KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1987/április
• Kornis Mihály: A krízis – és a divatja
• Nóvé Béla: Happening helikopter-huzatban
• Reményi József Tamás: Both Benedek emlékműve Hajnali háztetők
• Székely Gabriella: Input – output Csók, anyu
• Lukácsy Sándor: Mit takar el a fügefalevél? Banánhéjkeringő
• Pošová Kateřina: Túl sok a színes csomagolás Beszélgetés Jiří Menzellel
• Koltai Ágnes: Hit, remény, félelem O-bi, O-ba, avagy a civilizáció vége
• Matos Lajos: Vigyázat! Jön a habverő! Gyilkos robotok
• Bikácsy Gergely: Don Quijote győzelme Buñuel Mexikóban
MÉDIA
• György Péter: Reklámkorszak Remlámfilm
• Lajta Gábor: Mona Lisa szereti a banánt Reklám és művészet
• Koltai Ágnes: „Gondolkodjon, érdemes!” A magyar reklámfilmekről
• Szemadám György: A rek-lám-fil-mek fon-to-sak! Reklámfilm
LÁTTUK MÉG
• Nagy Zsolt: Silverado
• Vida János Kvintus: Esti eső
• Hegyi Gyula: A tuareg bosszúja
• Baló Júlia: Szerepcsere
• Farkas Ágnes: Éden akció
• Faragó Zsuzsa: Csulandra
• Faragó Zsuzsa: Rám zuhant az éjszaka
• Tamás Amaryllis: Emlékek, emlékek
• Gáti Péter: Bagoly mondja verébnek
• Tamás Amaryllis: Becéző szavak
KÖNYV
• Báron György: Egy szerelem krónikája
KRÓNIKA
• N. N.: Levélváltás az amatőrfilmről

             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Könyv

Egy szerelem krónikája

Báron György

 

Nemeskürty István vaskos kritika- és esszégyűjteményének első és egyben címadó írása – A filmművészet új útjai – 1947-es keltezésű. Számos más, a negyvenes évek végén keletkezett Nemeskürty-íráshoz hasonlóan a Vigiliában látott napvilágot. Az egyre ridegebbé váló légkörben a szellem és a művészetek egyik utolsó őrtüze volt az akkori Vigilia: Jékely Zoltán, Thurzó Gábor, Rubin Szilárd, Végh György, Toldalaghy Pál, Mándy Iván, Birkás Endre – ki maga is írt filmbírálatokat a Diáriumba –, ülte körül a ma már legendás kávéházi asztalt, Sík Sándorral az asztalfőn. S az írók–költők–bölcselők e nagyszerű kompániájában egy lelkes fiatalember, aki – ki tudja, miért – filmmel vágyott foglalkozni. A filmművészet új útjaira hívni fel a figyelmet: a francia lírai realizmusra, a szovjet film értékeire, a neorealizmusra, Balázs Béla filmesztétikájának jelentőségére. Talán azóta sem indult magyar filmkritikus – még a Németh László-tanítvány B. Nagy Lászlót is beleszámítva – ily termékeny szellemi közegből. Ma általában a szerkesztőségi munkamegosztás véletlene avatja az újdondászokat filmkritikussá; ritkán a tájékozottság, az érdeklődés, s még ritkábban az igazi szenvedély.

Nemeskürty stílusa látszólag szenvedélymentes: higgadt, pontos, egyes írásaiban talán túlzottan is száraz. Mégis: mögötte nagyobb szenvedély izzik, mint a legtöbb mostanában divatos egyes szám első személyű „szubjektív” filmfecsegés legmélyén. Mert egy-egy filmről véleményt írni még lehet penzum csupán; de lankadatlan erőfeszítéssel fedezni fel magunk és mások számára a filmművészet újabb és újabb útjait, szívós kutatómunkával előbányászni elfeledett filmeket, esztétikai életműveket, egy fél életet feltenni annak hirdetésére – akkor is, amikor ez még nem volt oly közkeletű, mint manapság –, hogy a film igenis művészet, megvannak a maga sajátos esztétikai törvényei, klasszikusai – ehhez már igazi szenvedély szükségeltetik. Egy szerelem krónikája – lehetne a könyv címe, ha nem épp szerzője volna az, akitől a legtávolabb állnak az ilyesfajta költői-patetikus megfogalmazások. E szerelem, természetesen: a film. Sokunk közös szerelme, titokzatos, bővérű szépasszony, ki pazarlóan szórja kegyeit, s minél többeket részesít bennük, annál több marad másoknak. Bár Nemeskürty esetében – s ezért, kedvünk szerint, akár irigyelhetjük is – már inkább törvényesített élettársi kapcsolatról van szó, még akkor is, ha életműve más művészetekkel folytatott komolyabb viszonyokról is tanúskodik.

Filmtudós? Filmkritikus? Egyik meghatározás sem illik igazán az e kötetben olvasható írások szerzőjére. Fölfedező inkább. Homályba vesző, múló emlékezetű értékek és szépségek felkutatója, népszerűsítője. S persze: kritikus is, filmtudós is, hiszen a kötetben napi recenzió, előadás és történeti-esztétikai tanulmány egyaránt föllelhető. Mégis: a magyar filmkultúra számára talán Nemeskürty, a fölfedező a legfontosabb. Az, aki az elsők között méltatta Balázs Béla jelentőségét, Kozincev és Dovzsenko művészetét, emelt a köztudatba azóta nevessé vált rendezőket és irányzatokat, hívta fel a figyelmet Uruszevszkij operatőri művészetére, a korai magyar hangosfilm értékeire, Mihály Dénesre, a hangosfilm magyar feltalálójára, Török Jenőre, Bognár Cecilre és Sztrakoniczky Károlyra, a filmelmélet honi úttörőire, s mindenekelőtt Hevesy Ivánra, kinek filmelmélete – mint tanulmányai tanúsítják – oly erősen hatott rá. 1959-ben tört át – a Kifulladásiggal és a Négyszáz csapással – a nouvelle vague, s Nemeskürty 1960-ban már terjedelmes tanulmányban méltatja jelentőségét. Az a tény pedig, hogy – 1959-ben! – külön kritikát szentel egyetlen film, a Négyszáz csapás utolsó három percének, akár példamutató jelentőségűnek is nevezhető. Ehhez valóban felfedezői szenvedély szükségeltetik. Gondoljuk meg: mikor írt valaki –- előtte vagy akár utána – bírálatot egy film három percéről? Az ilyesfajta megközelítések a film iránti komoly elkötelezettség bombabiztos bizonyítékai. S alighanem – magyar nyelven – az elsők közé tartozik, akik cikkben foglalkoztak egy-egy operatőr művészetével, a film színdramaturgiájával vagy a forgatókönyv művészi értékével és funkciójával.

Nemeskürty nem csupán filmekről ír: bebarangolja a filmkultúra minden határvidékét. A filmelméletet és filmtörténetet, a film szociális és dokumentatív funkcióját, szerepét és lehetőségeit a nevelésben, a családi életben, a filmesztétikai és filmtörténeti tájékozódás problémáit, film és irodalom kapcsolatát, a filmkészítés gyakorlati gondjait, a honi filmkritika anomáliáit. „Csak az írjon filmkritikát – olvashatjuk a kötetben –, ki a filmhez ért és annak művészet voltát elismeri. Ne az irodalom és a színpad felől közelítsünk a filmhez. Rendezzen az újságíró-szövetség külön filmszakosztálya rendszeres továbbképzést. Pár héttel a magyar és fontos külföldi bemutatók után, miután a kritikák megjelentek, tartson kínos, de hasznos zártkörű ankétot a kritikákat megvitatandó, s itt találkozzon a kritikus a film alkotóival.” E sorok 1960-ban íródtak, s csüggedten állapíthatjuk meg, hogy negyedszázad alatt semmi nem valósult meg Nemeskürty álmaiból. Egy másik, ma is érvényes látlelet a kritikáról, ezúttal 1978-ból: „Néha az az ember érzése, hogy a kritikus nem szereti a filmet. Ez nem így van, de a látszat gyakran ez. A legtöbb bírálat nem érzelmileg közelíti meg a filmet, sőt, ilyen megközelítéstől riadtan tartózkodik. A bírálók inkább értekeznek. B. Nagy Lászlót azért tisztelték azok a rendezők is, akiket könyörtelenül – és nem egyszer bizony igazságtalanul – lehordott, mert érzelmi indulattal írt. Rajongott a filmért. Nem mindig érezni ezt a rajongást a bírálatok mögött. Hivatali munka az gyakran...” Igen, a szenvedély, a filmszerelem – ez az, ami közös az egyébként gyökeresen eltérő alkatú és látásmódú B. Nagyban és Nemeskürtyben: B. Nagy indulata elementáris, Nemeskürtyé tanárosan visszafogott. Mégis, aligha véletlen, hogy épp ő írta le A látvány logikája megjelenésekor: „B. Nagy László kötete a magyar filmkönyvkiadás ünnepi pillanata.”

A kötet írásai jókora területet fognak át; olyanokat is, melyeket a szerző más könyvében már módszeresebben bejárt. Szigorúbb szerkesztői válogatás bizonnyal egységesebbé tette volna a könyvet, markánsabbá a filmelemzésekből kirajzolódó felfedezői portrét. A kritikusi műhelymunkában igen sok efemer, nem az örökkévalóságnak szánt írás születik; ezek bízvást kimaradhattak volna a gyűjteményből; nem erősítik, hanem gyengítik a jobb – elsősorban a korai időszakból származó – cikkek hatását. A szerző olasz nyelvű előadása például bizonnyal fontos tájékozódást nyújtott az elhangzás színhelyén, Pesaróban; a magyar filmbarát számára azonban kevés új megállapítást tartalmaz. Ugyanez mondható el a televízió Andrzej Wajda-sorozatához készült nyolc, a maga idején hasznos előszóról, vagy jónéhány felkérésre írt alkalmi cikkről – például a Köznevelés vagy a Társadalmi Szemle számára –, melyeknek stílusán erősebben érződik a megrendelői igény, mint a szerzői személyiség. Különösen a későbbi korszakhoz tartozó általánosabb elméleti jellegű írások – a realizmusról szóló például – problematikusak: a megállapítások gyakran sommásak, leegyszerűsítők, s itt az írói stílus is gyakran száraz, íztelen, szenvedélymentes. Szerelem – kifáradóban? Igen, néha ez az érzésünk a szerző későbbi, kevéssé megformált írásai olvastán. S persze jónéhány passzusnál felhorgad bennünk a vitatkozókedv – de ez természetes, s nem a filmbírálat értékéről, csupán az ítéletek sokféleségéről vall. Magam például kitűnő filmnek tartom Antonioni Nagyítását – Nemeskürty teljes egészében elhibázottnak. Igaz, én viszont Menysov könnyes-bús Moszkva nem hisz a könnyeknek című opuszát felejteném el könnyű szívvel – s a kötetben olvasható írás sem győzött meg róla, hogy oly fontos film volna, mint amilyennek a szerző tartja. Szívesebben olvasnék helyette – mondjuk – Mihalkovról, Tarkovszkijról, Joszelianiról, Danyelijáról; aránytévesztésnek gondolom, hogy Nemeskürty a mai szovjet rendezők közül – e könyvben legalábbis – egyedül Menysovot tünteti ki figyelmével. Ugyanilyen aránytévesztés, hogy a felszabadulás utáni idők egyetlen magyar rendezőjéről olvasható részletes portré – s ez Várkonyi Zoltán. Még akkor is, ha a szerző nem titkolja, hogy Várkonyinak forgatókönyvírója volt, s írása megszületéséhez a művész halála szolgáltatta a szomorú apropót. A cikkek kötetbe rendezve átértékelődnek, s ez az írás óhatatlanul is azt az érzést kelti, hogy Nemeskürty számára – pedig ez aligha így van – a hatvanas-hetvenes évekből Várkonyi Zoltán a legfontosabb magyar filmrendező. Igaz, olvasható egy rövidebb – s igen színvonalas – 1962-es keltezésű írás Makk Károly Megszállottakjáról is, mely mű jelentőségében maradéktalanul egyetértünk; abban már kevésbé, hogy Makknak ezzel párba állítható másik remeklése a Harminckilences dandár volna, s nem a Ház a sziklák alatt. Szó volt már róla, mennyire úttörő jelentőségű az 1960-as nouvelle vague-ot bemutató tanulmány, feltűnő viszont, hogy a szerző által új hullámosnak tartott tizenkét név között jónéhány kevésbé jelentős alkotó szerepel – Aubert, Franju, Molinaro például –; az irányzat vezéregyénisége, Jean-Luc Godard viszont meg sem említődik. „Ezek a nevek valamennyi a témáról szóló cikkben olvashatók: nem több és nem kevesebb” – írja Nemeskürty. Nos: több (Rohmeré is például). Az akkoriban hozzánk eljutó töredékes információk ismeretében aligha érheti ezért gáncs a szerzőt, de Godard neve azért egy utólagos, lábjegyzetnyi kiigazítást megérdemelt volna. Nemeskürty – ugyane cikkben – jogos és tiszteletre méltó indulattal száll szembe a nouvelle vague azon ellenfeleivel, akik azt firtatják, honnan kerítettek pénzt a rendezők filmkészítésre. „Mintha azt firtatnánk – írja –: honnan kerített pénzt festékre Leonardo, Picasso vagy akár Markó Károly, s ebből következtetnénk a műalkotás értékére.” Később azonban maga sem tudja elkerülni e csapdát: Antonioni Nagyítását és Zabriskie Pointját gyönge filmnek ítéli, s úgy véli, ez egyenes összefüggésben van azzal, hogy a nagy olasz rendező ezúttal az amerikai Metro-cég pénzéből forgatott. „Legyen szabad arra utalnunk – írja –, hogy nem tartjuk valószínűnek: a Metro filmgyár az amerikai társadalmi rendet alapjaiban megrázó és az amerikai uralkodó osztály hatalmát kétségbe vonó filmet rendelt volna. Sokkal valószínűbb, hogy nem csekély tőkéjüket olyan filmbe remélték befektetni, mely bár illő rokonszenvet mutat a napjainkban annyira divatos hippimozgalom és egyéb ifjúsági szervezkedések iránt, de azért a néző enyhe fejcsóválását is kiváltja, nemkülönben mohó vágyat ébreszt benne a törvényes rend mielőbbi helyreállítása iránt.” Lehet, hogy ez az utóbbi vélekedés a helytálló – bár mamutcégek pénzén is készült már jónéhány társadalomkritikus remeklés –, de biztos, hogy a két, ellentétes megállapítás közül az egyik nem igaz. Magam – bár ez szigorúan a „vélemények világába” tartozik – inkább az elsővel értek egyet.

Zavarbaejtően bőkezű, színvonalában gyakran egyenetlen, egyszerre meggyőző és ellentmondásra késztető ez a gyűjteményes kötet, akárcsak a szerző egész eddigi életműve. A film iránti olthatatlan szenvedély foglalja egységbe a jó és gyöngébb írásokat, s válik a sokféle irányba kalandozó gyűjtemény fő szólamává. Ezért kell komolyan vennünk, tévedéseivel, ellentmondásaival (s természetesen: telitalálataival) együtt is Nemeskürty István könyvét; legalább annyira, amennyire ő komolyan veszi tárgyát: a nagykorú – bár gyakran kisdedként gügyögő filmművészetet.

 

 

Nemeskürty István: A filmművészet új útjai. Magvető Könyvkiadó, 1986. 746. old.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1987/04 59-60. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5571