KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1987/április
• Kornis Mihály: A krízis – és a divatja
• Nóvé Béla: Happening helikopter-huzatban
• Reményi József Tamás: Both Benedek emlékműve Hajnali háztetők
• Székely Gabriella: Input – output Csók, anyu
• Lukácsy Sándor: Mit takar el a fügefalevél? Banánhéjkeringő
• Pošová Kateřina: Túl sok a színes csomagolás Beszélgetés Jiří Menzellel
• Koltai Ágnes: Hit, remény, félelem O-bi, O-ba, avagy a civilizáció vége
• Matos Lajos: Vigyázat! Jön a habverő! Gyilkos robotok
• Bikácsy Gergely: Don Quijote győzelme Buñuel Mexikóban
MÉDIA
• György Péter: Reklámkorszak Remlámfilm
• Lajta Gábor: Mona Lisa szereti a banánt Reklám és művészet
• Koltai Ágnes: „Gondolkodjon, érdemes!” A magyar reklámfilmekről
• Szemadám György: A rek-lám-fil-mek fon-to-sak! Reklámfilm
LÁTTUK MÉG
• Nagy Zsolt: Silverado
• Vida János Kvintus: Esti eső
• Hegyi Gyula: A tuareg bosszúja
• Baló Júlia: Szerepcsere
• Farkas Ágnes: Éden akció
• Faragó Zsuzsa: Csulandra
• Faragó Zsuzsa: Rám zuhant az éjszaka
• Tamás Amaryllis: Emlékek, emlékek
• Gáti Péter: Bagoly mondja verébnek
• Tamás Amaryllis: Becéző szavak
KÖNYV
• Báron György: Egy szerelem krónikája
KRÓNIKA
• N. N.: Levélváltás az amatőrfilmről

             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Beszélgetés Jiří Menzellel

Túl sok a színes csomagolás

Pošová Kateřina

 

Több mint öt éve találkoztunk utoljára Jiří Menzellel, röviddel a Sörgyári capriccio című, nagysikerű filmjének magyarországi bemutatója előtt (Filmvilág, 81/9). Azóta néhány külföldi színházi rendezésen és filmszerepen kívül két újabb filmet készített: a Hrabal-novellákat megjelenítő Hóvirágünnepet (a forgatókönyv az író és a rendező közös munkája), melyet körülbelül két éve játszottak a magyar mozik, valamint a rövidesen bemutatásra kerülő A mi kis falunkat. Ez utóbbi – a budapesti Katona József Színház művésze, Bán János főszereplésével – tavaly tavasszal készült el, azóta Csehszlovákiában már csaknem három millió nézője volt és diadalmasan bejárta a világot. A hazai Dolgozók Fesztiválján a Martin Frič-díjjal jutalmazták, a Montreali Nemzetközi Fesztiválon a zsűri különdíját, a franciaországi Aurillacban a falusi filmek nemzetközi fesztiváljának nagydíját nyerte el és legutóbb bekerült az Oscar-díjra jelölt öt külföldi film közé.

Régebben, a Mesés férfiak kurblival és a Sörgyári capriccio forgatása után kijelentette, hogy szeretne mai témájú filmet csinálni, de csak ha ez minden hazugság és csalás nélkül sikerülne. Hogy a jelennel ellentétben a múlt nagyrészt elveszíti tárgyi realitását. Ami megmarad belőle, az az illúzió, az emlék, amit képileg sokkal könnyebb manipulálni. Most mégis egymás után két teljesen mai filmet forgatott, amelyben ezt a problémát sikerült megoldania...

– Nem biztos, hogy hibátlanul. Mindenesetre úgy éreztem, hogy ha szőröstül-bőröstül realista filmet forgatnék, az eredmény siralmas lenne. Ezért Hraballal, illetve Sveřákkal a korlátozott mértékben hiperbolikus valóságábrázolás módszerét választottuk. Ennek lényege egyfajta könnyed, derűs irónia, amely nem ragaszkodik ugyan száz százalékig a realitáshoz, nem akar teljesen hiteles lenni, ugyanakkor a valóságról, a dolgok igazságáról mégis sokkal többet képes közölni, mintha földhözragadtabban közelítené meg a témáját. Az intelligens néző rögtön észleli a valóság és a filmbeli valószínűség közötti diszkrepanciát és talán éppen ez az, amit egy külföldi, különösen nyugati néző nem élhet át ugyanazzal az intenzitással. Ez a két film – sőt, talán minden eddigi filmem – egy kicsit szürreális, elemelt; csak annyira, hogy a néző észre ne vegye, illetve, hogy akár csak tudat alatt vagy utólag érezzen rá a filmben látottak és a saját reális tapasztalatai közötti különbségre. Ennek az az előnye, hogy – az enyhén költői ábrázolásmód révén – sokkal mélyebben képes megérinteni a nézőt. Ha egy film így „tálalja” az igazságot, legyen az bármennyire kíméletlen, nem riasztja el a nézőt. Mondok egy példát: A mi kis falunkban van egy lényegében negatív figura, a tanácselnök, aki eléggé erkölcstelen módon hajlandó lenne az értelmi fogyatékos főszereplőt, Otíkot, bizonyos személyes előnyökért „eladni”. Voltaképpen pontosan úgy viselkedik, mint ahogy ilyen esetekben nálunk az emberek többsége viselkedne. Ha ezt a szerepet egy ellenszenves megjelenésű színész ellenszenvesen formálná meg, a néző eleve azt érezné: ez itt egy aljas, szemét alak, nekem ehhez semmi közöm. A tanácselnököt játszó színész, Miloslav Stibich viszont természeténél fogva rendkívül jólelkű, jóakaratú ember és filmbeli megjelenése is ilyen. A néző megszereti, képes azonosulni vele és a végén, amikor kiderül a turpisság, valami olyasmit érez, hogy lám, ez az ember olyan, mint én, velem is megesik, hogy önző, kíméletlen, aljas vagyok... Csak így töltheti be a film (irodalom, színház stb.) azt a küldetését, hogy legalább egy kicsit nemesítse az embert. S ez szeretet nélkül nem megy. Legalábbis ezt vallja, pontosabban érti és érzi Zdenek Svěrák, s én egyetértek vele.

Ön eddigi filmjeihez soha nem hívott meg külföldi színészt. Hogyan esett most a választása Bán Jánosra, aki a főhőst, Otíkot alakítja?

– Annak, hogy eddig sohasem dolgoztam külföldi színészekkel, az az egyszerű oka, hogy nem szeretem sem a szinkront, sem az utószinkront; természetellenesnek tartom. Szerintem ugyanis rendkívül fontos, hogy a kamera előtt a szereplők értsék egymás szavát és pontosan reagáljanak. Az utószinkron rontja a film atmoszféráját; olyasminek érzem, mint a szövetben a műszálat: lehet, hogy jól mutat, de emberi viseletnek nem alkalmas. Bán Jánosnál kivételt tehettem, mert az olyan mentálisan visszamaradott emberek, mint amilyet ő alakít, nehezen fejezik ki magukat, rosszul beszélnek. Bán Jani autentikus cseh szövege így nagyon is élethű lett. Nála inkább előnyös volt, hogy egyikünk szavát sem értette igazán, mert ez egyfajta elveszettséget, értetlenséget eredményezett nála, tehát reagálásai pontosan megfeleltek egy hátrányoshelyzetű fiú habitusának. A kapcsolat közte és főnöke, a teherautósofőr Pávek (Marián Labuda játssza) között inkább csak a tekintetek nyelvén, szemtől-szembe jött létre. Jani tudta, mit mondanak neki, mégsem érzékelhette a szavak jelentését. Egyébként remek színész. Szerencsés véletlen, hogy első filmszerepe óta (Minden szerdán, rendezte: Gyarmathy Lívia) ismerjük egymást: akkor a forgatáson azonnal Vladimír Pucholt egykori cseh színészt juttatta eszembe (aki például Miloš Forman Fekete Péterében a főszereplő barátját játszotta – most egyébként orvos Angliában), s ettől máris rokonszenves volt nekem. Később, amikor a Katona József Színházban rendeztem, láttam, mekkora műgonddal és odaadással készül a szerepére. Az a fajta játszani vágyó színész, aki szorgalmas, elkötelezett és mindig kiemelkedő egyéni teljesítményre törekvő munkása a színművészetnek. Ideális Otík lett, és boldog vagyok, hogy ez így „összejött”.

Hogyan született A mi kis falunk rengeteg jobbnál-jobb gegje? Megvoltak már a forgatókönyvben, vagy menet közben találták ki őket?

Is-is. Például a Pávek–Otík kettős gegjei (a levesestányér a széken, a sótartó a levesben, a lépések összehangolása stb.) többnyire forgatás közben alakultak ki. Arra törekedtünk, legyen nyilvánvaló, mennyire idegesíti a sofőrt ez a bután vigyorgó, fogyatékos elméjű srác, de azért mégsem annyira, hogy a néző megsajnálja a sofőrt, amiért fél életét olyasvalakivel kell töltenie, aki csak bosszantja. Olyan szituációkra volt szükség, amiken a néző nevethet és közben megszeretheti Otíkot minden idétlenségével együtt annyira, hogy inkább neki „drukkoljon”. Ehhez kellettek a gegek. Egyébként ilyenkor nemigen lehet vadonatújakat kitalálni. Csak az a fontos, hogy épp akkor jussanak eszünkbe, amikor szükség van rájuk.

Ez a film szerelmi jeleneteire is érvényes. Ilyen például az a viharos képsor, amikor a hűtlen menyecske a kedvesével találkozik és mi csak az eldobált ruhadarabokat, s végül az ágy mögül a lepedőre ejtett szemüveget látjuk. Ez a legszemérmesebb és legszellemesebb szerelmi jelenet, amit valaha láttam. Ez már így megvolt a forgatókönyvben?

– Nem. Én azonban mindig nagyon félek a szerelmi jelenetektől. A testi szerelmet nem igyekszem realisztikusan ábrázolni, inkább a néző fantáziájára hagyatkozom. Hiszen a szerelmi aktus gyönyörű élmény, ha az ember maga éli át; látásában gyönyörködni inkább beteges alkatra vall. Ezért aztán mindig is igyekszem ezeket a jeleneteket egy kis humorral fűszerezve elemelni a valóságtól. Az a konkrét jelenet, amelyről beszélt – az is, ahogy legurultak az ágy mögé – a forgatás közben alakult ki – a helyszínen. Az a szemüveg-dolog pedig személyes emlékem. Ifjúkorom egyik legizgalmasabb szexuális élménye volt, amikor egy lány magától, ösztönösen, levette a szemüvegemet.

Milyen filmre készül legközelebb?

– Van néhány elképzelésem, van egy elfogadott forgatókönyvem is, de még nincs hozzá főszereplőm. A témát már a Szeszélyes nyár előtt szerettem volna megcsinálni, szintén Vladislav Vančura művéből, a címe: A régi időknek vége. A szerző eredetileg is forgatókönyvnek írta; ez a remek író-orvos a mozi megszállottja volt, írt és rendezett is néhány filmet. De ez a téma akkor, a harmincas évek elején, túl drága és bonyolult lett volna, fel kellett adnia, – aztán regényt írt belőle. Bájos történet, amelyből azonban csak akkor lehetne jó film, ha tökéletes főszereplőt sikerülne találni hozzá. Tudnék ugyan egyet: Nyikolaj Cserkaszovot (mivel szerepe szerint Csehországban élő orosz emigránst játszana, nála sem zavart volna, hogy külföldi), de ő sajnos húsz éve halott.

Régóta foglalkozom azzal a gondolattal is, hogy megcsinálnám a Sörgyári capriccio folytatását. Ezúttal egészen más megközelítéssel élnék. Ehhez megvannak a megfelelő színészek, viszont nincs meg a forgatókönyv, és nem is tudom, hogyan fogjak hozzá. Hrabal úr pedig nagyon bölcsen nem kezd el írni addig, amíg én neki nem ülök... Szóval mindenfélét lehetne csinálni, de – az igazat megvallva – valahogy nem érzem szükségét, hogy úgy igazából hozzáfogjak.

Hogyhogy? Hiszen a múltban több ízben nyomatékosan kijelentette, hogy ön elsősorban cseh filmrendező, nem pedig külföldi színházi rendező vagy színész...

– Igen. Eredetileg viszont a színházrendezői szakra jelentkeztem a főiskolán, és csak miután nem vettek fel, próbáltam szerencsét a filmes szakon. Engem tulajdonképpen minden eddigi filmembe belekényszerítettek; váratlanul olyan helyzetekbe kerültem, hogy már késő volt visszatáncolni. Kivéve a Sörgyári capricciót, amiért viszont nekem kellett hadakoznom... De komolyan: úgy látszik, elkényeztetett a színházi munka, amely a filmezéshez képest sokkal kényelmesebb. Elég sokat dolgoztam mostanában külföldön, és valahogy elfáradtam. Egy kis szünetre vágyom, hogy szép nyugodtan végiggondolhassam, mit is akarok csinálni.

Külföldön, a „kényelmes” színházi munka mellett bizonyára volt alkalma filmeket nézni. Milyennek látja napjainkban a filmművészet helyzetét?

– Nem túl rózsásnak. Szerte a világban rengeteg filmet csinálnak, de – legalábbis számomra –- csak nagyon kevés érdekeset. Többségük nem egyéb színes csomagolásnál, amelyből hiányzik a tartalom. Ha összehasonlítom a mai filmeket a régiekkel (a televízióban – szerencsére – sok régi filmet sugároznak mostanában világszerte), úgy érzem, a régiek egyszerűbbek, igénytelenebbek, ugyanakkor súlyosabbak, mélyebbek voltak. Ma sok film egyetlen célja a hatásvadászat; az, hogy társaságban legyen miről beszélni. Születnek persze nagyon ambiciózus alkotások, amelyek azonban többségükben nem kellenek az átlagnézőnek; spekulatív, bonyolultan szofisztikus művek ezek: tartalmukat, mondanivalójukat legfeljebb találgatni lehet. Rendezői úgyszólván szabad kezet adnak a kritikusoknak, akik egy-egy ilyen filmbe bármit belemagyarázhatnak. Szerintem ezek a filmek többnyire öncélúak, hatásuk és jelentőségük tiszavirág-életű. Másrészt százszámra készülnek az olcsó, lapos, ostoba és rossz mozik, amelyekből csak úgy árad az, hogy alkotóik lenézik, megvetik az embereket, és beérik azzal, hogy alantas ösztöneiket amolyan pattanásos kamaszoknak szánt fércmunkákkal elégítsék ki.

Kevés ma az olyan film, amely magas művészi színvonalat képvisel és egyszersmind a nagyközönség körében is népszerű. Így aztán a normális emberek mind kevésbé járnak moziba. Sajnos. Ezzel is úgy vagyunk, mint mindennel, amiből túl nagy a kínálat. Az embereket a konfekciógyárak öltöztetik, és mind kevesebb a szabó. Az emberek hamburgert, konzervet fogyasztanak, és már alig akad vendéglő, ahol házi kosztot adnak. Olyan ételeket, amelyeken – ahogy Vančura mondta – még érződik a bogrács illata és az, hogy a szakács főzés közben gondolt is azokra, akiknek főz. Az egész világ ebbe az irányba halad. Már egy konzerv tartalmával is alig törődnek az emberek, csak a címkéjét nézik. Nem azt vásárolják, ami a dobozban van, hanem a dobozra nyomtatott reklámot. S ugyanígy vannak a filmekkel is. Csak nézik, de nem látják. Az örökös rohanás és a televízió leszoktatta őket arról, hogy bármire koncentráljanak, bármit igazán befogadjanak, s kissé megerőltessék fejüket, szívüket. És mind kevesebb az olyan film, amelyik provokálni tudná a nézőt, hogy a hőssel együtt átélje a történetet, hogy mosolyra, együttérzésre késztesse az embert úgy, ahogy azt már Arisztotelész igényelte a művészi alkotástól.

A filmművészet hőskorában, amikor sok olyan nagy rendező alkotott, mint Griffith, Dovzsenko, Renoir, Clair és mások, akkor még komoly remény volt arra, hogy a film, hasonlóan az irodalomhoz, sőt, bizonyos értelemben még annál is jobban, továbbfejleszti majd az ember érzékenységét, befogadóképességét. Hogy a film a másik ember behatóbb megismerése által segít kiteljesíteni az emberi tudatot. Az irodalomnak nagyon sokat köszönhetünk: azt, hogy az ember jobban eligazodik önmaga és embertársai gondolkodásában, érzésvilágában. S a film ehhez még azt a többletet is meg tudja adni, hogy az ember olvashat mások tekintetéből, arckifejezéséből. Hogy nemcsak szavak, hanem mozdulatok, látható reakciók is közvetítik számára mások érzelmeit, gondolatait. S erről az óriási lehetőségről mond le a film akkor, amikor csak az akcióra, a hatásra, a feszültségre koncentrál. Az első krimik és westernek óta ez a folyamat megállás nélkül halad előre. Az eredmény: az ilyen filmek egyre erőteljesebben sokkolják a nézőt. Ma már nem elég a bicska, körfűrésszel szabdalják szét az áldozat testét. Már nem elég a csók, teljes akcióban mutatják be két ember nemiszervét, hogy a szüntelen képáradattól elkábult néző legalább itt-ott valamire felfigyeljen. Az emberek futószalagon nézik az emberi tragédiákat, s végül már minden iránt közömbössé válnak.

Valami kis remény azért csak van, nem?

– Hát hogyne. Ez a helyzetkép persze nem vonatkozik mindenkire. Van még néhány ember, aki konzervvásárlás helyett inkább betér egy jó ebédre a sarki kifőzdébe. S az ilyenek részére persze én is szívesen főznék még valami finomat, egészségeset. S úgy, hogy a konyhából a terített asztalig rövid legyen az út.

Mit nevez „egészséges” filmnek?

– Leginkább az olyat, amin jóízűen lehet nevetni. Aki nevettetni tud, gyógyít. Tudományosan bizonyított tény, hogy az ember testének-lelkének nagyon jót tesz a nevetés. Az öncélú röhögtetés sem árt, de az inkább csak a rekeszizmokra hat. Ám ha valaki okosan, szellemesen tud nevettetni, mint például Chaplin, akkor többet használ embertársainak, mintha fennhangon bölcselkedik. A magasröptű eszmefuttatások kevéssé filmszerűek, és a nézők általában nem is tudják igazán a szószátyárkodást követni. A verbalizmus sokszor azt a célt szolgálja, hogy féligazságokat, hazugságokat leplezzen. Viszont az emberi tekintetet, arckifejezést nem olyan könnyű meghamisítani.

Kik azok kortársai közül, akiknek a filmjeit szívesen nézi?

– Például Billy Wilder vagy Mario Monicelli. A maga módján Ingmar Bergman, Woody Allen. Aztán persze Miloš Forman, Andrzej Wajda, Nyikita Mihalkov... Sajnos kevés orosz filmet láttam az utóbbi időben; itthon, ha néha átkapcsolok a moszkvai tévéadásra, elfog az irigység. A szovjet filmeseknek sokkal nagyobb lehetőségeik vannak, mint nekünk. Ezt nem annyira az utóbbi hónapok nagyobb szellemi szabadságára értem, mint inkább az anyagi-technikai eszközökre. Filmjeik zömét az aprólékos műgond, a professzionális igényesség jellemzi. Ezt mi nem engedhetjük meg magunknak az egyre szűkösebb anyagi körülmények között. Nekünk – ha tetszik, ha nem – meg kell termelnünk napi 3–4 „tiszta” percet.

Hallottuk hírét színpadi rendezéseinek is.

– Vígjátékokat rendeztem az utóbbi időben, most is, mint mindig, nagy örömmel. Nyugat-Berlinben Feydeau Bolha a fülbe című bohózatát. Prágában pedig – a Činoherní klubban – Michael Frayn Ugyanaz hátulról című komédiáját.

Bevallom, egyre jobban szeretek színházban rendezni; ott az ember valahogy állandóan kézben tartja az egész anyagot. A filmkészítés nagy hátránya – azon a szörnyűségen kívül, hogy forgatás közben az ember hajnaltól éjszakáig be van fogva – az, hogy a keverésig jóformán sohasem láthatja az egészet, csak végkimerülésig az egyes részleteket. Filmet csinálni olyan érzés, mint sűrű ködben autót vezetni.

Nem használ videót forgatás közben?

– Eddig csak a Mesés férfiak kurblival című filmemhez használtam, mert abban játszottam is. Egyébként, mivel a videófelvétel zavarja a hangot, eredeti hanggal felvett filmhez nem is nagyon lehet felhasználni, legfeljebb a próbáknál. Meg aztán pénz és idő kell hozzá. Pedig nagyon hasznos dolog. Sokat használom a videót színházi munkámban, és rengeteget nyerünk vele, én is, a színészek is. Egyébként 4–5 éve minden elkészült színházi rendezésemet és színházrendező barátaim érdekesebb munkáit felveszem videóra; egész szép archívot gyűjtöttem már össze.

Egyéb vonatkozásban mit jelent önnek a videó?

– A videó szörnyűséges – de élvezetes – időrabló találmány. Most éppen a legszívesebben hetekig-hónapokig egyebet sem csinálnék, mint hogy megnéznék újra minden felvételt, ami az évek során hozzám került. Rendezném a kazettákat, újranézném a kedvenceimet, a Chaplin-filmeket, Orson Welles filmjét, az Aranypolgárt, John Ford Hatosfogatát, Fritz Lang Egy város keres egy gyilkost című filmdrámáját és sok más olyan filmet, amely mind ugyanolyan fontos, mint az irodalomban Balzac, Molière, Dosztojevszkij, Scott stb., stb. A videó nagyszerű találmány: némelyik filmet fél–háromnegyed óra alatt megnézhetem, átugorva az unalmas részeket (persze ilyet nem illik csinálni, de minden rossz film rászolgál az efféle „bánásmódra”). Más – jó – filmekben persze gyakran „lapozgatok” kedvem szerint.

Forgatott már videó céljára?

– Még nem.

Szívesen csinálna videófilmet?

– Azt hiszem, igen. A videó előnye, hogy nem kell mindenáron másfélórás filmet csinálni. A világirodalomban rengeteg gyönyörű novella van, amelyek tartalma nem elég egy egész nagyjátékfilmre, viszont remek alkalmat adnának néhány parádés színészi teljesítményre. Ilyesmit, azt hiszem, szívesen csinálnék. De nálunk ehhez hiányoznak a feltételek. Nálunk az a szólás járja: ha már videó, akkor lehetőleg ne kerüljön semmibe.

Rendezett már tévéjátékot?

– Ha két saját színpadi rendezésem tévéfelvételét nem számítom, akkor nem. És nem is hiányzik. A képernyő a filmvászonhoz képest túlságosan konkrét, nem hagy teret a fantáziának. A tévéjátékok többségükben inkább illusztrált rádiójátékok. Vannak kollégáim, akik igyekeznek a filmszerűséget a televízióban is megőrizni, de a rendelkezésre álló időben és technikával ez nem is sikerülhet igazán.

Ha nem filmeket és színdarabokat rendezne, mivel foglalkozna legszívesebben?

– Az irodalom nagyszerű dolog, mostanában valahogy újra megszerettem, és mind jobban csodálom, úgyhogy leginkább írni szeretnék, de ahhoz lusta vagyok. Sajnos, van egy súlyos jellemhibám: ha egyedül vagyok, nem tudom magam rávenni, hogy dolgozzam. A színházban vagy a forgatás színhelyén segít, hogy a munkatársaim és a színészek tőlem várják az instrukciókat. De még erre sem szívesen készülök otthon. Amióta kijártam az iskolát, irtózom a házi feladatoktól. Hiányzik belőlem az önfegyelem. Igaz, ha már valamit csinálok, igyekszem elkerülni a botrányt, de tulajdonképpen mindent csak azért csinálok, hogy ne kelljen annyira szégyellnem magam...

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1987/04 16-19. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5553