KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1986/szeptember
POSTA
• Martin Ferenc: A másik oldalról

• Alexa Károly: Tékozló fiúk A nagy generáció
• Szekeres László: Beszéljünk őszintén Vita a filmgyártásról
• Márton László: A kamera jeges gyöngédsége Bolwieser
• Györffy Miklós: Rainer Werner Fassbinder
• Kovács István: Az Ő nemzedékük A „lengyel filmiskola”
• Kovács István: Sírvers Krzysztof Kamil Baczynskinak
• Schubert Gusztáv: A játék merészsége Amatőrfilm-fesztivál
• Baló Júlia: Művészfilmek otthonaiban
LÁTTUK MÉG
• Szemadám György: Újra Donaldék
• Nóvé Béla: A hivatalos változat
• Hegyi Gyula: Vabank II.
• Faragó Zsuzsa: A csapat
• Baló Júlia: Maradok hűtlen híve
• Vida János: A Saolin templom szent köntöse
• Farkas Ágnes: Mesebolt
TELEVÍZÓ
• Koltai Ágnes: Népművelés vagy önismeret? Veszprém után
• Kovács András Bálint: Konszolidált fiatalság A Fiatal Művészek Stúdiójáról
VIDEÓ
• Csörögi István: Videoclip vagy amit akartok

             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Vita a filmgyártásról

Beszéljünk őszintén

Szekeres László

 

A Filmvilág 1986/3. számában „Haldoklik-e a magyar film! (Ár – költség – haszon)” címmel vitaindító cikket közölt; amellyel együtt helyet adott Drecin József Művelődési Minisztériumi államtitkár nyilatkozatának is, valamint Lugossy László filmrendező, a Magyar Film- és TV Művészek Szövetsége főtitkára hozzászólásának. A felsorolt cikkek nyomdába adásával egyidőben – természetesen a szövegek másolatának mellékelésével – fölkértük a magyar filmszakma valamennyi felelős hivatalos vezetőjét éppúgy, mint alkotóművészeit, hogy fejtsék ki nézeteiket a bevezető írásokban fölvetett problémákról, amint írtuk: „a Filmvilág szívesen ad helyt további véleményeknek, hozzászólásoknak”. – Azóta kifejtette véleményét Dárday István (Filmvilág, 1986/4.), Bródy András (1986/5.), Lányi András (1986/6.), valamint Kovács András, Makk Károly és Jancsó Miklós (1986/7. sz.).

Minthogy a vita elindításakor közölt elveinkhez tartjuk magunkat, szívesen közöljük dr. Szekeres László, a MAFILM volt vezérigazgatójának hozzászólását is. Ami természetesen kötelez bennünket arra, hogy a szakma valóban alapkérdéseit illető vélemények és ellenvélemények közreadásától a továbbiakban se zárkózhassunk el.

A filmgyártásról szóló, immár több hónapos vitát áttekintve számomra néhány elgondolkoztató tapasztalat adódik. Az első szembetűnő jelenség, hogy a megnyilatkozó rendezők szinte mindegyike kizárólag a filmszakma szervezeti, gazdasági és döntési mechanizmusában kétségtelenül meglévő ellentmondásokból vezeti le a magyar filmművészet előző évtizedekben elért presztízsének csökkenését. Ez a felfogás két szempontból is veszélyes: egyrészt elfedi az alapvető okot, a magyar filmművészet tartalmi válságának, az ebből kivezető koncepció hiányának sajnálatos tényét, másrészt a pótcselekvésként felvállalt szakma- és vállalatszervezési ötletek, az ehhez szükséges konkrét információk és szakismeret felületes létéből adódóan többnyire a hazai realitásokkal hosszú távon sem egybevágó jókívánságok szintjén marad. A tartalmi kérdésektől való merev elzárkózást jól jelzi, hogy a Film- és TV Művészek Szövetsége filmes tagozatának e tárgyban szervezett legutóbbi ülésén csak a művészi teljesítményeknek az általános értékzavar következtében előállt „mérhetetlenségéről” hallhattunk, éppúgy, mint ahogy legsikeresebb hazai filmrendezőnknek a magyar film szerepének önkritikus újraértékelésére tett kísérlete idősebb kollégái részéről csak a flagelláns minősítést „eredményezte”.

Az eddigi hozzászólásokból hiányolom továbbá a hosszú távú filmszakmai érdekek megjelenítését, így például a filmművészet számára nélkülözhetetlen magas technológiai és szellemi színvonalú filmipar fenntartásának követelményét, vagy a filmművészet tartalmi megújulását is ígérő fiatal alkotógeneráció aktivizálásának demokratikus módozatait.

Meggyőződésem, hogy a magyar filmművészet napjainkra időzített célrendszerének, valamint a szakma hosszú távú érdekeinek tisztázása nélkül a jelenlegi huszáros nekirugaszkodás csak gyengítheti erőinket, ami a jelenlegi gazdasági környezetben a szakma néhány területén már a gyakorlati megszüntetés veszélyeit is magában hordozza.

A továbbiakban a remélhetőleg megfontolt döntésekhez szeretnék néhány tény-, de legalábbis érvalapon álló megjegyzést fűzni, néhol vitatkozva is az előttem szólókkal.

 

 

A jelenlegi helyzet néhány alapkérdése

 

1. Az alkotói közérzet romlása alapvető okának az alkotói létérdekek egyre kézzelfoghatóbb veszélyeztetettségét, a fiatal alkotók filmhez jutásának kilátástalanságát tartom. A kialakult helyzet egyik közismert oka az évek óta változatlan és ezáltal mintegy 40 százalékkal deflálódott reálértékű állami mecenatúra. Emellett talán még ennél is kilátástalanabb kép tűnik elő, ha a hosszú évtizedek ellenőrizhetetlen és átgondolatlan képzési politikájának „eredményét”, a filmre váró rendezők állományát nézzük. Az egyszerűség kedvéért csak a játékfilmeseket vizsgálva megállapítható, hogy a 16–18 magyar játékfilmre jelenleg 102 (!) kiképzett játékfilm-rendező aspirál, beleértve természetesen nagynevű nyugállományú rendezőinket (Fábri Zoltán, Jancsó Miklós, Kovács András, Makk Károly) is. A végzett játékfilmrendezők nagy része (39 fő) még „rendezővárományos” rendezőasszisztens, akiknek reményeit a nullához közelíti, hogy nagy „öregjeinket” nem is számítva legalább 40 aktív, a filmgyártásban szakaszosan vagy szerencsés esetben évenként részt vevő kollégájuk alkotóereje teljében nyilvánvalóan nem kívánja helyét átadni, annál is kevésbé, mivel életkoruk meg sem közelíti a nyugdíjkorhatárt.

A főiskola pedig tovább „termel”; idén 12 rendező, illetve operatőr, néhány év múlva csaknem ugyanennyi alkotójelölt fogja egyre elviselhetetlenebbé tenni a létharcot. A helyzetet még katasztrofálisabbá teszi, hogy a Televízió időközben – ugyanazon a főiskolán (!) – ugyancsak kiképezte saját alkotógárdáját, és ezzel szintén létalapon, kizárta a filmesek jelentős részvételét a televíziós művek létrehozásából.

A vázolt helyzet feloldása sokszorosan meghaladja a Mafilm lehetőségeit, viszont a helyzet kiéleződése immár kényszeríti a kulturális kormányzatot és más illetékeseket, hogy ha kell, átgondolt szelekciós mechanizmus alkalmazásával mérsékeljék a magukat – végzettségükhöz tartozó szokásjog alapján – „örökös” alkotónak velők létszámát. Ellenkező esetben számolni kell az alkotói közérzet további romlásával, amit még Dárday István „merész” javaslatának – hat stúdió, 420–600 millió gyártási dotáció (ma 227 millió Ft) – valóra válása sem lenne képes ellensúlyozni.

2. Nincs vita arról, hogy a magyar filmművészet alapbástyái a stúdiók, ahol gyakorlatilag a filmmel kapcsolatos valamennyi kérdést önállóan döntik el. (Ebből a szempontból egyszerűen nincs jelentősége a Filmfőigazgatóság előzetes – s egyébként is csak politikai vonatkozású – egyetértésének.) Mégis szinte a demagógia szintjére emelkedett a stúdió-önállóság fokozásának örökös emlegetése. Felelősséggel állítom, hogy a stúdiók jogi személlyé, netán önálló vállalattá való továbbfejlesztése vajmi keveset változtat mai lehetőségein. Jelenleg is döntési jogkörébe tartozik a forgatókönyv-megrendelésből az elkészítendő film kiválasztásáig minden lényeges döntés.

A stúdióalapba utalt teljes dotáció felhasználása csak a stúdió intézkedésére történhet. Ez évtől a különböző szolgáltatások Mafilmen kívüli megrendelése is lehetséges. A gyakorlati „vizsga” máris szétrobbantott egy eddig gyakran emlegetett vélekedést, miszerint a népgazdaság más szerveitől olcsóbban lehet rendelni. Nem egy produkció tért vissza a szakszerű gyári szolgáltatáshoz, természetesen megfizetve az „ígéretes” külső szolgáltató számláit is. Ezzel egyáltalán nem a Mafilm-szolgáltatások hibátlanságát akarom bizonyítani, azt azonban igen, hogy a filmgyártási szolgáltatás speciális szaktudást igénylő, magasan kvalifikált szakmunka, amely kapacitás megfelelő színvonalon való fenntartása a filmszakma hosszú távú és alapvető érdeke.

Az önállóság emlegetésénél sokkal lényegesebbnek tartom, hogy a stúdiók az anyagi tőkehiány mellett súlyos szellemi tőkehiánnyal is küszködnek. Ezt látszik bizonyítani, hogy az egy Dialóg Stúdió kivételével nem rendelkeznek megfelelő előretartással, ha tetszik, kiválasztási spektrumuk nem elegendő. Szintén tény, hogy létezik olyan stúdió is, amelyik ez évi egyik filmjének – júliusban (!) – még csak a címe ismeretes. Aki ismeri a filmgyártás technológiai sajátosságait, megítélheti e film szellemi kiérlelésének, a vele kapcsolatos elmélyült stúdiómunkának esélyeit.

Az említett szellemi tőkehiány alapvető okának a filmkészítés belterjessé válását tartom. Ezen azt értem, hogy a ritkán filmhez jutó rendező létérdeke a filmkészítési lehetőség egzisztenciális szempontból való minél jobb hasznosítása. Csak így magyarázható, hogy nálunk – szemben a világban megfigyelhető tendenciával – szinte minden rendező egyben forgatókönyvíró is, így a profi írói közreműködés, sajnos, elenyésző, ami azonnal érzékelhető a dramaturgia gyengeségein, a „dadogó” dialógusokon.

Nem segíti a szellemi frissítést a stúdió döntéseiben nagy szerepet játszó stúdiótanács összetétele sem. Mivel a tagok nagy része aktív filmrendező, teljesen kézenfekvő, hogy létérdeke nem a „külső” rendezők könyveinek felkutatását diktálja, sokkal inkább a filmkészítési lehetőségek „belső” elosztását. Ily módon a stúdión kívüli, fiatal rendezők helyzete szinte reménytelen, amin csak enyhít a Dialóg Stúdió tudatos fiatalító törekvése.

Nem segíti a stúdiók sikeres gazdasági működését az a már-már felelőtlen alkotói magatartás terjedése sem, amely a filmkészítési lehetőség elnyerése érdekében tudatosan alátervez, majd a filmkészítés folyamán „érvényesíti” többletigényeit.

E módszer gyakoriságát jól jelzi, hogy 1984–85-ben a játékfilmek több mint a fele lépte túl az elfogadott költségvetést és a túllépések összege megközelítette az éves film-pénzeszközök 10 százalékát. A stúdiók gyakorlatilag kiszolgáltatottak, a túllépés millióit a személyes jövedelmekben csak nevetséges tízezrekkel tudják „kompenzálni”.

A fentiekből is kitűnő meggyőződésein, hogy a stúdiók gazdasági önállóságának fokozása a megújulásnak csak egy szerény szelete lehet. Ennél sokszorta lényegesebb (és jelen szakmai „hatalmi” viszonyaink között szinte reménytelen) a stúdió producer funkciójának erősítése, mint ahogy ez a televíziós gyakorlatban már régóta funkcionál. Ilyen értelemben kiegészítésre szorul Dárday Istvánnak a rendező kulcsfigura-szerepéről alkotott, szinte kötelező érvénnyel tett kijelentése azzal, hogy ez a megtisztelő státusz csak egy, a megrendelést meghatározó producer és a többi filmipari segítő szakember együttműködésével tölthető meg tartalommal.

3. Számos alkotói megnyilatkozás szól hátrányként arról, hogy a játék-filmgyártás a gyártó Mafilm tevékenységének csak egyharmada, ily módon „kiszolgáltatott a rajta kívül álló érdekeknek”. E kijelentés hangzatos, de tényszerűen nem igaz. Ugyanúgy nem igaz, mint a „nyereségkötelezett” vállalat és a „nem haszonelvű magyar játékfilmgyártás” szembeállítása. Az összefüggések olyan világosak és olyan sokszor lettek információként közzétéve, hogy az ilyen felfogást közreadók esetében az információhiány csak jóindulatú feltételezés lehet.

Tényeket ígérve ehelyütt is szeretném rögzíteni, hogy a gyártó Mafilm valamennyi üzleti, hasznot hozó tevékenysége (nemzetközi és tévébérmunka stb.) a magyar filmgyártás belső ártámogatását szolgálja. E támogatás ugyan nem nyilvános, mint a Mokép vagy Hungarofilm által juttatott eszközök, viszont azok összegénél nagyságrendileg nagyobb és biztos. Szakszerűbben: a Mafilm önköltségen, egy fillér nyereség nélkül vállalja a magyar filmek gyártását. Aki ebben összefüggést lát – és bizonyít – a vállalatnál képződő szintentartáshoz sem elegendő, maradék nyereséggel, joggal számolhat egy új közgazdasági elmélet feltalálásával. Mint ahogy az is, aki a „kis egységekre tagolt filmgyártást” látja a biztató jövőnek, ahol természetesen ez a belső támogatás a magyar film – átszervezéséből adódó – (egyik) vesztesége lenne.

4. A filmgyártás problémái kapcsán a szó általában azonnal a Mafilmre terelődik. Ez természetes, de az már nem, hogy a többi filmszakmai vállalat is ezt vallja. Így már nem is csoda, hogy a Mafilm belső ártámogatásánál jelentősen kisebb és a következő években a Hungarofilm által teljes egészében, a Mokép által csak részben visszatéríttetett filmgyártási támogatás e társvállalatoktól majdhogynem kegy, külön nyilatkozatok tárgya. Magyarul: a filmszakmai vállalatok közteherviseléséről, illetve ennek hiányáról van szó. Úgy gondolom, itt megint segítenek a tények: a minisztériumhoz tartozó filmes vállalatok termelési értékének és létszámának felét közelítő Mafilm 1985. évi nyeresége – miközben tízmilliókkal csökkentette a rezsijét is – a vállalatok összes nyereségének csak tíz (!) százaléka. És eközben a forgalmazó vállalatoknak még gyártási támogatásra is futotta! Ezután már természetes, hogy ugyanahhoz a magyar filmhez, amelyet a Mafilm önköltségen gyárt, az alvállalkozók (Labor, Hungarofilm stb.) már nyereséggel képzett árakon „szolgáltatnak”. Úgy vélem, a szakmai struktúra átgondolása során a közteherviselést rendszerszerűén biztosítani kell, biztosítva egyúttal a többleteszközök elosztásának demokratizmusát is.

 

 

Tévhitek, mint átszervezési alaptételek

 

A vitacikkekben több bölcs jótanács olvasható és még több tévhit, amelyek lassan már önálló életet kezdenek élni. Ezek közül hárommal, pontosabban e hárommal mindenképpen nyilvánosan is vitázni szeretnék.

1. A szakma nagyágyúi (Jancsó, Kovács, Makk) egyöntetűen a gyártó monopolhelyzetének feloldásával vélik a filmeket olcsóbbá tenni, mivel feltételezik, hogy az így kialakuló piaci verseny árcsökkentő hatású.

A kérdés megítélésénél nem szabad szem elől téveszteni, hogy a „versenyszituáció” létrehozásában való feltétlen bizalomnak ellentmondani látszik az a kétségtelen tény, hogy hazánkban – különösen a kultúra területén – belátható időn belül el sem képzelhető a valódi piaci törvények alapján történő gazdálkodás, éppúgy, mint „fogyasztóink” (a nézők) sem piaci alapon vásárolják a kultúrát. De igaz ez az állami mecenatúra oldaláról is, ahol a dotáció eleve feltételezi a vállalati belső ártámogatást. Akadályozza még a valódi versenyt a szinte tökéletes szabadtőke-hiány, valamint a hazai igények nagyságának várhatóan hosszabb távon is csak stagnáló szintje.

Bármennyire is vitathatatlan az egyes produkciók egyedisége, kézműves jellege, a magyar filmgyártásnak és ezen belül a filmművészetnek is elemi érdeke egy olyan magas technológiai színvonalon álló profi szolgáltató filmipar, valamint magas szakmai szintet képviselő szakállomány megőrzése és folyamatos utánpótlása, amelynek teljes kiépítésű többszörösére nemcsak az ehhez szükséges beruházási tőke szinte biztos hiánya, hanem az igények oldaláról való feleslegessége miatt is már a koncepció kialakítása során megkérdőjeleződik.

2. Hazánkban igazi divat a vállalkozás. Úgy tetszik, az említett filmesek gondolkodása itt is’ sajátos, mert miközben az „igazi vállalkozás” szükségességéről írnak, könnyedén eltekintenek a vállalkozás tartalmi jegyeitől.

Egy butikos vagy akár egy szerződéses üzletvezető kényszerűen jól értelmezi a vállalkozást, mivel saját vagy kölcsöntőkét fektet be és vagyonilag felel a vállalkozás sikeréért. Nézzünk ezzel szemben egy filmes vállalkozást: „A rendező és alkotótársai egy előre kézhez kapott fix összeggel gazdálkodhatnának” – mondja Makk Károly –, „és ha ezt nem teszik körültekintően, akkor a bukást kockáztatják”. Azt hiszem, egy ilyen „vállalkozás” sok ember vágyálma, hiszen ehhez az állam adja a pénzt, a „bukás” pedig nyilván egyenlő a mai gyakorlattal, vagy maximum a honorárium mértékével. Ajánlom ezért, legyünk szerényebbek a vállalkozás hangoztatásával, hiszen könnyen megkérdezheti valaki, miért nem kötelessége egy produkciónak a vállalt költségvetésen belüli kivitelezés. Szükségesnek tartom viszont, hogy a produkció a jelenleginél érdekeltebb legyen a művészi színvonalat nem sértő megtakarítások elérésében. De ez nem vállalkozás, csak a filmszakmai közérdek – itt a takarékosság és ezáltal a többi filmcsináló lehetőségeinek bővítése – mindenkire kötelező figyelembevétele.

3. Talán a legtöbb kétkedést kiváltó gondolat a mozihálózat radikális felszámolása, mi több, hogy ezáltal „több pénz maradna tehát a filmkészítésre”. Ez az okoskodás finoman fogalmazva is meggondolatlan, nem veszi figyelembe sem a fennálló törvényeket (Tanácstörvény), sem a realitásokat. Nem vitás, persze, a magyar mozihálózat nagyrészt elavult, zöme úgynevezett vetítőhely. De ne feledjük, ezek leépítése csak hosszabb idő távlatában, helyi döntések sorozataként, és főként a mozgóképi kultúra pótlásának (videó) lehetőleg egyidejű biztosításával történhet. Félő, sőt prognosztizálható, hogy a filmszínházak támogatására szánt összeg átcsoportosítása egyértelművé teszi a mozisok gazdasági érdekeltségét, más szóval a jelenleg is csak többmilliós nagyságrendű közvetlen érdekeltséggel „biztosított” magyar filmnézőszám meredeken lezuhan.

Meggyőződésem, hogy ez a problémacsokor csak átgondolt, hatásmechanizmusaiban elemzett és a tanácsokkal egyeztetett módon kezelhető. Erre pedig a struktúra-átalakításra kitűzött néhány hónapos határidő biztonsággal nem ad módot.

 

 

Átszervezést, de megfontoltan

 

A szakma jelenlegi, több szempontból is válságos állapotában különösen fontos, hogy a döntések ne kövessék a magyaros „baj van, hát átszervezünk” gyakorlatot, hanem csak a megérett, hatásaiban is elemzett változtatásokra kerüljön sor. Véleményem szerint az alábbi két alapvető szempontot nem célszerű mellőzni:

– a több „versenyvállalat” elképzeléssel ellentétben a magam részéről a technológiai összefüggések figyelembevételét és a szétzilálás esetén csak hosszú évek alatt kiképezhető speciális filmszakemberek hosszú távú biztosítását tartom elsődlegesnek. A gyártókapacitás technológiailag súlyosan leromlott, bármilyen szabdalgatása rövid időn belül a gyártás egyes fázisainak lehetetlenüléséhez vezet. Nem lehet elhanyagolandó szempont az sem, hogy egy szinte abszolút tőkehiánnyal küszködő szakma egységben tartása még talán biztosíthatja a működőképesség őrzését, valamint a meglévő eszközök optimális kihasználását. Továbbá emlékeztetek arra, hogy néhány hónappal ezelőtt még a tröszt szétverése volt a kritika tárgya, ma pedig, úgy tűnik, a további darabolás a „megváltás”, mintegy jelezve a szakma meghatározó erejét jelentő alkotói gárdában tettenérhető pánikhangulatot és bizonytalanságot;

– fontosnak látszik a szakma különböző döntési fázisainak világos elkülönítése. Ennek keretében ki kell alakítani a gazdaságilag rugalmas, összefogó funkciót is ellátó „Filmművészeti Alapot”, amely egyben alkalmat kínál az alkotóművészek státuszának megfelelő jogi rendezésére is. A jelenlegi viszonyoknál biztosan világosabb kapcsolati rendet eredményezne a művészeti döntéseket hozó műhelyek (producerirodák) önálló szervezetté való átszervezése. Ezt követhetné a technológiát és a szellemi energiákat optimálisan centralizáló szolgáltató egység kialakítása. A forgalmazás kérdését ebben a fázisban korainak tartom felvetni. A felvázolt változtatások nem mellékes előnye, hogy jelentősebb tőkebefektetést nem igényel és biztosítja a zökkenőmentes filmgyártást is.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni a döntéseket előkészítő szakemberek és a döntéshozók felelősségét, hiszen a stúdiórendszer átalakítása is máig tartó utórezgésekkel járt. A filmszakma jelen állapotában ezért sem tartom célravezetőnek a „kalandozást”, a virtuskodó „kockáztatást”. Sokkal inkább a problémákkal való őszinte szembenézést, a hosszú távú szakmai érdekek ütköztetését a már járandóságnak tekintett szokásjogokkal. Még ha ez esetenként fáj is.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/09 06-08. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5719