KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
  
             
             
             
             
             
             
             
             
   1992/október
KRÓNIKA
• N. N.: A Fiatal Magyar Film Fóruma

• Földényi F. László: Német szenvedés Európa
• Bikácsy Gergely: A képzelet éjszakái Duras filmen
FEDERICO FELLINI
• Tordai Zádor: L’augusto Fellini Örökmozi
VIZUÁLIS ERŐSZAK
• Wisinger István: Lángvörös hús Erőszakhullám Hollywoodban
KRITIKA
• Ardai Zoltán: A sütemény halála Video blues
• Báron György: Költő, tájban, mellékalakokkal Arizonapló
KÖNYV
• Koltai Ágnes: Érzelmek kisiskolája Doris Dörrie kisregényei
• Hegyi Gyula: Az ő nemzedékük Kovács István a lengyel filmről
FESZTIVÁL
• Lágler Péter: Endo és Nano Linz: Ars Electronica ’92
LÁTTUK MÉG
• Székely Gabriella: Ördög vigye
• Koltai Ágnes: Zombi ésa szellemvasút
• Békés Pál: Dermesztő szenvedélyek
• Takács Ferenc: A végső megoldás: Halál 3
• Sárközi Dezső: Wayne világa
• Tamás Amaryllis: Gyűlölöm a színészeket
• Barotányi Zoltán: Tökéletes katona
• Nagy Gergely: Sült, zöld paradicsom
• Sárközi Dezső: Férfias játékok

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Video blues

A sütemény halála

Ardai Zoltán

Nemcsak a videológia, hanem egyáltalán a közfelfogást befolyásoló techno- és szocioelméletek, illetve szakfantazmák egy ideje már szinkronban vannak a gyakorlattal, sőt elébe is képesek vágni – a művészet segédlete nélkül. Nem volt ez mindenkor így. Franz Kafka regényírása idején például a hivatali-hatalmi rendszerek teóriái még olyan késésben voltak a való gyakorlat mögött, hogy az író maga is túlontúl különlegesnek ítélte saját felfogását e tárgyban, és nem remélte, hogy művei befolyásolhatnák a tompa közszemléletet. Néhány tartalmas évtized múltán, amikor Antonioni a Nagyítást forgatta, a teóriák már jóval inkább ott lihegtek a valóság nyakán, de a művészetnek még ekkor is maradt egy kis revelációs előnye. Az idő azonban eljár. Kevés komoly író él ma a világon, aki kora fő produktumairól szándékoznék regényt írni. Értsd: a gázspray-iparról, a boszniai lidércnyomásról, szép új maffiózus társadalmak kialakulási etapjairól, rasszizmus-mutációkról, AIDS-ről és HDTV-ről stb. Nem: ez a Fred Forsyth-ok, Ken Follettek, Al Hailey-k dolga, akik az új emberi speciesnek írnak, a második évezredvégi TV- és Napilapfogyasztónak. E species tagjai közül azok, akik egyben folyóirat-értekezéseket is olvasnak, tíz éven belül alighanem már hiánytalan differenciáltsággal fogják átlátni a fajpusztulás egész okrendszerét. Talán néhány homályosabb pont marad még, egy-két pszichológiai természetű kérdés az őskor és az ókor közti időzónát, valamint még a reneszánsz kort illetően, de egyébként Ádámtól–Évától teljes lesz a kép. Ez a nemezis-előtti megvilágosodási folyamat akkor is végbemegy már, ha eltekintünk korunk szépirodalmának színe-javától. Ilyen körülmények között a művész végképp teljes mértékben szabaddá válik az „éld meg korod ellentmondásait” követelményétől. Hivatását úgy is elsőrendű módon (nem funkcionálisan de nem is feleslegesen) gyakorolhatja, ha csakis arra koncentrál, hogy a napsütési szögek változásai miként forgatják át hangulatvilágát hónapról hónapra, vagy hogy X. Y. mily megható személy. Természetesen, mint állampolgár, mint nemzettag és mint morális űrlény, kénytelen tiltakozni sőt érvelni bizonyos realitások ellen. Ám mint művész, mit sem veszthet, ha szenvedélyesen mással foglalkozik; például azzal a kérdéssel, hogy vajon a legintenzívebb szerelmek legtartósabbika azonos lehet-e a legtartósabb szerelmek legintenzívebbikével.

Hanem ez a Video blues című új hazai art-kino azért mégiscsak nagy előrelépés. Hogy komoly hangütésű (non-parodikus) magyar film ilyen engesztelhetetlenül sugározza az antik Gorgiász igazságát, hogy tudniillik semmi sincsen, ilyet még sohasem tapasztalhattunk. Nem áltathatjuk tovább magunkat, végetért nyomorult bujdosásunk az ógörögök tudása elől. Nyilván hamarosan minden egyes hazai film a gorgiászi tételek jegyében készül majd (lásd még: „ha léteznének ismeretek, azok is átadhatatlanok volnának”), hogy aztán a teljes érettség következzék: magának a magyar filmnek beolvadása a Nemlétbe, a végső, felismert Igazságba. Addig még azonban csodáljuk meg a jelen stáció filmjét, a Video bluest.

Már a címe merész: nyíltan meghirdetni látszik a mű fő alkotói célzatát. (Ilyen cím volt egykor például a Gépi balett.) Várjuk tehát, hogy a mű idővel valamely mozgóképi blues-zá lényegüljön, vagyis fájdalmas ütemű, mégis gyönyörtele énekké köznapi szenvedélyekről, halálról. Bár arra aztán sor is kerül, hogy a szenvedélysodorta szereplők közül egyesek meghaljanak, de csak annál meghökkentőbb, mennyire nem-blues az, ami lassacskán összeáll előttünk. (Úgylehet, a címben a „video” tulajdonképpen „nem”-et jelent.) Szövetét illetően a film kissé ornamenticista benyomást kelt: olykor sterilnek ható bíbelődés folyik itt bizonyos kinematográfiai képződményekkel (a filmtörténetből és az utóbbi tíz év magyar és világfilmezéséből elvont motívumjáték-elvekkel, valamint cselekmény-elemekkel, szenvedélyhelyzeti sémákkal). Ha a kompozíció egészét tekintjük, már szembetűnik az a sarkosabb, klasszicizáló szellemű szimmetrizmus, az a hűvösen artisztikus beütésű pedantéria is, amely talán elidegeníthetetlen sajátja a másodfilmes rendezőnek, Sopsits Árpádnak. Műve éppenséggel anti-blues, és meglehet, hogy mélyről fakadóan az. Mármost attól, hogy a Video blues a jelzett értelemben ezotériába hajló, egyszersmind nagy rendszeretettel felépített film, még lehetne lenyűgöző bizonyos korábbi-avantgard módon is. De nem: e film 90-es évekbeli módon nyűgöz le. Égen-földön nem szól semmiről, vagy, ha úgy tetszik, a látszólagos mozgásokkal teli Ürességről szól. Egyik fő eszköze éppen a sztori. A sztori korábbi eltemetése még hagyott reményt: eltemetni a sztorit... mely majd így esetleg újjá is születhet. Most azonban szembe kell néznünk valamivel, amire nem számítottunk, a sztori-zombival, melynek lágy harapása nyomán már mintha magunk se volnánk sehol. Üvegesedő szemeinkkel aztán már csak egyvalamit látunk: a művészkéz formális adjusztáló-mozdulatait a Nihilben, emberi tartásunk végső jelképeként.

Nézzük közelebbről. A filmbeli Magyarországon éldegél egy özvegy édesanya meg egy ifjú feleség, és él velük egy férfi (tiszai strandőr? rokkantnyugdíjas? aztán mintha az derülne ki, hogy tervezőmérnök; nem ez a fontos). A férfi teljes videófelszereléssel rendelkezik. (A testvérétől kapja ajándékba). A videó korunk egyik meghatározó jelensége. Mármost a Video blues bemutat egyfajta videózási gyakorlatot: videólevelezésről van szó, mely átszövi a szereplők életét. Ez az élet: szerelmi-háromszöges élet, merthogy a videós alföldi lakosnak van egy Párizsba-szakadt Testvére is. A Testvérség, a Múlt és az Apanemzette Anyaszülte Fiúság hangsúlyai hatalmasakat kondulnak a filmben, mígnem a néző kétségbeesve azt tapasztalja, hogy már a fogalmát is elvesztette annak, mit tesz az: „testvérnek lenni”. (Az idősb Karinthy írja valahol, hogy ha az ember monoton ismételgeti hogy „lét” meg „levés”, egy idő múltán „levet” és”„levest” mond, miközben már nem képes semmire sem gondolni.) Amikor a filmbeli Mama (idős kálvinista költőnő? vagy a hajdúbihari MSZMP volt funkcionárius asszonya?) fuldokolva meghal, a mozinéző cinikus vigyora valójában inkább a vázolt fajta, akut elhülyülési állapot jele. Hogy időközben a videómotivikát igen vastagon mérve kapjuk anélkül, hogy maga a videó-jelenség élményszerűen új megvilágításba kerülne, ez jól támogatja ugyan üresség-érzetünket, de már ismert fogás. (Mondjuk Soderbergh videóról való közlendői sem érték el az amerikai magazinok vonatkozó cikkeinek érdekességét.) Annál bámulatosabb viszont a Video bluesban a szerelem.

A szerelem, ha volna, aztán igazán olyasmi volna, ahol az ördög a részletekben volna, az ügy egyedi színejátékában és atmoszférájában. Ám ennek a videobluesos szerelemnek nincsenek részletei, csak néhány nagyobb darab összetevője. A szerelem ördöge oly szőre-bőrefosztott és színtelen itt, mintha xeroxlenyomata volna önmagának, de hisz nem így van csakugyan a mai fiatalságnál? Nagyon igaz ez. Megértem viszont, hogy a film xeroxgép-motivikát mégsem alkalmaz: a videó bőven elég, a túlmagyarázást el kellett kerülni.

„Kié a gyerek?” – archetipikus, minden tájon, minden korszakban számtalanszor elhangzott kérdés. A Video blues egyik főhőse is sűrűn kiált fel így. Forma szerint a kellő indulattal teszi, épp ezáltal érzékeltetve a legvilágosabban: merő ornamenssé sápadtak már ezek az őskérdések is. Megrendítő amit a mű a tudtunkra ad: nincsenek már igazi apák és ami a legrosszabb, igazi gyermekek sincsenek.

A finisre Párizsban kerül sor. (Mondani sem kell: Párizs sincsen, holt elemekre esett szét, úgymint: autózás a Champs Elysées-n – háttérben az Étoile –, zuglakások magyar lézengőnek, „hej, öregem, a párizsi nők”.) Az alföldi fivér ekkor már fölgyújtotta víziházát (ég a Tisza) és az eseményről képtájékoztatót küldött a Szajnához. A párizsi fivér ezt is felül tudja ütni: videóval kombinált öngyilkossági műveletet hajt végre, mégpedig oly hidegvérű világpolgári biztonsággal, oly exkluzív dekorativitással, hogy a néző szinte bravót kiált. Ki hitte volna erről a fiúról, aki nemrég még építőtábori tónusban, rágott falatoktól dudoros arccal magasztalta a mamától küldött házitésztát?

Bár nem állíthatom, hogy a süteményjelenet megnyerő lett volna számomra, mégiscsak realisztikus pillanat volt. Belekapaszkodhattam: nem lehetne a Semmiben mégiscsak Valami? Gyáva kérdés: tudom, de oly nehéz az illúziókkal való végső leszámolás. Reméltem még valamely kapcsolatot holmi valóságteremtő energiával, mely előbukkanna. De a művészetben nincs alku. Végül a videó-rétes is visszavonatott.

À la fin de siècle szólva: az illatát is el kell felejtenem, pedig még csak nem is szerettem.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1992/10 44-46. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=573