakodó magyar címmel (Ártatlan gyönyör) egy minőségére eddig is igényes „kismester” legjobb filmje, A felolvasónő mostanában kerül a magyar mozikba. A film túl csendes, túl szellemes és túl ízléses ahhoz, hogy sikere legyen. Talán a kritika! – gondolnánk, bár reményeinket lohasztja, hogy Deville-nek már jónéhány nálunk bemutatott filmje makacsul elkerülte a kritika figyelmét: sem A kékruhás nő, sem az 51-es dosszié, sem a Kölyökbanda nem találtatott méltónak igényes bírálatra.

 

 

Szabad szívek

 

Deville a francia film Marivaux-ja. Színháztörténész legyen a megmondhatója, mikor volt utoljára fényes Marivaux-be-mutató Magyarországon. Pedig boldog és irigylésreméltó közönség, mely ezen az írón mulathat. Valószínűleg ma nincs is ilyen közönség, máskülönben némi kedvező visszhangot keltett volna a nemrég televízióban látott Les Capricieux (Szabadszívek), Deville ritka tévéfilmjeinek egyike. Ez a Napóleon alatt (vagy a direktórium idején) játszódó erkölcs-komédia úgy ütött el a tévé egyéb játékaitól, mint a természetes gyümölcs a mirelittől. Nem csak azért, mert kosztümös hősei éppoly szellemesen társalogtak, mint amilyen fürge szellemmel játszott velük a rendező: azért főképp, mert e parókás vígjáték frissebbnek hatott, mint a legtöbb mai tárgyú doboz-program. Deville figurái szeszélyesek: szeszélyesen játszanak a „szerelem és a véletlen játékával”, a halált komoly, korrekt és általában szellemdús partnerként fogadják. Akkor is rokokó kosztümöt viselnek belül, ha napjainkban élnek.

Michel Deville-t tévedésből már-már nouvelle vague-os rendezőnek kiáltották ki 1959/60-ban. A Ma este, vagy soha Anna Karina második főszerepe volt, ugyanabban az évben készült, mint Godard egyetlen „derűs” vígjátéka, az Egy nő az nő, s egy házibuli féltékeny éjszakáján, mindvégig egyetlen lakásban játszódott: ha akarom, korai Godard vagy Chabrol. A hazug lány Macha Mérilt emelte ki az ismeretlenségből, egy szemkápráztatóan, a film ürességét már-már gazdaggá varázsló módon vágott komédiával. Deville persze inkább Jacques Becker (egykori mestere) útját követte, felszínesen bravúros párizsi neorealista, a szerelmi civódások fölényes impresszionistája. Godard és Chabrol féltékenyei mázsás súllyal a szívükön bohóckodnak, mint rémült gyerekek, Deville szeszélykirálynői magabiztos felnőttek. A papa mozijától mégis élesen megkülönböztette, hogy soványka történetét csak ürügyként használja, az a fontos számára, hogyan mondja el, s nem az, mit mondjon el. A hogyan azután eluralkodott a filmen: főképp váratlan képi „lerövidítésekből” állt, ugrásszerű vágásokból, a képzettársítás látszólag logikátlan uralmából. Deville állandó forgatókönyvírója hosszú ideig Nina Companeez volt: játékos csapongásának belső rendjét, gyors verbális humorban fürdő dialógusait neki köszönhette.

Később „csalódtak” Deville-ben, aki rengeteg elegyes filmet forgatott. De a nagyközönség és a filmgyárosok csalódtak az új hullámban is: rendezőnk pályája a leszálló ágban is követte Bazin tanítványaiét. Deville persze érzi a változást: dehogy Anna Karinát, most már Alain Delont meg Belmondót meg Brigitte Bardot-t kéri főszerepre. Közülük csak Bardot mondott igent, s egyik utolsó, fanyalogva fogadott filmje lett A medve és a baba.

Különböző műfajokkal próbálkozik: a bűnügyi film (főként ironikus tálalásban) már ekkor is kisérti, de hiába a szakmai biztonság, eredetisége, újszerűsége mintha elillant volna. Újból fel kell fedezni, de ehhez az kell, hogy előbb ő fedezze fel, most már tudatosan és véglegesen tehetsége lényegét. 1967-ben Delluc-díjat kap Benjamin (avagy egy szűz emlékei) című munkája. A XVIII. században vagyunk, Deville otthonában. Soha többé nem fogja elhagyni ezt az otthont. Hőseinek már rég fehér parókát kellett volna ölteniük, bármely mai történet ürügyén is marivaudage-okból kellene felépülni filmjeinek.

Úgy kellene kezdődniük, mint Joszeliani csinálja majd a Hold kegyeltjei bevezető képsoraiban, rokokós kertben, ancien régime-es ledér cinizmussal és ómódi naivsággal.

 

 

Fecseg a mélyvíz

 

Két évvel a Benjamin előtt egy Deville-stílusú és hangú film, Jean-Paul Rappeneau Élet a kastélyban című darabja már Delluc-díjas. A színvonalas ledérség, nouvelle vague-bol átalakított formanyelvvel az egyik út lehet tovább. Kár, hogy például Philippe de Broca épp akkoriban vált a konfekciómozira. Deville előtt talán Chabrol példája is felrémlik: az egykori dísz-újhullámos, néhány erőitetten humorkodó és műfaj parodizáló gengszterkémfilm, a Tigris-sorozat kudarca után végleg rátalál saját világára, a Szép Serge-ből ismert vidéki kisvárosra, s Balzac-kal kevert Maupassant-os kisvárosi erkölcsdrámára. Az erkölcsdráma egyúttal bűnügy is: Chabrol már vagy húsz éve, mindmáig ebből él, neve és művészete inkább e sajátos és általa megmunkált filmtípushoz fog kapcsolódni, mint az új hullámhoz.

A francia bűnügyi film kötelező mestervizsga. Deville könnyen abszolválja a Bye bye Barbarával, de talán a humor kevés benne, mindenesetre külföldön (így nálunk is) tisztesebb siker, mint hazájában. Mégsem hisszük, hogy kitérő volt csupán. Tíz évvel később, 1978-ban általános elismerést kelt, Cannes-ba nevezik a magyarul is megjelent Gilles Perraultkönyv nyomán készült 57-es dossziét. Deville a Hazug lány óta bizonyosfajta mozaiktechnika híve. Eddig ugyan főként csak gégéket vágott minél rövidebbre és váratlanabbra, képi asszociáció-sorozatokat „csonkított meg”, hogy minél távolabbra kerüljön a kiinduláskor várható poén (időben minél közelebb, de szellemében távolabb). Perrault dossziéregényt közöl egy bűnügyről. Se gyilkos, se áldozat, csak akták, jelentések, bizalmas levelek: az olvasónak kell összeraknia a kirakós játékot. Deville nekivaló anyagra bukkant: hiszen eddig is képi rövidzárlatokkal hókusz-pókuszolt, fehér-parókás álvillanyszerelő a vígjáték diszpécserközpontjában. Most aztán nem petárda-képsorokat, hanem egy egész filmet, egy egész konstrukciót építhet e technikára. A francia kritika hirtelen felneszei: a formai újítások mögött mindig filmszemlélet-változást állítanának, mintegy jeladásra úgy döntenek: igen, elemezni kezdik, ünneplik, túldicsérik. Induláskor felfedezték, később a Benjáminnal megint felfedezték, most harmadszor teszik, de rendezőnknek már ez sem árthat.

Nem árthat, mert Deville ezután készülő néhány (többé-kevésbé) bűnügyi munkájával valóban önálló fejezetet ír a műfaj francia történetében. Míg igényes kollégái, Alain Corneau (Police Python) vagy Claude Miller (Mondjátok meg, hogy szeretem; Őrizetbevétel) halálosan komolyan veszi a bűntényt, Deville – kicsit Truffaut-san, a Lőj a zongoristára vagy A menyasszony feketében volt mintájára olymódon hű a hitchcocki ihletéshez, hogy magát a bűnügyet nem veszi komolyan. (Az utolérhetetlen mester persze egyszerre volt jezsuita-komoly és blaszfemikusan komolytalan). Deville az 57-es dosszié óta már nem siet: addig úgy látszott, Lelouch-sal verseng elegyes minőségű, de évente akár három film „legyártásában”: mostantól kevesebbet dolgozik, de gyenge mű nem kerül ki műhelyéből. Talán még az is segített pályáján, hogy Nina Companeez önálló rendezővé válva magára hagyta: most már nagyrészt maga írja szövegkönyveit is.

Jobban figyel az irodalmi alapanyagra. Patricia Highsmith Mélyvíz című könyve a szokásos módon építkezik: hitchcocki közönnyel és aprómunkával araszol az elején, sivítva és kínzón felgyorsul, metszőn hasít a végén. Deville megváltoztatja ezt a tempót: gyorsabban indít, közben elegánsan és úri cinizmussal gyilkos és áldozata közé mosolyog. Highsmith-hoz talán az fűzi, hogy miként az írónőt, őt sem érdekli a bűn „erkölcsi megítélése” meg az igazságszolgáltatás munkája. Patricia Highsmith hőse boldog férj lehetne, de nem akar az lenni. Pincéjében csigákat tenyészt és szadista római császárokról ír dilettáns könyvet, ö nem boldog, hanem féltékeny gyilkos akar lenni: ravaszul de szenvedéllyel öl, kár, hogy saját megőrültével nem számol, így belebukik. Deville-nek láthatólag mindez nem egészen tetszett. Ez a komor, savanyú, féltékenységét a gyilkosság szakmai tökélyével hevítő férfi nem az ő embere. Choderlos de Laclos figurái ravaszabbul állnak bosszút, Sade márki rafináltabban hóhérkodik, Talleyrand aljasabb volt, Chamfort bármelyik „élesmondása” metszőbb, mint egy félőrült kése. Deville-nél tehát a feleségből nem pusztító ellenfél lesz, hanem lopakodó és rejtőző cinkos. Deville nem is hisz a bűnben. Inkább a bűn kétértelműségében hisz. A féltékeny férfi felesége ágyába csalja a jelölteket, aztán megöli őket. De élveteg felesége mintha még ezt is jobban élvezné mint ő. Bár egyikük sem tudja egészen biztosan, hogy mit csinált a másik, mindkettő sejti, a másik többet tud, mintsem mutatja. Kicsit a francia bűnfilm egyik alap-remekére, Clouzot Ördöngósökére emlékeztet a játék, de Deville azért nem kerít olyan fennkölt lélektani „feneket” neki. Nála a bűnözők inkább játszani szeretnek, inkább nézni szeretik, amint társuk épp gyilkol (vagy szeretkezik) – mint maguk gyilkolni (vagy szeretkezni). Trintignant derűs mosollyal sakkozik a lobogó kandalló előtt, míg felesége ágyba viszi az udvarlót. Később, mintegy mellékesen, megszemléli őket, majd ugyanolyan szórakozottan végez a dilettáns udvarlóval. Ezt viszont felesége lesi áhítattal.

A Mélyvíz az egymást fürkésző tekintetek filmje. Isabelle Huppert és Trintignant lenyűgöző tandemje. Csakhogy keveset beszélhetnek benne, és ez Deville-t némileg zavarja.

A Kölyökbandával majd készít teljesen beszéd nélküli, zenekíséretes filmet, talán csak azért, hogy összes többi filmjében kedvük (vagy kedve) szerint fecseghessenek a szereplők. Rohmer ékesszóló hősei hallgatagok az övéihez képest. A Hazug lány óta (jellemző eredeti címe: L’adorable menteuse (!)-imádnivaló hazug lány), a csevegés, a mesélés, a beszéd mozija az övé. Az emberi beszéd legnagyszerűbb lehetősége, hogy képessé tesz a hazugságra. „Szeretkezésről beszélni kicsit már szeretkezni” – mondta Chamfort. „Gyilkosságról csevegni kicsit gyilkolni”– így Deville. Egyik utóbbi filmje, a Kopogtat a veszély (Péril en la demeure) ennek lehetne szellemdús illusztrációja. Szeretkeznek is benne, gyilkolnak is, házasságot törnek és serdülő lányt csábítanak bűnre; egy erotikusan vonagló sántikáló szomszédnő videóra veszi a szeretkezéseket meg a gyilkosságokat, de annyira szeret róluk beszélni, hogy elfelejti lejátszani. A videó-látvány semmi a szóbeli felidézéshez képest! Van benne egy lidérces képű bérgyilkos, Richard Bohringer játssza. Ez tömbszerűen hallgatag, mikor megismerjük. Aztán megfertőzik a többiek, és ő elfelejti meggyilkolni kiszemeltjét, ehelyett hosszas beszélgetésbe merül vele. Deville-nek egyébként jót tesz a sok recsegés, mert hegyesen sziporkázó vágásokkal és fura átkötésekkel, finom képi apróságokkal tartja izgalmasan ébren moziját. A legjobban Michel Piccoli mulattat, aki nem vesz részt a többiek önfeledt játékában, ő buta férjként hallgat és revolverét tisztogatja. Nem csoda, hogy „többen is” megölik, s minden szereplő magát hiszi gyilkosnak. Tán még a néző is.

 

 

Kékruhás titkok

 

A kékruhás nő, melynek egyetlen hazai kópiáját a Magyar Filmintézet „leselejtezte”, nem a nagy és fennkölt Művészet, hanem a miniatűr kismesterség legszebb példái közül való. Zenekritikus-zeneszerző hőse (Michel Piccoli) éppen évek óta nem látott barátnője (Lea Massari) meglátogatására indul. Útközben villanásra egy kékruhás, kék kalapos nőn akad meg a tekintete. Barátnőjével felelevenítenék régi, afféle szeretkezéssel fűszerezett baráti kapcsolatukat, de a kékruhás pillanat emléke ízetlenné, zavaróvá teszi ezt a lehetőséget. Lea Massari némi sértődött civódás után maga is résztvesz a keresésben, aztán mégis vidéken próbálják feledni (és feledtetni) a kék sálat és kalapot. De a zeneszerző megszökik. Visszautazik Párizsba, és egy Schubert-darab, A pásztorlányka és a halál dallamára megmérgezi magát. Már nem hallja, hogy cseng a telefon: valószínűleg a kékruhás nő az.

Deville finom gúnnyal meséli el történetét. Minden inkább fontos számára, mint maga a história. Filmje szétguruló pillanatokból, színekből és vidáman csobbanó hangokból áll. Csúfondáros mellékszálak, kacsintó vagy bandzsító epizód-töredékek, sürgősen elmesélést követelő történetecskék szövik át. A főcím alatt például önálló kisfilmet kapunk, melyben műteremháttér előtt főhősünk egy hosszú, pirosruhás, piros kalapos nőt rajong körbe. Később általában Lea Massari hordja a különféle piros ruhákat, de itt a főcím alatt nem látjuk a nő arcát, miként aztán a filmben a kékruhás nő arcát csak töredék-pillanatokra láthatjuk meg. Égi és földi szerelem? Deville óvakodik minden tanulságtól és magyarázattól, de a film mégiscsak erről szól. Jelentéktelen apróság volna, hogy a kékruhást is Lea Massari játssza? Az alaptörténettől független anekdoták (melyeket hosszú bolyongásuk alatt általában Piccoli mesél barátnőjének) és a legváratlanabbul felsziporkázó képi ötletek jótékonyan ellenpontozzák és gazdagítják ezt az egyébként mélyen igaz és szép közhely-bölcselmet.

Deville szelíden illúziótlan, inkább mosolyog, mint nevet. A film formanyelve játékos, de seholsem gyerekesen csivitelő. (Érdekes ellentétpárja Louis Malle gyerek-félelmet és felnőtthisztériát ötvöző Zazie-jának). Flash-back technikája minduntalan a jövő (képzelt, vagy nemsokára beteljesedő jövő) villanásait villantja föl. Robbe-Grillet vagy Alain Resnais az új hullám fénylő hajnalán filozófiát és új filmesztétikát próbált építeni kicsit hasonló filmnyelvi újításokkal. Deville nem újító, nem is hiszi magáról. Viszont meg sem kísérti a film és minden művészet halálát jelentő filozofikum. Üveggolyók csupán kezében ezek a formanyelvi ötletek, s egy elegánsan, tisztán játszó mesterbűvész gesztusával gurítja szét őket. Vagy inkább porcelánfestő?

Deville porcelánboltjában olyan finom csilingelés hallatszik, hogy nehéz-ízlésű elefántok óvakodjanak a belépéstől. Említettük, szereti, ha hősei történeteket mondanak. Sok a szöveg, de sok a zene is filmjeiben. Itt például Schubertet Bartók-zenével ötvöz, s bármily furcsa, még ez is sikerül neki. (Ráadásul néha Sibeliusról is szó esik és a FIN (vége) felirat egy FINLAND plakát első három betűjéből rajzolódik ki.) Égi és földi szerelem.

A kékruhás nőnem való komoly színvak-esztétáknak. Azoknak inkább, kik a bájosán örök közhely-igazságokra is rá tudnak csodálkozni.

„Titkos utazások” – föntebb kifecsegtük a Deville-szótár egyik kulcsszavát. A Voyage en douce kicsit A kékruhás nő párdarabja, melyben vad utazásra indul két szelíd és a férfiakra ráunt nőszemély, Géraldine Chaplin és Lea Massari. Találomra kószálnak a francia tájakon, s közben, locsi-fecsi, magukra maradt Seherezádeként mesélgetik szörnyű vagy mókás férfikalandjaikat Provence dalteli mezőin. Olykor a látvány fontosabb, máskor az alatta elhangzó történet. Fura aszinkronitásuk, bujkáló összefüggéseik lopnak feszültséget a hamvasan semmitmondó történetbe. A filmen belül elhangzó történetek viszont csöppet sem semmitmondóak vagy hamvasak, ezeket Deville modern és veszélyesen éles írók szövegéből válogatta: mint majd hősnője, a Felolvasónő válogat Sade márki, Marx Károly és Balzac szövegeiből.

Mellesleg, soha nem tudjuk meg, hogy szövegmondói a valóságban is utaztak-e, vagy csak képzeletükben. S lehet, hogy a két szelíden titkos utazó tulajdonképpen kékruhás nő valakinek az álmában, durva telefoncsöngés előtt.

 

 

Szőke szavak, azúr remények

 

Latin nemzetek egész kultúrája a beszéd örömére épül. Az első francia filmesztéta, Louis Delluc szerint a francia film sohasem alkot majd jelentőset, mert hazájának alkotó képzelete nem képi, hanem verbális. (Még a húszas évek elején mondta, és Méliès már akkor is cáfolta jövendölését). A túlhabzó szópörgetés veszélye azonban valóban ránehezedik a francia filmre, (sőt, az irodalomra is). „Álom az álomban, egy révedezés delíriumában fogant elrévedés, mit egy idióta regényíró vert gépbe... (ó, pardon!)”– idézte a francia kritika Raymond Queneau Zazie-jából e sajátos dicséretet néhány éve, a Paltoquet bemutatójakor. (Deville egy kihalt XVIII. századi szót újított fel, leginkább Fajankóként fordíthatjuk.) S bár éber és álombéli szavaink jótékonyan gazdagítják egymást, mintha mégis az ébren kimondott szó, a játék józan hazugsága érdekelné jobban. Az élő szó. A hallható.

Férfi „óvónőről” is tudunk, meg kórházi ápolókról is. Férfi felolvasó azonban nem létezik. Legutóbbi filmje, A felolvasónő talán rávilágít, hogy miért. A film ágyban kezdődik. Egy fiatal nő, Constance, élettársa mellett elalvás előtt A felolvasónő című regényt olvassa. Egyszeriben hangosan kezd olvasni, s innen már nincs megállás. Ö maga válik az olvasott regény hősnőjévé, Marie-vá, az olvasott könyv az ő saját története lesz. Az indító jelenet helyszínéül természetesen kínálkozik az ágy. A leírt, a néma szó aszexuális. A kimondott szó erotikusan él. Raymond Jean könyve Deville nagy találata. Az Aix-en-Provence-i esztéta és író (magyarul hiába jelent meg Sötét forrás című regénye, mégsem tudunk róla) saját magát is megörökítette a könyvben: ő az a professzor, aki bölcs tanácsokat ad Marie-nak, hogy melyik típusú férfinak kell Balzacot, melyiknek Maupassant-t olvasnia. Mert Marie komolyan veszi hivatását. Jobban érzi a professzornál, hogy felolvasásával gyógyíthat is. Gyógyításra természetesen a férfiaknak van szükségük: „Debil vagyok!” – mondja hisztérikusan egyikük, pedig csak önjelölt impotens. Marie-nak van egy kislánytanítványa, ő is az Alice csodaországban-t hallva rögvest kiszökteti magát a vurstliba, s van egy tábornoknéja, holmi magyar gróf, Pázmán generális özvegye: ő mindenáron Marxot olvastat magának – mindez gondűző játék, ha úgy tetszik valóban „ártatlan gyönyör”, olyan tragikum-nélküli, mint a női szexualitás maga.

A „debilek”, az anya-nevelte férfiak sokkal nyűgösebbek. Marie tudja, hogy a holt szöveg és a tett közé az ő hangjának kell hágcsót teremtenie. Sehol- és sohasem vállalkozik másra, mint felolvasóórákra, s ha az önjelölt impotenst meg kell tanítania a szeretkezés művészetére, erre is csak felolvasás közben hajlandó, némi szakmai büszkeséggel, a könyvet másodpercre sem félretéve. Mintha a rendező kedvelt XVIII. századából lépett volna elő másik férfihallgatója, a raffinál-tan literátus öregúr: ő márki de Sade hökkentőén setét szövegét rendeli meg. Marie napokig készül, s a négybetűs szavakat is csengő elfogulatlansággal recitálja. De a pompás könyvtárszobába nemsokára vendégek érkeznek, a társadalom oszlopai: rendőrtiszt, főorvos. Szókéjencek ők a javából, ám csoportos Sade-szemináriumra Marie nem vállalkozik.

Legkényesebb hallgatója egy tolókocsiba kényszerült kamaszfiú. Marie olvas, a fiú elmélyült figyelemmel tanulmányozza térde fölött szétnyíló szoknyáját. Marie hivatásának mestere: mintha véletlenül, szoknyája mégjobban szétnyílik. Az aranygyapjú legendájáról van szó. „Tessék mondani: én mikor jutok el az aranygyapjúig?” – kérdi a fiú. Egyszer el is ájul: szülők, főorvosok, erénycsőszök, magányosan olvasott könyvek nem gyógyíthatják meg. Pedig naiv kérdése nemcsak a kamaszoké.

*

A felolvasónő Miou-Miou egyszemélyes játéka. Ez a színésznő, akit mi eddig nagyrészt néhány olcsó kis komédia malackodó szerepében láttunk (s talán csak Tanner Jónásában árult el valamit igazi tehetségéből), most negyvenedik éve felé ebben a filmben nagy színésznőként születik újjá. Valami hallatlan kedvesség és együttérzés tükröződik az arcán. Nemcsak olvasni kell – általában mozdulatlanul – hanem szövegeit értelmezni is (ráadásul az értelmezést nemigen szabad észrevennünk). Isten- és Lumicre-kísértő dolog ez. A magyar néző nem az ő hangját hallja. Zsigeri ellenszenv taszít a szinkrontól, most mégis elismerés illeti. Kútvölgyi Erzsébet lenyűgöző empátiával és szövegérzékkel tolmácsolja a film textusát. S ha még csak a textust! Dehát nem a rádiószínházban vagyunk, neki Miou Miou játékához kellett alkalmazkodnia.

Deville szabadon szökellő, prévert-i filmet alkotott (el is hangzik benne Prévert néhány sora). Akár Rivette is eszünkbe juthat, csakhogy Rivette mélyebb igényű „dolgozatai”, hiába viselik magukon a nagy tehetség bélyegét, gyakran elnehezülnek. Deville a víztükör tetején táncol. Olyan, mint a film egyik jelenetében Marie, aki Arles esőáztatta utcáin nemhogy elkerülné a víztócsákat, beletrappol. Trappolása olyan, mintha lebegne, szállnak körülötte a vízcseppek. S mondanunk sem kell, kék ruhában van, kék sála lobog a szélben.

Az aranygyapjút ezután kékszínű vitorlákon várjuk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/09 16-21. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5466