KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

        
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1986/június
• Kovács András Bálint: Hiányzó nemzedék Balázs Béla Stúdió 1985/86
• Hirsch Tibor: Töretlen és megtört filmek Balázs Béla Stúdió 1985/86
• Báron György: A harag napja Szélvihar
• Reményi József Tamás: „Egy madár röpte, egy kavics, egy kökénybokor” In memoriam H. P.
• Koltai Ágnes: Fotó, film, város Az eltűnt Budapest nyomában
• Durst György: Egy stúdiótitkár feljegyzései Részletek
• Szilágyi Ákos: Profizmus és akadémizmus Az operatőri film és ami azon túl van
• Alexa Károly: A muzeális bestia Halálos tavasz
• Dés Mihály: A száműzött tangó Argentin filmek
• Dés Mihály: Borges és a film
• N. N.: Filmek Borges írásaiból
• Fáber András: Világvége műanyagból Katasztrófák filmen elbeszélve
• Réz András: Lehet-e katasztrófa az élet után?
• Szántó Péter: Denevérháton Airport I–IV.
• Lányi András: Hazabeszélek Bevezetés a filmpolitika gazdaságtani bírálatához
LÁTTUK MÉG
• Szemadám György: Donald kacsa nyári kalandjai
• Hegyi Gyula: Nem kell mindig kaviár
• Gáti Péter: Kismaszat és a gézegúzok
• Nóvé Béla: A fehér törzsfőnök
• Bársony Éva: A Coca-Cola kölyök
• Ardai Zoltán: A mallorcai ember
• Baló Júlia: Kicsi, de szemtelen
• Kabai József: Az élet szigete
• Farkas Ágnes: Elnézést, néz ön meccset?
• Máté J. György: A betörés nagymestere
• Schreiber László: Hóbortos népség
• Kapecz Zsuzsa: Választás
TELEVÍZÓ
• Koltai Ágnes: Portrézsargon Ünnep
• Bikácsy Gergely: A giccs artistája Claude Lelouch
KÖNYV
• Szemadám György: Azok a csodálatos rajzfilmesek
KRÓNIKA
• N. N.: Szlovák filmnapok

             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Claude Lelouch

A giccs artistája

Bikácsy Gergely

 

Éppen húsz éve kapott cannes-i nagydíjat az Egy férfi és egy nő. Ez már a „Godard utáni filmművészet” – lelkesedett ájultan a kritikus és a közönség. De amikor két esztendő múltán magyar mozikba is eljutott, az egykori – szintén lelkes – magyar tudósító, Bán Róbert már megcsappant öröméről számolt be a régi Filmvilág 1968/5-ös száméban. A filmművészet megújítóinak listájáról Lelouch rendkívül hamar egy másik listára került: az érzelmes-giccses filmtörténetek nagy közönségsikerre számító mesterei közé. Nyilvánvaló: már az Egy férfi és egy nő sem volt újító és eredeti film. De a hetedik művészet zsákutcás „fejlődését” mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Lelouch valamiképpen valóban a „Godard utáni” film előhírnöke, „éllovasa” volt. Azóta is egyfolytában a „Godard utáni” film riasztó éveit éljük.

 

 

Dabadaba-da, dabadaba-da...

 

Maga Lelouch azonban egyáltalán nem olyan riasztó, mint utóbbi filmévtizedeink. Kellemes, és eltökélten kellemes is marad. Egyedül az ő életművéből meg lehetne írni a kellemesség filmesztétikáját.

Francis Lai dallama idestova húsz éve kiűzhetetlen millió néző és rádióhallgató füléből. S bolond lenne, aki ki akarná űzni: érdekesen titokzatos, szívet-lelket borzoló kis dallam ez. Az új hullám nemcsak rendezőket és operatőröket röppentett fel, zeneszerzőket is. Georges Delerue Truffaut hűséges munkatársa maradt, Jacques Demy igényes életművet építgetett Gérard Legrand zenéjére: a Cherbourg-i esernyőknek és a Rochefort-i kisasszonyoknak nyilván legalább annyira Legrand az alkotója, mint a filmrendező, s talán kevesen emlékszünk, hogy jónéhány Godard-film-nek is Legrand szerezte a zenéjét. Pályájának, filmcsináló sikereinek csúcsán, 1980-ban Lelouch, mint valami gigantikus zenei összecsapásra ringbe küldte mindkettőjüket. Titánok feszültek egymásnak a „leglelouchabb” Lelouch-film, a Les uns et les autres vásznán. (Nyersfordítása: Egyesek és mások.) Fülbemászóbbnál fülbemászóbb könnyűzenei filmbetétek versenyeznek itt Beethovennel és más klasszikusokkal. Mert Lelouch nem ragaszkodik Lai-hez: szereti és igájába fogja ő Ludwig van-tól Rachmaninovig a zenetörténet nagyjait, s az egyszerű néző egyre jobban szédül a bőven áradó dallam-orkánokban, főleg, ha kvadrofon-moziban van szerencséje hallgatni a Lelouch-filmet: azt sem tudja már, mikor szól a dabadaba-da, és mikor az Egmont-nyitány. Sajátosan demokratikus ez: szórakoztató Gesamtkunstwerk, mindent fölhabzsoló és egyberázó összművészet: klasszikus zene és music-hall-zene, balett és reklámfilm, sorstragédia és édesbús heppiend, nagyanyáink giccse, és a legrafináltabban kihegyezett poszt-újhullámos modern-giccs. Nem akármilyen bűvész mozijában ülünk.

 

 

A halálba táncoltatott kamera

 

Ez is Lelouch szabadalma. Egyáltalán, az új hullám minden fontos művészi újítását azonnal kézbe vette, „igazított rajta” és megsütötte: tömegek számára fogyaszthatóan. Filmtörténeti érdeme, hogy elsőnek döbbent rá: ezentúl szórakoztatófilmet, a legkommerszebbet is csak a modern filmművészet nagy formai újításainak szellemében lehet eladni. Godard és Truffaut, Chabrol és Malle első filmjeiben mindenkit meghökkentett vagy bámulatba ejtett a kamerakezelés könnyedsége. Esztétikai és szószerinti értelemben egyszerre. A szabad, csatangoló, lézengő kamera az egyik nagy, majdnem forradalmi stílusfordulata volt az új hullámnak, szerte a világon. Amerikában az underground filmesek, az amatőrökből lett félprofik vagy profi-kívülállók, Mekastól Cassavetesig, mind ezzel jeleskedtek. A cinéma vérité, az ellesettség érzetének keltése, a hosszú, majd méghosszabb kameramozgások, mind-mind talán a filmnyelv legnagyobb forradalmát jelentették a húszas évek formai vívmányai óta. Tudósok esztétikát építettek rá, Lelouch kasszasikert...

Legtöbb filmjének egyszemélyes hangversenymestere ő. író, rendező, operatőr. Aki nem tűri a mozdulatlan kamerát. Okkal-ok nélkül, akár igényli a film addigi menete, akár nem, ő bizony meglódítja. Hivalkodó nála a kézikamerás felvétel: hogy nem sínen vagy gumikeréken gördül a felvevőgép, hanem kézben tartják, azt a legcsukottabb szemű laikusnak is látnia kell nála. Egyik legutolsó opusza (Elmenni, visszajönni) valami egészen bravúros önálló kis etűddel kezdődik: autósztrádán, másodrendű főúton, majd sáros ösvényen, árkon-bokron át, megcsúszva, föl ugorva, riasztó sebességgel robog egy autó, benne a felvevőgép, s a néző csak a tájat látja, mintha az autóban ülne. A végén, a főcímen, a közreműködők között megjelenik: a Lanciát X Y vezette. A lélegzetét visszafojtó néző öt perc múlva, sőt, mar a képsor alatt sem tudja, kik utaznak és hova, mindez teljesen lényegtelen is. Etűdöt említettem, valójában a világ legjobb Lancia-reklámfilmjét láthattuk.

A módszert, hogy a néző valamelyik szereplő szemével lásson, (valamelyik szereplő szemszögét mozgásban is kölcsönözze a felvevőgép) szubjektív kamerának nevezik, igényes alkotó általában módjával bánik vele. Nem így Lelouch: ő akkor, amikor akarja, a „nekem mindig szabad” fölényes gesztusával. Másik – kevésbé eredeti, és kifulladásig (mondhatnánk: a kamera kifulladásáig) hajszolt módszere a körfahrt. Egyre gyorsuló sebességgel köröz a kamera, átszellemült, „elemelt”, euforisztikus örömöt vagy ugyanilyen súlyú bánatot sugározva. Ha ez sem elég, Beethoven Eroicája., Rachmaninov vagy Francis Lai zenéje dobhártyarepesztően fölerősödik.

Mindez maró gúnynak tetszik, pedig csak félig írom ezzel a szándékkal. Lelouch, ha művész marad, nem pedig bűvész-sikerember, a világ legjobb operatőrei közé számíthatna. Az Egy férfi és egy nő fekete-fehér, színes és virazsírozott jeleneteinek váltogatása, a világítás lehetőségeinek és a kamera egészen mély belső ismerete azóta is jellemző rá. De ostort pattogtató állatidomárként kezeli ezt a szerszámot. Egy másik férfi és egy másik nő című filmjében a szereplők lóháton ülve biliárdoznak. Lelouch a kamerával bánik így.

 

 

„Olykor téved a végzet is...”

 

Nem Karády Katalin énekelte; az Egy maxik férfi és egy másik nő valamelyik pillanatában hangzik el. S téved ugyan a Végzet, de azért Lelouch vigyáz, hogy a végén helyreigazítsa ezt a tévedést. Mit neki végzet? Lelouch nem ismeri a nagy giccsek tragikus törvényszerűségeit, csak a boldog végkifejletét. Az Edit és Marcel-nek, Piaf nagy szerelmi históriája mellett, van egy másik, attól független főszála is. Ebben egy vidéki polgármester szép és művelt lányát, Margot-t véli feleségül vehetőnek egy hadifogságból hazatért csúnya és műveletlen fiú, Jacques. A lehetetlen helyzetbe, mivel a végzet itt is botladozik, még a szép lány is beleboldogtalanodik. De nem veszett el semmi. A film végén a párizsi Olympia nézőterén már együtt tapsolnak Piafnak szomorkás mosollyal. Legnagyobb síkerének, a Robert és Robert-nek házasságközvetítő-irodához forduló, reménytelen és nőt még hírből sem ismert hősei, akárhány csalódás után is bízhatnak Lelouch-ban. Az egyik Robert-t például a másik Robert fiatalos és vonzó anyukája fogadja ágyába.

„Édith, Robert, Marcel, Margot és a többiek...” – Lelouch-t nem véletlenül szokták a francia középpolgárság egy másik jeles arcképfestőjéhez, Claude Sautet-hez hasonlítani. A végzet nála, a Vinrent, François, Paul és a többiek rendezőjénél is sokat téved, ám Sautet, aki azért igényesebb közönségnek dolgozik, gyakran a jóvátehetetlen tragédiák szomorúságával búcsúzik. Lelouch csak könnyeket engedélyez nézőnek, hősnek egyaránt, szomorúságot is csak bánatos mosollyal!

Pedig a vesztesek oldalán áll, azokkal dobog együtt a szíve. Egész „sors-szimfóniát” komponált például az 1980-as Mi, ti, ők...-kel. (A Les uns et les autres címét próbáljuk így visszaadni.) Lelouch legbecsvágyóbb alkotása ez, mintegy ön-antológia: ha összes többi filmje elveszne, ez az egy képet adna rendezőjéről. Hozzánk feltehetőleg csak azért nem jutott el, mert a fél évszázadot átfogó, több regényfolyamnyi szereplőt mozgató, szövevényes história egyik szála egy nyugaton maradt szovjet balettáncosról szól, a valóban megesett Barisnyikov-ügyet” követve. Miként az egész világon, ez a Francis Lai–Gérard Legrand–Lelouch filmopera nálunk is dübörgő siker lehetett volna. Annak idején a fiatal Trintignant és Anouk Aimée bűvölte a nézőket, itt megintcsak az európai film legjobbjai vannak a páston; ráadásul mindannyian Kettős szerepben: a férfiak saját fiukat, a nők lányukat is eljátsszak. Természetesen nem-lineáris: időbontásos történetszövésben; mondom, a Lelouch-giccs igényesebb, kulturáltabb nézőknek készül. Olbrychski fiatal Wehrmacht-katona Franciaországban, majd világhírű karmester, aki a Metropolitan bojkott miatt üres nézőterének is elvezényli Beethovent, de itt van Robert Hossein, Géraldine Chaplin, Nicole Garcia, Jean-Claude Brialy és a többiek. S mindnek kész regény az élete.

„Az egyiknek sikerül, a másiknak nem” – ez már valóban Zcrkovitz-szám, de illik a Mi, ti, ők-re. A tucatnyi főhős a film végén már szétszóródott a világban, a gyerekek elvesztették szüleiket, vagy egymásról mit sem sejtve ülnek a nézőtéren és a tévé előtt, hogy Olbrychski nagy párizsi „világ-hangversenyét” meghallgassák, Barisnyikovot megnézzék. Les uns et les autres. Könny-csepp a szemükben. Sok minden történt a világban ötven év alatt.

 

 

Scarlett O’Hara és a kövér Jakab

 

A francia film legkedvesebb kövér színésze, Jacques Villeret egymaga is megéri, hogy Lelouch filmet csináljon miatta. Csinál is: alig van, melyben ne játszana főszerepet. Ő aztán született vesztes: gátlásosan csúnya, dadogóan pufók, a nőkre nem mer ránézni. De Lelouch ismer agresszíven gátlásos embereket is, ezt a típust Charles Denner játssza; a magyar néző Truffant filmjéből (A férfi, aki szerette a nőket) emlékezik rá talán leginkább. Meg persze a Robert és Robert-ből éppen. Ez Lelouch legjobb filmje. Itt a giccset árnyalttá változtatja a film humora: igazi giccs nem ismeri a humort, márpedig Lelouch ismeri, ezért is több néhány filmje a szimpla melodrámánál. A Robert és Robert-ben a házasságközvetítő iroda Waterlooba vezet ismerkedési kirándulást, ahol Jean-Claude Brialy, az irodavezető, Napóleon maszkjába öltözve párosítja össze az összeillőket. A kövér Kobert-nek persze itt sem jut senki. Muszáj hát, hogy neki a film végén egy híres tévéműsorvezetőnő jusson, a ma is vonzó Macha Méril személyében. Sőt, muszáj, hogy ő maga is híres tévészemélyiség legyen. Ő, a kövér Robert.

De Villeret játssza a kövér Jacques-ot az Edith és Marcelben. S ha már Lelouch humorát igazán dicsérni lehet, nyilvánvalóan kell a színészeit is. Arra azért nagyon vigyáz, hogy ne csak ”ott legyenek”. Felfedezett például egy Anouk Aimée-re kísértetiesen hasonlító, fanyar, keserű mosolyú, ha kell, szép, ha kell, csúnya színésznőt. Ez az Evelyne Bouix mindent eljátszik. Kettős főszerepeket például. Nemcsak Edith Piafot, hanem ugyanabban a filmben Margot-t, a polgármester szép és szomorú lányát is. (A Mi, ti, őkben a sok világhírességet „lejátszva” ö a legjobb, az ő filmbeli sorsa a legérdekesebb.) A polgármester lányaként még gimnazista korában levelez a sohase látott kövér s hadifogoly Jacques-kal Scarlett O’Haraként mutatkozik be, s az Elfújta a szél délceg Butlerét (Clark Gable-et) szeretné látni a kövér Jacques-ben. Föntebb már említettük, mi történik megismerkedésük után. De mindegy: Villeret vagy Evelyne Bouix mindent elhitetnek, minden megtörténhet. Kevés rendezőnek, tán még a filmcsinálás felsőbb, a Parnasszushoz közelibb osztályában tevékenykedő Bergmannak sincsenek olyan színészei, akik pontosan azt és csakis azt játsszák, amit a rendező akar. S Lelouch csupán egy-két nagy dolgot akar elhitetni velünk: hogy az Életben Minden Megtörténhet. S hogy éppen ezért: Szeressük Egymást, Gyerekek.

 

 

Reinkarnáció felnőtteknek

 

Nézőinek szállítani tudja a leghagyományosabb falvédő-értékeket is, de a legmodernebb napi kulturális újdonságot. Itt műveltnek kell lenni! Az Elmenni, visszajönni keretjátékában a francia tévé legnépszerűbb irodalmi adásába csöppenünk, ahol a legdivatosabb „új filozófust”, Bernard-Henri Lévyt faggatják a lélekvándorlásról. Merthogy a film kicsit erről szól (a cím is erre utal). A tévéműsor vezetője, Bemard Pivot (nála csak a labdarúgó Michel Platini ismertebb Franciaországban) megkérdezi a keretjáték fiktív írónőjét, kit szeretne látni megfilmesített önéletrajza főhősnőjéül: „Evelyne Bouix-ra gondoltam”, feleli a képzelt írónő. Mi sem könnyebb ennél! Indul a Lancia a szubjektív kamerával, indul a Rachmaninov zene, s jön, jön Evelyne Bouix szomorú mosolyával. Ebben a filmben még misztikum is lesz, meg ezoterizmus.

A Robert és Robert-t nézve azon töprenghetünk, miért nem volt ennek a filmnek Magyarországon olyan kirobbanó közönségsikere, mint az Elfújta a szélnek vagy majd a Love Storynak lesz. A rejtély magyarázatát abban vélem felfedezni, hogy Lelouch felnőtteknek készít, hogy úgy mondjuk, „felnőtt-giccset”, márpedig új-Hollywood óta csak a gyerek-giccsnek van tömegsikere. Amerikában, s jó ideje már minálunk is a mozikban harminc és hatvan év közötti életkorú néző csak elvétve fordul meg. A francia nézőéletkor furcsa mód nagyon különbözik ettől; ott a felnőtt korosztály is jár moziba. Itt Proustról, lisieux-i Szent Terézről, Nietzschéről is csevegnek a filmhősök, mint az Edith és Marcelban. Lelouch a sokat próbált, sokat csalódott felnőttek vigasztalója.

 

 

„Egész nap dolgoztak, verték... csak a vasat”

 

A tehetségnek számtalan útja van, s Lelouch a giccs útját választotta. De a hetvenes évek legelején készített még egy furcsa, nála szokatlan filmet, mintegy elbúcsúzott az új hullámtól. Hiszen azért mégis együtt indult Godard-ékkal, közös eszményeik voltak, hiszen még a Távol Vietnamtól egyik epizódját is rábízták (Godard, Agnès Varda, Chris Marker mellett).

Ez a búcsú, a Smic Smac Smoc nem érdektelen, mai szemmel sem. A film La Ciotat-ban játszódik, ahol Lumière-ék a Munkaidő végét forgatták. (Ezt rögtön a szereplők maguk közlik a nézővel.) Három hajógyári munkás néhány napját követjük: a filmet nagyrészt improvizálva egyetlen röpke hét alatt készítette Lelouch. Ez a rögtönzés a fő érdeme. Egyik hosszú jelenetét láthatóan Godard inspirálta, Lelouch valamilyen félig taszító, félig vonzó rendezői pózban forgathatta: Godard? ha véletlenül kedvem van, én is tudok olyat, mint ő. A három munkás egy ruhaboltban kalapot, nyakkendőt és nadrágot próbál. Leírhatatlan, mint minden jó rögtönzés. Kitűnő rövidfilm. Minél inkább belezavarodnak a ruhapróbába. annál jobb. De valahogy nincs mögötte semmi, valahogy nem oszt, nem szoroz, nem ad a filmhez az égvilágon semmit. Helyzetgyakorlat, felső fokon. Godard mintha több lenne, még a rossz Godard is.

Mint ahogy léhán elvicceli Lelouch az egész filmet. „Smic” – ez magyarul a „hivatalosan megállapított minimális fizetés”. Két spagetti és húrom jópofa vicc között sokat beszélget erről ez a három munkás. Aztán valahogy megfeledkeznek róla.

Inkább megünneplik arab társuk esküvőjét. Az ünnephez „bérbe vesznek” egy napra egy vak harmonikást, a harmonikusnak vesznek egy új harmonikát. És így tovább. A film egész hangulatát jól kíséri a magyar szinkron (Köböl Anna dramaturg – Vajda István rendező és Rozner Géza dalszövegíró), így énekelget a három hajógyári munkás a vak harmonikással, éppen a rendőrőrszobán:

 

Élt három jóbarát

– Smic, Smac, Smoc.

Mind itt találta magát

– Smic, Smac, Smoc.

Egész nap dolgoztak.

Verték csak a vasat,

 Smic, Smac, Smoc.

 

Lelouch a maga módján vett búcsút a filmművészettől. Isten tudja, sajnáljuk-e. Mert fontos dolgokról azért Godard már akkor is jobb filmeket csinált, viszont, ha könnyesen szeretni akarjuk a rossz meg a jó embereket, a kövér mafla fiúkat, a szomorú és szép lányokat, akkor Lelouch-hoz futunk. S ha ő nem vesz búcsút jókor a művészettől, akkor hol lenne ma Robert és Robert, Edith és Marcel meg a kövér Jakab?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/06 59-61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5810