KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1987/április
• Kornis Mihály: A krízis – és a divatja
• Nóvé Béla: Happening helikopter-huzatban
• Reményi József Tamás: Both Benedek emlékműve Hajnali háztetők
• Székely Gabriella: Input – output Csók, anyu
• Lukácsy Sándor: Mit takar el a fügefalevél? Banánhéjkeringő
• Pošová Kateřina: Túl sok a színes csomagolás Beszélgetés Jiří Menzellel
• Koltai Ágnes: Hit, remény, félelem O-bi, O-ba, avagy a civilizáció vége
• Matos Lajos: Vigyázat! Jön a habverő! Gyilkos robotok
• Bikácsy Gergely: Don Quijote győzelme Buñuel Mexikóban
MÉDIA
• György Péter: Reklámkorszak Remlámfilm
• Lajta Gábor: Mona Lisa szereti a banánt Reklám és művészet
• Koltai Ágnes: „Gondolkodjon, érdemes!” A magyar reklámfilmekről
• Szemadám György: A rek-lám-fil-mek fon-to-sak! Reklámfilm
LÁTTUK MÉG
• Nagy Zsolt: Silverado
• Vida János Kvintus: Esti eső
• Hegyi Gyula: A tuareg bosszúja
• Baló Júlia: Szerepcsere
• Farkas Ágnes: Éden akció
• Faragó Zsuzsa: Csulandra
• Faragó Zsuzsa: Rám zuhant az éjszaka
• Tamás Amaryllis: Emlékek, emlékek
• Gáti Péter: Bagoly mondja verébnek
• Tamás Amaryllis: Becéző szavak
KÖNYV
• Báron György: Egy szerelem krónikája
KRÓNIKA
• N. N.: Levélváltás az amatőrfilmről

             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Gyilkos robotok

Vigyázat! Jön a habverő!

Matos Lajos

 

»...az újságokban egyre több helyet foglalt el két nagy mosógépgyáros, Nuddlegg és Snodgrass vetélkedése. Alighanem Nuddlegg vezetett be a piacra először annyira automatizált mosógépeket, hogy maguk különítették el a színes fehérneműt a fehértől, majd kimosták, kifacsarták és kivasalták, azután megfoltozták, beszegték és megjelölték a tulajdonos szépen hímzett monogramjával, a törülközőkre pedig tanulságos, biztató mondásokat varrtak, mint például: Ki a hajnalt talpon látja, azt a robot kiszolgálja... Nuddlegg mosógépének következő modellje már szonetteket hímzett; Snodgrass olyan mosógépekkel felelt, amelyek családi körben elcsevegtek a televíziós műsor szüneteiben... Miközben a mosógépipar két hatalmassága így harcolt egymással, termékeiken meglepő és káros hajlamok kezdtek kiütközni. A dajka mosógépek még nem voltak olyan rosszak, de azok a mosógépek, amelyek miatt tönkrement az aranyifjúság, amelyek bűnre csábítottak, züllesztettek, csúnya szavakra tanították a gyermekeket, már nevelési problémává lettek... Akkoriban történt Murderson esete. Mosógépe notóriusan összetépte ingeit, fütyülésével zavarta az egész környék rádióit, tisztességtelen ajánlatokat tett aggoknak és fiatalkorúaknak, telefonon különböző személyeket hívott fel és áramadó gazdája nevében pénzt csalt ki tőlük, bélyeggyűjtemény mutogatása címén meghívta a szomszédok padlókefélőit és mosógépeit, s erkölcstelenül viselkedett velük... A bíróság előtt bemutatta... egy okleveles elektromérnök igazolását, mely szerint a mosógép időnként beszámíthatatlan és ennek következtében embernek képzeli magát. A bírósági szakértők megerősítették ezt a véleményt, és Murderson mosógépét felmentették. Az ítélet kihirdetése után előrántott egy Lüger gyártmányú pisztolyt, és három lövéssel megölte az ügyész asszisztensét, aki a gép rövidzárlatát követelte. A mosógépet letartóztatták, de óvadék ellenében szabadon engedték. A bírósági szerveknek főtt a fejük, mert az ítéletben megállapított beszámíthatatlanság miatt nem emelhettek vádat a gép ellen, bolondokházába pedig nem helyezhették el, mert elmebeteg mosógépek számára még nem voltak intézetek...”

Az előbbi idézet Mach P. Edwárd fordításában Stanislaw Lem Mosógéptragédia című novellájából való. Nem tudom, hogy Michael Crichton, a Gyilkos robotok című játékfilm író-rendezője ismerte-e a lengyel SF-író munkáját, s ha olvasta volna a csaknem negyedszázada megjelent történetet, ez akkor sem jelentené, hogy onnan kellett merítenie az ötletet; van neki sajátja is éppen elég, meg a téma benne van mind okosabb gépekkel zsúfolt korunk levegőjében is, viszont érdekes, hogy ugyanezt a kérdést hasonlóan tehetséges emberek milyen különbözőképpen próbálják megközelíteni.

A film a nem túlságosan távoli jövőben játszódik: az autók, az amerikai városkép, a magasbanyúló épületek mind-mind jelenkori módon futurisztikusak. A rendőrség irodái, ahol Ramsey őrmester (Tom Selleck) és új munkatársa, Karen (Cynthia Rhodes) dolgozik, ugyanolyan zsúfoltak és zűrzavarosak, mint minden krimiben, de ez az osztály nem gyilkosságok földerítésével, erkölcsvédelemmel vagy elcsavargott fiatalkorúak elfogásával bajlódik, hanem szökevény, automata munkagépeket, elkóricált robotokat igyekszik megfékezni. Ramsey és Karen első közös bevetése afféle szabvány feladat. Egy 7799 típusú, mezőgazdasági robotot kell elcsípni, „aki” hatalmas tábla közepében rohangálva, kótyagos vadkanként töri a kukoricát.

A következő feladat viszont már igencsak rázós: a 709-es riadó emberhalált jelent. Két embert ölt meg egy háztartási robot, és egy kisgyereket még fogva tart a házban. Az őrmester vitézül behatol az épületbe és sikerül is ártalmatlanná tennie az eszelősen lövöldöző konyhai gépcselédet. Lassan kiderül, hogy a robotőrület hátterében egy őrült tudós áll, dr. Luther, aki olyan mikrocsipeket talált fel, melyek gyilkos hajlamokat plántálnak a hasznos és értelmes elektronikus háztartási alkalmazottakba. Megkezdődik az üldözés. A gonosz doktor barátnőjét elfogva a rendőrök kezére kerül a robotokat megvadító mikrocsip, ám dr. Luther sem tétlenkedik: minden bűntársát, aki lebuktathatná, elteszi láb alól, majd Ramsey kisfiát is elrabolja és túszként felhasználva próbálja visszavenni az alapvetően fontos csipet. Egy robotok építette, készülő magasház liftjében és emeletein zajlik a nagy leszámolás, melynek végén a gyerek épségben megússza a kalandot, az elvetemült Luthert saját teremtményei, a robot-pókok pusztítják el, a férfias Ramsey és a szép, szőke Karen pedig egymásra talál.

Talán ez a vázlat is képes érzékeltetni, hogy a kitűnő alapötletre épülő film részleteiben már meglehetősen szabványos krimi-horror történetté alakul, és ezzel lényegesen különbözik Stanislaw Lem hasonló témájú, humoros és filozofikus meséjétől. Crichton azonban kiválóan ért ahhoz, hogy amikor a cselekmény szokványosra fordul, egy-egy ügyes trükkel felélénkítse a néző figyelmét, és továbblendítse az eseményeket. Néhány ötletét érdemes közelebbről is szemügyre venni, mert jól jellemzik az író-rendező előképzettségét, gondolatmenetét, sikereinek titkát – a Crichton-jelenséget.

Mikor idegen bolygók lakóit vagy a jövő gépembereit elképzeljük, ritkán szabadulhatunk az antropomorfizmus látásmódjától: azokat is többé-kevésbé emberformájúnak gondoljuk, pedig más körülmények között jöttek létre, mint mi a Földön vagy más céloknak kell megfelelniök, mint az emberi szervezetnek. A Gyilkos robotok géplényei viszont nem emlékeztetnek sok korábbi film kétlábon csoszogó pléh-gólemjeire, hanem feladataiktól függően kialakított formájú elektronikus eszközök. A kalapdobozra hasonlító és azzal egyező méretű testből nyúlnak ki azok a végtagok, csápok, fogók, melyekkel a robot háztartási munkát végez, leszedi a levélről a hernyót, vagy – ha átprogramozzák – fölemeli gazdájának pisztolyát.

Crichton első diplomáját antropológiából szerezte, és már az 1969-ben írott és 1971-ben Robert Wise által rendezett Androméda törzs is mutatta, mennyire érdeklik az emberétől különböző életformák, és hogy milyen kitűnően ért ezek legvalószínűbb jellemzőihez. Most bemutatott filmjének robotjai is kiválóan funkcionálisak, akár dolgoznak, akár ölnek. Néhol persze Crichton sem törődik a biológiával; nem érdekli, hogy pszichológusok milyen bonyolult lélektani elemzésekkel igyekeznek megközelíteni azt a furcsa és alapjában véve megalapozatlan félelmet, amit az általában békés, ártalmatlan és hasznos pókok iránt érzünk; egyszerűen arra épít, hogy már eleve leküzdhetetlen irtózás fog el bennünket a soklábú jószágok láttán, így aztán igazi rémséggé válnak azok a képsorok, ahogy a robot-pókok rettenetes döfésükkel elpusztítják áldozataikat, s a költői igazságszolgáltatás értelmében legvégül alkotójukat és mesterüket, dr. Luthert is. Mellesleg a szinte vegytiszta Gonoszság megszemélyesítőjének filmbéli neve sem lehet véletlen: ma csak mulattató ötlet, de néhányszáz esztendeje minden hithű katolikus megesküdött volna arra, hogy az a bizonyos eretnek Luther az ördöggel cimborál.

Folytatva Michael Crichton foglalkozási kórelőzményét, az antropológiai diploma után a világ leghíresebb és legjobb orvosegyetemén, a Harvardon doktorált, és a Nobel-díjas dr. Jonas Salk intézetében folytatott kutatómunkát. Nem véletlen tehát, hogy Androméda törzs című regénye dokumentarista hűséggel és érzékletességgel mutatja be a laboratóriumok világát, a számítógép-vezérelte műszerek emberfeletti gyorsaságát – és persze azt is, hogy az emberi tényező a legtökéletesebb szerkezet eredményeit is befolyásolhatja.

Nemrég a Magyar Televízió nézői is láthatták az Androméda törzs filmváltozatát, melyben az egyik kutató epilepsziás rohamát ritmusosan villogó fény váltja ki és ez a titkolt betegség, majd a kritikus pillanatban egy műszer lámpájának pislogására bekövetkező tudatzavar alapvetően megváltoztatja az eseményeket. Crichton itt a science fiction igen lényeges elemére ad jó példát: az SF legtöbbször egy valószínűtlen, de tudományosan nem lehetetlen helyzetet mutat be és azt belső logikája szerint végigvezeti az egyetlen igaznak tűnő befejezésig.

Sajnos, a filmrendező Crichton a Gyilkos robotok forgatása során már csak a feszültség megteremtésére vet be neuro-pszichiátriai ötleteket: Ramsey őrmesterről még a film elején elmondják, hogy mélységiszonya van, emiatt egyszer elszalasztott egy gyilkost és ezért keresett magának a rendőrségen belül nyugalmasabb munkát – mondhatni: robotot –, így a film végén még jobban drukkolunk neki, mikor a készülő magasház tetején meg az anyagszállító felvonóban kell megvívnia élet-halál harcát a pokolfajzat Lutherrel.

A szó legszorosabb értelmében „blickfangos” ötlet a retina-identifikációs próba: a szigorúan titkos üzembe az arra jogosultak csak úgy léphetnek be, hogy az elektronikus ajtónálló mélyen a szemükbe néz és a szemfenéki kép alapján azonosítja az egyes személyeket. Ujjlenyomat helyett „szemlenyomat”? Sajnos, a módszer nem igazán alkalmas erre a célra. Az egyedi, összetéveszthetetlen jegyek legtöbbször hiányoznak – az egészséges emberek szemfenéki képe általában igen hasonló –, viszont megbetegedés esetén a szemfenéki lelet hirtelen változhat és akkor a készülék nem fogadja el a furcsa személyazonossági igazolványt.

Aztán ott van dr. Luther ördögi leleménye, a személyre szóló lövedék, ami kilövés után addig kering a levegőben, míg megleli áldozatát. A golyó parányi számítógépébe az élő célpont testfelszínének hőtérképét táplálják be: így találja meg kívánt becsapódásának helyét. Bőrünk hőmérsékletének rajzolata – a termogram – igen dekoratív, mutatós ábra, csak elfedi a ruházat, és rendkívül sok tényezőtől függően változik; ilyen megbízhatatlan technikára nem alapozhatnak tisztességesen kitervelt gyilkosságot.

Nem szőrszálhasogatás kedvéért sorolom ezeket a következetlenségeket, hiszen botor dolog volna éppen tudományos-fantasztikus történetektől számon kérni a tudományos valószerűséget. Úgy érzem, hogy Crichton esetében, kinek korábbi munkáiban néha a tudományos kutató is nehezen vette észre, hol válik el a szakszerűen pontos, tudományos környezet a szabadjára engedett kitalációtól, ezek a változások mind kifejezettebbek, a fordulatok mind szokványosabbak, az ötletsűrűség csökken.

Úgy vélem, hogy Crichton munkásságának ez a kedvezőtlen irányú „törzsfejlődése” saját forgatókönyvéből készített SF-thrillerjeiben egyenként is visszatükröződik. Ezek a filmek: a Westworld (1973), amely a hírek szerint Feltámad a Vadnyugat címmel nálunk is a mozikba kerül, a Szupermodell (1981) és a Gyilkos robotok (1985) mind igen sok ötlettel, ügyes fordulattal és az erőszaknak csupán jól adagolt éreztetésével kezdődnek, de aztán a film közepe táján a rendező mintha megriadna attól, hogy a mozi nem elég sikeres, bezúdítja a megszokott horror-elemek egész arzenálját.

Jó példa erre a Westworld, melynek színhelye csodás kikapcsolódást ígér: a társasutazás résztvevői tetszés szerint választott történelmi korban élhetnek át sokszor megálmodott kalandokat – dorbézolhatnak az antik Rómában, vagy pisztolypárbajt vívhatnak a Vadnyugat félelmetes banditájával, s mindezt teljes biztonságban, hiszen az ellenfél olyan robot, amely élő emberben nem tehet kárt. Persze a robot cowboy – Yul Brynner alakításában – elszabadul, a mesevilág pokollá válik és végül látványos horror-jelenetek után a Gonosz a rémfilmek szabályai szerint, szikrázva, tűz által elnyeri méltó büntetését.

A Gyilkos robotok cselekménye is hasonló elvek szerint alakul, csak ebben a film végén a szikraeső még a diadalmas Ramsey és a gyengéden hősies Karen boldog egymásra találásához is káprázatos hátteret fest: fény-nyilak között forognak lassan, színes ködbe burkolózva, Jerry Goldschmidt ünnepien harsogó filmzenéjére.

Későre jár, az én tollam is befejezi az írást. Az éjszaka sötétjében hirtelen bekapcsol a hűtőgép és a konyha sarkában a habverő piros lámpája mintha néhányszor felvillant volna. Csak abban bízom, hogy a robotbűnözés terén még egy ideig elmaradunk az iparilag fejlettebb országok mögött.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1987/04 22-24. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5555