KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/december
• N. N.: Ember a havasokból Szőts István
• Szőts István: Egy önéletrajz részletei
• Zalán Vince: A magunk fájdalma Csonka Bereg
• Lengyel László: Kiújult napok Engesztelő
• Bársony Éva: A Módszer Statárium
• Székely Gabriella: Filmek és csavaráruk Beszélgetés Kézdi-Kovács Zsolttal
• Kézdi-Kovács Zsolt: Az átalakulás kiskátéja
• Papp Zsolt: Zakatol az ultrabal A pacifista
• di Carlo Carlo: A történelem árgus tekintete Két beszélgetés Jancsó Miklóssal, 1971
• Zsugán István: Tizennyolc év múltán Két beszélgetés Jancsó Miklóssal, 1989
• Békés Pál: A százegyes szoba John Carpenterről
• N. N.: John Carpenter filmjei
• Barna Imre: Csak tégla A fal
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Kiálts a szabadságért!
• Nóvé Béla: A Nap birodalma
• Tamás Amaryllis: Arany és vér
• Báron György: Vidám élet
• Bikácsy Gergely: A kis csábító
• Kovács András Bálint: A bolond és a királynő
• Szemadám György: Valaki van odalenn
• Fáber András: Diótörő
KÖNYV
• György Péter: A halhatatlanság halottja Hajas Tibor (1946–1980)
• Hajas Tibor: Részletek Hajas Tibor filmes esszéiből

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Statárium

A Módszer

Bársony Éva

 

A Statárium című film végén Sípos András rendező feliratban közli, hogy 1948 és 1956 között 400 000 büntetőeljárást indítottak parasztok ellen. A kulákként nyilvántartott 72 000 család csaknem mindegyikét többször is felelősségre vonták.

Sípos András és szociológus alkotótársa, Závada Pál, ezek közül három ügyet emelt ki filmjéhez. A három ügynek egy kivégzettje, egy öngyilkosa, egy életfogytigra ítéltje, két tíz évre ítéltje, egy felmentettje volt. És még egy soha meg nem született kisgyermek is idetartozik, akit a verések következtében magzatként vesztett el az anyja.

Ahogy illik, múlt időbe tesszük az igéket. De ha van értelmük ma az elmúlt 40– 50 év titkos történelmét kutató dokumentumfilmeknek, akkor az az, hogy a letagadható múlt időt nyilvánosan jelenidejűsítik letagadhatatlanná. Bennük a művészet nem művészet többé, az esztétika helyébe az etika lépett, a dokumentumfilm rendezője csak másodsorban művész, mindenekelőtt morális lény – a társadalom lelkiismerete. Sípos András a hazai dokumentumfilmezésnek ehhez az új erkölcsi-politikai minőséget jelentő irányzatához csatlakozott, amikor a falusi koncepciós perek névtelen áldozatairól, a békeidőben statáriális bíróságon elítéltekről elkészítette a Statárium című filmjét, első önálló rendezését.

A Statárium magán viseli az elsőfilmes gyakorlatlanság egynémely jegyét. Például néhány felirat könnyebben áttekinthetővé tette volna a tárgyalt ügyeket, a megszólalók helyét és szerepét a koncepciós perekben. Valószínűleg a tapasztalatlanságnak tudható be a túlzottan hűvös távolságtartás is, mintha Sípos attól tartana, hogy ha a személyes drámát is hagyja felizzani, az veszélyezteti alapvető törekvését, a tárgyszerű és objektív tárgyalásmódot.

Általános értelemben a Statárium is arról szól, hogy tele vagyunk temetetlen holtakkal. Nyúljunk vissza bárhová, a titkos történelem 40 éve az áldozatok üveges szemével néz ránk. Közelebbről a film a magyar falu megfélemlítésének egy jól megszervezett rendszerét teszi vizsgálata tárgyává. Szorosan véve pedig a módszert fejti fel, sőt: a Módszert. Az embernek, a tényezőknek, a jognak, a morálnak, egy civilizált társadalom minden értékének fölébe emelt Módszert, mely állandó emberáldozatokra éhes barbár bálványként uralkodott még a neki hódoló kiszolgálókon is.

A statáriális bíróságokban közreműködők maguk mondják el, hogyan történt a szereposztás. Egyiküket – akihez már úgy vezették a vádlottat, hogy „na, itt a halálraítélt” – a statáriális bírósági tárgyalás közben óránként kérte telefonhoz az Igazságügyi Minisztérium, megsürgetni, hogyan áll az ügy, mert Pestről már úton voltak az ítéletvégrehajtók. Egy másik bíró így emlékezett: „Láttam, hogy az akasztófa már fel volt állítva, mielőtt még a bíróság foglalkozott volna az üggyel.” (Azért a bármily szigorú szereposztásba is csúszhat hiba, mondhatjuk bizakodva; illetve nem minden szereplő hajlandó leosztás szerint játszani: hogy az akasztófára ez esetben mégsem volt szükség, az éppen ennek a bírónak a személyes bátorságán múlott; a halálbüntetés ellen szavazott.)

Bár a tisztánlátás túlzott gőgjére a mai nézőnek sincs sok alapja, mégis: elképedve hallgatja a negyven évvel ezelőtt kulák-szabotázsnak, a téesz elleni aknamunkának kikiáltott ügyek végtelen primitívségét, rémületes átlátszóságát. Egy paraszt 1950-ben lebbencslevest főz, tüzet fog a tarló. Egyetlen búzakalász sem perzselődik meg, de statáriális bíróság, kötél általi halál.

A hatósági zaklatások miatt egy rokon az ítélet napján felköti magát. Más, 1949-ből. Gyerekek kukoricát sütnek, meggyullad a kazal. Valaki neveket mond, statáriális bíróság – egy darab életfogytig, két darab tízévi börtön, egy terhes asszony megveretése a vetélésig. Kis falusi történelem – egy őrült agy hagymázas álma. Szép a harmadik ügy is. Happy enddel végződik. Az egyetlen vádlott a filmben, aki maga meséli el a történetét, hol dadogva, hol hadarva. Ez is tűz. Tanúi vannak az ártatlanságára. Az ítélet: halál. Hacsak... A hacsakot választja, elejtik a vádat, kap egy fedőnevet, és mindig pontosan értesítik, hol és mikor kell közölnie az ÁVH-val az összegyűjtött információkat. Éveken át.

Mit tehet a néző? Hatásvadász dramaturgként záróképnek a film után odaképzel egyet a korabeli boldog híradókból: erőtől duzzadó boldog magyar paraszt, a lágyan ringó boldog magyar határban, a Vidám vásár zenéjére, bizakodón tekint a boldog jövő felé. És ez a boldog jövő – mi vagyunk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/12 21. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5529