KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1986/június
• Kovács András Bálint: Hiányzó nemzedék Balázs Béla Stúdió 1985/86
• Hirsch Tibor: Töretlen és megtört filmek Balázs Béla Stúdió 1985/86
• Báron György: A harag napja Szélvihar
• Reményi József Tamás: „Egy madár röpte, egy kavics, egy kökénybokor” In memoriam H. P.
• Koltai Ágnes: Fotó, film, város Az eltűnt Budapest nyomában
• Durst György: Egy stúdiótitkár feljegyzései Részletek
• Szilágyi Ákos: Profizmus és akadémizmus Az operatőri film és ami azon túl van
• Alexa Károly: A muzeális bestia Halálos tavasz
• Dés Mihály: A száműzött tangó Argentin filmek
• Dés Mihály: Borges és a film
• N. N.: Filmek Borges írásaiból
• Fáber András: Világvége műanyagból Katasztrófák filmen elbeszélve
• Réz András: Lehet-e katasztrófa az élet után?
• Szántó Péter: Denevérháton Airport I–IV.
• Lányi András: Hazabeszélek Bevezetés a filmpolitika gazdaságtani bírálatához
LÁTTUK MÉG
• Szemadám György: Donald kacsa nyári kalandjai
• Hegyi Gyula: Nem kell mindig kaviár
• Gáti Péter: Kismaszat és a gézegúzok
• Nóvé Béla: A fehér törzsfőnök
• Bársony Éva: A Coca-Cola kölyök
• Ardai Zoltán: A mallorcai ember
• Baló Júlia: Kicsi, de szemtelen
• Kabai József: Az élet szigete
• Farkas Ágnes: Elnézést, néz ön meccset?
• Máté J. György: A betörés nagymestere
• Schreiber László: Hóbortos népség
• Kapecz Zsuzsa: Választás
TELEVÍZÓ
• Koltai Ágnes: Portrézsargon Ünnep
• Bikácsy Gergely: A giccs artistája Claude Lelouch
KÖNYV
• Szemadám György: Azok a csodálatos rajzfilmesek
KRÓNIKA
• N. N.: Szlovák filmnapok

             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Bevezetés a filmpolitika gazdaságtani bírálatához

Hazabeszélek

Lányi András

Vita a filmgyártásról

 

Egy gazdasági szempontú vita filmgyártásunk helyzetéről, gondolom, olyan mélyreható lehet – mint az olefin-program széptani elemzése. Meglehet, senki sem akarja kiönteni a fürdővízzel együtt a gyereket, csak még az nem világos, mi légyen filmművészetünk: fürdővíz vagy gyerek?

Bizony, az utóbbi néhányezer évben a művészet nem volt rentábilis. Kiváltképp filmművészet, köztéri szobrászat és szimfonikus nagyzenekar ott jöhetett csak létre, ahol mecénásra talált. Ahol a nemzetgazdaság töblettermékének újraelosztása központilag történik, mecénás csak az állami költségvetés lehet. Befektetései ezen a téren annyira fognak megtérülni, mint az athéni tanácsnak a Pheidias Pallas-szobrába beépített kincstömeg.

Nem mondom, lehet a film éppenséggel üzlet is, melyen élelmes üzletemberek vastagra keresik magukat. Csakhogy nálunk az üzleties filmgyártás rossz üzlet volna. Termékeink a szórakoztatóipar nemzetközi piacán nem versenyképesek. Filmgyártásunk rosszul és későn kezdett igazodni az ott érvényesülő követelményekhez; sem a technikai, sem a szellemi bázis nem ilyen igények szerint alakult ki. A tömegízlés viszont itthon is amonnan veszi mintáit. Mert az nem igaz, hogy a néző diktál: neki diktálnak. A mozifolklór nem a nép ajkán terem, hanem számító üzletemberek és kultúrhivatalnokok íróasztalán.

A tömegek – állítólag – éppen arra vágynak, amit a tömegkultúra nyújt nekik. A baromfigyár szárnyas lakója szintetikus baromfitápra vágyik. Mást nem ismer, s az legkönnyebben emészthető. Ne háborodjunk fel e hasonlat méltatlanságán. Háborodjunk fel a helyzet méltatlanságán! Miközben manapság a vízcsapból is a gazdasági nehézség jön ránk, úgy tűnik, e nehézségek taglalása elfedi azokat a gyökeresebb gondokat, melyek országunkban a tudás, társadalmi önismeret, szépérzék, értelmes erkölcs ápolása, fejlesztése terén, a szellemi javak megbecsülése körül támadtak. Netán mégis itt kellene keresnünk a megoldást: bennünk, belül? És „gazdaságiak” csupán a következmények?

De maradjak csak a kaptafánál! (A közmondásos suszterénál, nem annál, melyre a magyar filmek készülnek.)

Valaki figyel című filmem költségei 1984-ben nyolcmillió forintra rúgtak. Vegyes, de az átlagosnál kedvezőbb kritikai fogadtatás és egy értelmiségi közönségréteg (hevesnek azért nem mondható) érdeklődése mellett Budapesten a filmet, néhány napos szórvány-megjelenésektől eltekintve, mindösszesen huszonegy napig tartotta műsorán egyetlen mozi. Mármost: vagy én herdáltam el egy kisebbfajta bölcsőde árát értelmetlenül, vagy a forgalmazás nem képes jól gazdálkodni a gondjaira bízott költséges kultúrjavakkal, vagy pedig abban a szakadékban tűnnek el sorra filmjeink, amely az alkotók, a filmterjesztők és a nézők értékrendje között keletkezett. És akkor egyetlen érvényes megállapítást sem tehetünk filmgyártásunk helyzetéről, gazdaságosságáról, amíg a filmcsinálás értelmét, rendeltetését illetően nem alakul ki valamiféle közmegegyezés. Ez csak nyilvánosan történhet: erről érdemes vitázni. Hogy milyen filmkultúrát akarunk a pénzünkért. S nem arról, hogy mennyi pénzért, mert annyiért, amennyire a közösen tisztázott célok jegyében éppen telik. Nem arról, hogy kinek a pénzén, akár a mozikasszába, akár az állami költségvetésbe fizeti be. Nem is arról, hogy kinek a kultúrája legyen az, amit a pénzünkért akarunk, mert általános válasz erre a kérdésre csak kaszttársadalomban adható: kinek-kinek kasztja szerint az őt megillető kultúrát. S egy uniformizált társadalomban adható: egy, közös kultúrát mindenkinek. Nálunk igény és lehetőség többarcú, többszínű filmkultúrára volna. (A kulturális befektetések pénzbeni megtérülésére viszont nincs lehetőség: a differenciált igények rovására sem.) S hogy ezen belül miféle filmeket akarunk, azt bíznánk a filmek alkotói és nézői közt folytatandó párbeszédre.

E párbeszéd hiánya, nem egyéb sodorta válságba filmművészetünket. Mű és közönség viszonyáról a forgalmazás monopolszervezete rendelkezik, kizárólagos hatáskörrel. Közvetíti a vélt igényeket és megszabja a filmek pályafutását. Mint gazdálkodó szervezet, ezt a viszonyt piaci viszonyként kénytelen kezelni, pontosabban: e szervezetben a kereskedelmi szempont egy kulturális szektor ellátásáról kizárólagos joggal gondoskodó hatóság szemléletével keveredik, nem mindig a legszerencsésebben. De legyen az piac vagy agóra, ott „vevő és eladó” mindenképpen csak vele és általa találkozhat: az ő keresletével, az ő kínálatával. Üzletelő hatóság avagy vevőkörét nevelő előadó; helyzete, érdekei minden esetre az egyöntetűségnek kedveznek. S az az egy is: micsoda öntet!

Nem tudom, mennyire kell és lehet különválasztani művészetet és szórakoztatóipart, de azt tudom, hogy verseskötetet nem ott árusítanak, ahol képújságot. S tudom, hogy az előbbiből több nagyságrenddel kevesebb fogy, mert kevesebb embernek van rá kedve, ideje, igénye. Öntudatra, önigazolás helyett. Lélekébresztésre, narkotikum helyett. Felismerésre, beletörődés helyett. Közös gondra, búfelejtő helyett.

A forgalmazók divatos jelszava: „vissza a tömegeket a moziba!” – a magyar filmet illetően e pillanatban ábránd csupán. Legjobban tudják ezt maguk a forgalmazók: nem ők találták ki a jelszót, csak ott leng a fejük felett. Leginkább arra alkalmas, hogy eladósodott, elmarasztalt, saját piszkába verdesett orrú filmgyártásunk e követelménnyel szembesítve még kevésbé merjen vállalkozni arra, amit esetleg tud, s még görcsösebben járja kényszerpályáit.

A reális jelszó ugyanis valami efféle lehetne: többféle mozinézési igényhez többféle forgalmazási csatornát. És főleg: a filmek egymástól bátran elütő sokféleségét! Több filmismeretet az oktatásban! Több életismeretet a filmesek oktatásában! (Önismeretet is: az csak az igazi ökonómia...) Sőt, jelszó lehetne ez is: vissza az értelmiséget a moziba! Mert bevallott példaképünk, ha jól értem, nem a harmincas évek végének milliós nézőtömege a filléres fércművek előadásain, hanem – mondjuk – a hatvanas évek elmúlta fölött sírjuk el krokodilkönnyeinket, mikor a filmművészet a szellemi élet középpontjában állt, nemcsak nálunk, egész Európában. (S hozott az a konyhára is: rég beváltottuk aprópénzre, ami a filmnek akkor rangot adott.)

Ma a magyar filmtermés nagyobb része, félek, nem jó semmire. És azért nem jó semmire, mert annyi mindennek kellene egyszerre lennie: korcsmapótléknak, nemzeti reprezentációnak, a tévé-krimi vetélytársának, építő bírálatnak és kasszasikernek. Azért nem jó, mert torzult, zavaros értékítéletek jegyében születik. Azért nem jó, mert egész útját, az elfogadástól az elfeledésig mesterségesen kialakított környezetben futja.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/06 50. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5796