KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/december
• N. N.: Ember a havasokból Szőts István
• Szőts István: Egy önéletrajz részletei
• Zalán Vince: A magunk fájdalma Csonka Bereg
• Lengyel László: Kiújult napok Engesztelő
• Bársony Éva: A Módszer Statárium
• Székely Gabriella: Filmek és csavaráruk Beszélgetés Kézdi-Kovács Zsolttal
• Kézdi-Kovács Zsolt: Az átalakulás kiskátéja
• Papp Zsolt: Zakatol az ultrabal A pacifista
• di Carlo Carlo: A történelem árgus tekintete Két beszélgetés Jancsó Miklóssal, 1971
• Zsugán István: Tizennyolc év múltán Két beszélgetés Jancsó Miklóssal, 1989
• Békés Pál: A százegyes szoba John Carpenterről
• N. N.: John Carpenter filmjei
• Barna Imre: Csak tégla A fal
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Kiálts a szabadságért!
• Nóvé Béla: A Nap birodalma
• Tamás Amaryllis: Arany és vér
• Báron György: Vidám élet
• Bikácsy Gergely: A kis csábító
• Kovács András Bálint: A bolond és a királynő
• Szemadám György: Valaki van odalenn
• Fáber András: Diótörő
KÖNYV
• György Péter: A halhatatlanság halottja Hajas Tibor (1946–1980)
• Hajas Tibor: Részletek Hajas Tibor filmes esszéiből

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A fal

Csak tégla

Barna Imre

 

Az úgy volt, hogy a felnőttek vénülni kezdtek. Vagy legalábbis feltűnt egyszer csak, hogy milyen vének. S hogy milyen csúf és undok dolog a vénség. Azelőtt ilyesmi nem tűnt fel, mert korábban a felnőttek példája vonzó és mindenben követendő volt; és félig kész, buzgó felnőttjelöltekből állt az ifjúság is. De aztán közbejött egy és más. Csupa felnőtt-találmány: gépek, szerek, izmusok, termelő és pusztító technikák, világháborúk és világrendek. Győzedelmes hazugságok, vérbe gázoló igazságok, a kíméletlenül pusztító gyarapodás kora. A huszadik század, melynek ötvenes éveiben iszonyú gazdagodás kezdődött a világ amúgy is gazdagabbik (és szabadabbik) felén, és egyszerre csak feltűnt, micsoda anakronizmus az a fogcsikorgatás, amely ezt az amúgy mind harsányabb csinnadrattával kísért gazdagodást kíséri.

Az ifjúság ekkor azt mondta: vagy-vagy. És a csinnadrattát választotta.

A dolog nem volt meglepő, de beláthatatlan következményekkel járt. E következményekről összefoglalólag most csak annyit, hogy az ifjúsághoz tartozás társadalmi lét- (sőt, „osztály-”) helyzetté, a csinnadratta pedig ellenkultúra-hordozóvá lett. A felnőttek világában az ifjúság továbbra is otthonosan mozgott és lezserül használta annak javait, de a logikáját, és főleg: a fogcsikorgatását undorral elvesztette. Forradalmi örömelv szegeződött szembe a Boldogságellenes Bizottságok rendcsináló akcióival, amely akciók utóbb persze azért sikerrel jártak. A húsz évvel ezelőtti fiatalok, lassabban ugyan, mint felmenőik, de mégiscsak megöregedtek, s azóta maguk is úgy hiszik már, hogy az egykori lázadásnak csupán biológiai („életkori”) okai voltak. És: hogy csinnadratta volt csak az ellenkultúra. Slágermúzeumba vele.

Most néhány további szót a csinnadrattáról.

Közhely, hogy a rock-kultúrába eredetileg minden – a szemét is – belefért: hogy épp attól a mindentől lett rock-kultúrává. Hogy a különféle égtájak felé és különféle szubkultúrákba nyúló gyökereken népi nedveket szívott magába és világfolklórrá terebélyesedett. Nagyon szép, dús lombú fa lett, de hamar kiszáradt. Valahogy nem bírta a klímát. Ma már csak mesterséges körülmények közt (például méregdrágán üzemeltetett, óriási sportcsarnok-pálmaházakban), illetve preparátum- meg plasztikutánzat-formájában létezik. Ezt a tényt azonban ködösítik. Mindenki. Az is, akinek a rock csak je-je-je, az is, aki máig csinálja, és azok is, akiknek csinálják.

Mármint a preparátum-zenét. Csinnadrattát.

Mit kísér most a csinnadratta? Ózonlyuk alatti, radioaktív fű feletti, születésen túli és halálon inneni, poszt- és mégis szupermodern, csodálatosan FIATALOS felnőtt-életünk csodálatos gyarapodását. Otthon és munkahelyen, áruházban, autóban és repülőn ez mászik be a fülünkbe: dum-dum-dum-dum, ó, bébi, ez az IGAZI. És valóban óriási a fejlődés. Mert – győztünk, fiúk, lányok! Győzött a Nagy Generáció! – nincs többé fogaknak csikorgatása, csak a négynegyed van, egy-két-há-négy. És nemcsak a fülünkön mászik ez be most már, hanem a szemünkön is, az ám. Hallgatjuk, amit hallgatnunk, és nézzük, amit néznünk kell ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, megannyi walk- és watchman.

Ami az ötvenes években az olcsó lemezjátszó meg a mikrobarázdás, 45-ös fordulatszámú kislemez volt, az ma a tévé és a videóklip. Hajdan ránk bízták, hogy mire véljük, amit hallunk (lett is baj belőle), ma viszont meg is mutatják. Nem boszorkányság. Technika. És mellesleg jól el is adja a kép a hangot, a hang a képet, és mindkettő együtt azt, aki (ami) az egészet eladja.

A reklám-univerzumban minden rész egyszerre reklámozza egymást is és az egészet is. A reklám-életérzés legadekvátabb művészi megjelenítése a videóklip. A videóklip megszületésekor nagy jövendölések voltak mind a sláger-, mind a filmipart illetően. Mára nagyjából kiderült, hogy az eszményi videóklip sem tesz többet, mint a reklámfilmek egyéb válfajai: segít eladni azt, amit hirdet. Sokatmondó tény, hogy a mai rockvilág szabályt erősítő kivételei, a legnagyobbak (Sting, U2) rövid koncertrészleteket vagy a személyüktől, sőt az előadott dal szövegétől is szinte független filmetűdöket készítenek videóklip ürügyén, ha egyáltalán készítenek.

A videóklip-műfaj felfutásakor, a nagy műfaji remények idején az előfutárok is felfedeződtek. Nem a zenés filmekre gondolok (hiszen azokban – a Singing Fooltól a cukros Elvis-filmekig – a zene csupán hangsáv), hanem az olyanokra, amelyekben inkább a kép kíséri a hangot, mintsem fordítva. Ilyenek voltak a feljavított és éppenséggel reklámcéllal forgalmazott koncertfelvételek; ilyen volt talán a Beatles Sárga tengeralattjárója, és bizonyára ilyennek tekintődött az épp akkortájt (1981-ben) ünnepelt Pink Floyd produktum, A fal.

A fal mindazonáltal nem, azazhogy nemcsak ez a film volt. The Wall: ezt a címet egy 1979-ben indított kolosszális üzleti vállalkozás viselte. Dupla nagylemez-albumot és koncert-világkörutat takart eredetileg a cím, no meg egy szimbólumot. A szimbólum, a Fal dollármilliókért épült fel (és rombolódott le a lézeres-szárazjégfüstös, ezernyi rafinált zajjal dübörgő, mozgalmas koncertek végén) estéről estére.

A Pink Floyd, ez az – ahogy mondani szokás – „legendás hírű” együttes a hajdani „pszichedelikus” rockot vitte tökélyre. Amorf zörejekből és nagy csöndekből is építkező, ravasz repetitivitásba hajló zenéje egyszer már-már kimentette a rock összes rejtett tartalékait. A hetvenes évtized végére aztán úgyszólván eltűnt a Pink Floyd a színről. A fal azonban egy csapásra visszajuttatta Roger Watersékat a csúcsra. Valamilyen csúcsra. (Vagy legalábbis nagyon híres helyekre. Idén nyáron például a velencei lagúna közepére, szembe a Szent Márk térrel, csöndre és galambot etetni vágyó turisták fülébe dübörögni a kérdést: na, melyik híresebb, a Szent Márk tér vagy a Pink Floyd?)

Zseniális ötlet volt ez a FAL. Az album dalaiban nagyjából a Sylvia Plath-i üvegburának felelnek meg: egy érzelmileg sérült, közlésképtelenné váló fiatalembert zár el a többiektől és a külvilágtól. De hát kinek ne jutna róla ezen kívül még végtelenül sok minden más is az eszébe? Egyetlen példát említek. Ha a huszadik századi világ egyik legabszurdabb helyén, egy gonosz fallal gonoszul körülkerített városban (mely paradox módon mégsem belül, hanem kívül van ezen a falon), szóval, ha épp (Nyugat-) Berlinben épül fel és rombolódik le egy óriáskoncerten ez a Pink Floyd-féle fal, hogy is ne gondolna a saját világhelyzetére a sok tízezer ember, miközben szól a zene?

A Pink Floyd mindig is tematikus albumokat készített. A dalok összefüggtek, és valamiféle epikusan is értelmezhető egységbe rendeződtek. A fal az összes korábbiakon túltesz. A „története” a következő: egy háborús félárvaként, az anyja szeretetteljes terrorját és az angol iskolarendszert megsínylő (rockzenész) fiatalembert életidegensége miatt elhagy a felesége; a fiatalember kábítószerekbe menekül, és mondhatni, megőrül. De a kiválasztott jelkép (a FAL) miatt a mű mindenről szólni látszik. A Háborúról. Az Anyáról. Az Iskoláról. A Szerelemről. Életről-halálról.

Kézenfekvő volt, hogy A Fal című óriás vállalkozás keretében film is szülessék. Két évvel az album után meg is született.

Alan Parker munkája jól sikerült. A Pink Floyd-zene nagyszerű, a képek színesek és hatásosak, a főszereplő (a Live Aid-megakoncert megszervezéséről híres Bob Geldof) szuggesztív, az animáció (mert az is van) remek, stb. A fal című film mindazonáltal egy dupla félreértésen alapszik; sőt, nem egyéb, mint e kettős félreértés – illetve a már említett és mindenképp okolható ködösítés – árulkodó képe.

Először is: a rock alkalmatlan a világ ábrázolására. A rock egy hajdani lázadó magatartás kifejeződése. A nyelve gesztusnyelv; irodalmilag (akár hosszú balladák esetében is) a líra bizonyos határterületeivel érintkezik. (Tévedés, hogy az operával. Az úgynevezett rockoperákat csak a hangszerelés és néhány külsőség különbözteti meg a hagyományos musicalektől, sőt, az operettől. Fényes bizonyság erre A. L. Webber működése és világsikere: a „rockoperát” megette a Broadway. Az egyetlen kivétel – mint csak egyszer elsüthető poén – a Hair volt.) A Pink Floyd-lemezek epikussága játék. A dalok külön-külön, lírai módon hatnak, ha hatnak, még a koncert-dramaturgia jól berendezett kulisszái között is. A realisztikus Pink Floyd-zörejek (motorzúgás, bombarobbanás, vekkercsörgés, gyereksírás, teremben kongó léptek, elfojtott kuncogások, stb.) zeneileg érvényesülnek. Ha összeáll valami történet, az a hallgató fejében áll össze. És persze a történet hőse is ő: aki a dalokat hallgatja.

A fal című film tehát épp a megjelenítés képtelenségét jeleníti meg. Pontosabban: csupa olyasmit ábrázol, amit fölösleges ábrázolni. A motorzúgást, a bombarobbanást, a gyereksírást meg a többit. Sőt. A lemez egyik híres számában azt énekli egy gyerekkórus: „We don’t need no education / We don’t need no thought control...” Azazhogy „Nincs szükségünk iskolára / Nem kell nekünk agymosás...” A film megfelelő iskola-jelenetében húsdarálóba masírozó, egyenálarcos gyerekcsapatot látni, és látni lehet azután a darálóból kihurkázó húskukacokat is. Vagyis: AZ ISKOLA HÚSDARÁLÓ. Az ilyen ábrázolás bizony a visszájára fordul. Húsdarálót látok és húst, iskola és gyerekek helyett.

Már csak így van ez. De nem is lehet másként. Alan Parker filmjének mesterien vágott (stb., stb.) képsorai borzasztó sok mindent mutatnak, de végső soron csak egyvalamiről, A fal című vállalkozásról szólnak. Nem magányról, árvaságról, szeretetéhségről, erőszakról, háborúról, életről, halálról, huszadik századról, még ha hallani is minderről dalban elmondott szavakat, még ha látni is mindenféle képeket. „All in all it’s just another brick in the wall...”: Csak tégla a falban... A fal is.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/12 38-41. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5537